csütörtök, december 14, 2017

Karácsonyi Zsolt: Hamlet a túli tárlaton

Nem lehetnek ennyire élők, csakis a holtak.

Például ez a harangozó.

Kormos lelkét mossa a télben.

Nézem arcában azt az életet, amit én

még át sose éltem.

 

Ezeregy kép van itt, de egyiken sem

látom a múltam. Mindazt, amit elfelejtettem,

amit csak hiába tanultam.

Nem látom már sehol azt a testeken átvonuló,

annyira ismerős rezgést, ami bárkinek

könnyűvé teszi

az álmodozást

meg a felejtést.

 

Emlékszem tehát mindenre, ami én

sose voltam. Értelmetlen ezért,

hogy a semmiből idáig

visszakapaszkodtam.

 

Egyáltalán, minek tárlatot nyitni ezen a sziklás,

túl kopár hegyen? Itt, ahol szólni se kell,

hogy bármi legyen.

Minden önmagától tárul ki, és megmutatja

magát, azt, hogy miért merevült ki,

mi zárta el

a mozgás

folyamát.

 

Ezen a túli tárlaton

nem látszik más, csak az, ami élet,

ami szó és tett szerint többé már úgysem

tapasztalható.

 

Itt van egy pompás, aranyozott keret. Teljesen üres,

de bent még hull a hó.

 

* Elhangzott az Arany János-esten