Forró Ágnes világa

Aki megnézi a kolozsvári festő kedden nyílt kiállítását a marosvásárhelyi Bernády Házban, hamar meg is szereti ezt a különös, mégis oly ismerős univerzumot. Mesevilág, csodavilág. Ha belekerülünk, feledjük mindazt a rosszat, amit az a másik, a mindennapi realitás kínál. Békét, reményt, bizakodást sugalló kék elégia. Forró Ágnes a Világom világa címet adta válogatásának, ha képesek vagyunk belefeledkezni, arra az időre biztos magunk is rátalálunk belső harmóniánkra. A 2009-ben rendezett vásárhelyi tárlatán főként keramikusként megkedvelt alkotó az utóbbi években pasztellezik, ebből épített fel egy tematikájában, stílusában, hangulatában, színvilágában egységes, egyedi, csakis rá jellemző, mesés, lírai „valóságot”. Költészettel átitatott, sajátos naplónak is tekinthető a bemutatott 35 kép, jól nyomon követhető általa, merre járt, mit alkotott, hol mit tapasztalt az eltelt időszakban, mit nyújtottak számára a művésztelepek, ahol szívesen látott vendég volt a három évtizedes művészi pályát maga mögött tudó művész, aki a napokban tölti 60. esztendejét, és konokul őrzi fiatalságát, emberi szabadságát. Mostanság bálványosi, bucsini, mezőmadarasi, sárándi, budapesti alkotótáborok töltötték fel élményekkel, és gazdagították játékosan sejtelmes munkái sokaságát. 

Ódon házfalak, titkokat rejtő, omladozó, régi épületek, mulandóságukban is túlélő porták, az elmúlással dacoló csűrök, istállók, fészerek jelennek meg a kék, zöld, lila dominanciájú, olykor élénkebb tónusokat, sárgát, pirosat is felvillantó festményeken. Néma tanú ez a színes képfelületet teljességgel kitöltő, jelekkel, jelképekkel díszített, egyénített keret? Ellenkezőleg, inkább hadszíntér, hiszen életre kel benne a házhoz és környezetéhez tartozó furcsa tárgyak, eszközök sokasága, főszereplőkké avanzsálnak a bútorok, a székek mindenekelőtt, ember módra viselkednek az állatok, életörömtől duzzad és magabiztos itt liba, bárány, kakas, tyúk, ló, kutya, macska. És az ember maga? Újabban már ő is meg-megjelenik a képeken, stilizáltan persze, mint például a Vadárvácska művésztelepen megfordult kollégák. De fontosabbnak tűnik a fantáziaszülemények megszemélyesítése, az omladékból kilépő, a falakról leváló bizarr figurák. Pinokkiók, Mauglik, más, rejtelmes, kísérteties alakok garázdálkodnak az álomszerű kavar-

gásban. Vigyázat, a háznak is szeme van, büntetlenül akármit nem csinálhatunk! Ám nyilván nem kell megrémülnünk, mindaz, ami ezeken a pompás pasztelleken történik, humorba oldva teremt mesebeli atmoszférát. Valóság és valóság fölötti ötvöződik, föld és ég össze-kapcsolódik ezeken a pasztelleken. Forró Ágnes egyik vezérmotívuma, a létra szinte mindig jelen valamilyen formában. Ha nem igazi lajtorja, akkor más tárgyakból van kiépítve, de funkcióját tekintve jócskán túllép eredeti rendeltetésén. Ahogy kolozsvári tárlata méltatója, Tibori Szabó Zoltán hangsúlyozza a művésznő elegáns katalógusában: „A létra a művészi megoldáskeresés szimbólumává nemesül Forró Ágnesnél”. Erről a művészetterápiával is évek óta foglalkozó kiállító külön is beszélt a tárlatnyitón, amikor elmondta, hogy ebben a vonatkozásban számára a költő Weöres Sándor szentenciája a mérvadó: „alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. Ez a felismerés segítheti elő, hogy létrejöjjön mindannyiunkban a lélek harmóniája.

A művészet gyógyító, harmóniateremtő ereje kétségtelen, jelentette ki a festőnő. Képei szavak nélkül is meggyőzhetnek erről.