hétfő, április 23, 2018

Páll Lajos: Ballada november-éjszakáról

(Dávid Ferenc emlékére)

Így volt bizony, Déva várán

másodszor ült trónt a sátán.

 

November kint törvényt vacog,

fogy a hit az agy-marékban,

keserűen megnyugodva

háta mögött asszonyhangot

vélt hallani az ősz próféta.

– Megfáradtál, én rokonom?

Azért jöttem utad elé –

szólt a kövek lelke halkan,

jó Kőműves Kelemenné.

– Várnak rád, mint reám vártak

romlásukba bomlott falak,

urad-híved vet a tűzbe,

s országromlásba kavarnak.

Ne bánd, nincs mit, régi nóta,

sas lábára vétekgyűrű,

nincs egy fal a Maros partján

átoktalan büszkeségű.

Nagy itt az ár az ezüstért,

emlékükkel kötő holtak,

bűneikért nem elég már

Krisztusunk sem megváltónak.

Nem volt föld még álmatlanabb,

sem tobzódóbb reményében,

be elfordította arcát

rólunk az egy igaz Isten.

Mégis mint kit örvény kerget,

indulj mélynek, nagy tűzkerék,

kihunysz, de hidd, örök a fal,

mibe hamvadat keverték. –

Halkult a hang, hajnalodott,

Kelemenné szépen, gyöngén

nézte magát a próféta

lassan hűlő szeme tükrén.

 

Akkor éjjel Erdély-hosszat

bokáztak az akasztottak.