2024. május 21., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Anyám falunépe a németországi Schwarzwaldból származott, ahonnan a mai Zádorlakra 1737-ben telepedtek le. A svábokat a bánáti lakatlan területekre hozták a törökök eltávozása után…”


A 70 évvel ezelőtt indult magyar nyelvű orvosi oktatás hozta Marosvásárhelyre édesapámat, dr. Fugulyán Gergelyt is, akiről jelen írásomban megemlékezem.

Minden élettörténet azért is érdekes, mert tükrözi a kor történelmét, annak az utca emberére való hatását, a kellemetlenségeket, mert ezekből mindenkinek bőven kijut.

A következőkben édesapám írásaiból idézek:

„Anyám falunépe a németországi Schwarzwaldból származott, ahonnan a mai Zádorlakra 1737-ben telepedtek le. A svábokat a bánáti lakatlan területekre hozták a törökök eltávozása után. Itt ismerkedtek meg a szüleim, miután apámat, aki jegyző volt, ide helyezték az első világháború idején. Majd innen is továbbhelyezték, eljutván 1920-ban Mátyásföldre, amely ma Budapest egyik kerülete, de akkor a cinkotai jegyzőséghez tartozott.” Édesapám itt született 1920. január 20-án. Ezután Aradra költöztek, majd számos falu következett, ahol az édesapja mint jegyző dolgozott, így iskolába először egy Kis-Teremia nevű községbe kezdett el járni. Sajnos a szülei hétéves korában elváltak, és ez sok nehézséget okozott neki.

Később Zádorlakon folytatja az iskolát német nyelven. Erről a periódusról így emlékszik meg az önéletrajzában: „Az iskolában gót betűkkel írtunk palatáblára, de már alig emlékszem rájuk, úgyhogy nagyanyám jegyzetfüzetét és konyhai receptfüzetét már nem tudom megérteni, ő is gót betűkkel írt. Viszont jól emlékszem azokra a körmösökre, amiket a kedves tanító néni adott, valószínűleg csintalan voltam és nem figyeltem rá. Zádorlak tiszta német község volt, szorgalmas emberek lakták, de sajnos jelenleg alig van néhány család, akik nem vándoroltak vissza Nyugat-Németországba.”

A következő osztályt már Aradon járta, 1931-től Temesváron folytatta iskoláit, majd 1933 őszén Kolozsvárra került,ahol a hírneves szemész nagynénje, dr. Fugulyán Katalin, Katus néni vette pártfogásába. Dr. Fugulyán Katalin a Kolozsvári Egyetemen végzett első erdélyi orvosnők nemzedékéhez tartozott (1906–1911). Negyedéves hallgatóként már két kiváló szemészeti pályamunkát készített, s azokat Imre József professzor elismerően értékelte. A későbbiekben is több tudományos dolgozata jelent meg az EME-értesítőben, a kolozsvári Orvosi Szemlében, a budapesti Népegeszségügyi Szemlében, minden esetben az orvosi naplóinak adataira támaszkodott. 1914–1957 között magánpraxist folytatott, majd 1959–1967 között a poliklinikai szakrendelésen folytatta orvosi tevékenységét. Öt évtized alatt 60.799 új beteg kórképét jegyezte be, így akár 40-50 évig is követhető egy-egy beteg szemészeti kórtörténete.

A társadalom minden rétegéből voltak betegei, megfordult a rendelőjében dr. Bernády György is Marosvásárhelyről. Kolozsváron sok író, költő volt a páciense, mint például Reményik Sándor, Kuncz Aladár, Szántó György, Bánffy Miklós, Szentimrei Jenő, Kós Károly, Balog Edgár, Vita Zsigmond,a festőművészek közül Fülöp Antal Andor, Berde Amália stb. Közismert volt embersége, a szegény sorsúakat, politikai menekülteket, háborús sebesülteket ingyen kezelte.

Elnöke volt 1940-től a főiskolát végzett nők kolozsvári szervezetének. Szociális tevékenységéért kétszer is kitüntette a Vöröskereszt.

Édesapám nála lakott mint diák és egyetemi hallgató 1933–1944 között. 1939 tavaszán érettségizett a Római Katolikus Gimnáziumban. Egy évig dolgozott a természettudományi szakon. 1940-ben beiratkozott az orvosi fakultásra, 1944-ig a kolozsvári Ferdinánd Egyetem hallgatója volt. Az utolsó félévet Budapesten akarta befejezni, ahol letett néhány szigorlatot, de nem volt lehetősége abszolválni. Nem foglalkozott politikával, de már akkor is felháborította mások elnyomása, ezért amikor alkalma volt rá, segített az üldözötteknek, lakásában elbújtatott egy zsidó családot.

Katonai behívót kapott, amelyben az állt, hogy vigyék magukkal könyveiket is, mert tovább folytatják tanulmányaikat Németországban, és mint egyetemistát kivitték Halléba, ahol kurzusokat tartottak nekik, és 1945. március 31-én a pincében, gyergyafénynél avatták orvosdoktorrá őket.

A továbbiakban idézek édesapám naplójából: „1944. december 10-én kellett jelentkezni a műegyetem aulájában, de csak 14-én indítottak útnak. Az út egy egész hétig tartott. Az egyik állomás Pardubice volt, szépen kivilágítva. Az Elba völgyén haladt azután a vonat, tele diákkal. Drezdában fél órát álltunk, és kimentem az állomásra várost nézni. Káprázatosan szépnek láttam, széles utcák, gyönyörű 4-5 emeletes házakkal. Vagonunkban diáktársaim voltak a kolozsvári egyetemről, tehát erdélyiek. Vitatkoztunk a vagonban, hogy merre menjünk, Halléba vagy Breslauba. Megnéztem Németország térképét, és azt mondtam, hogy inkább Halléba megyek, mert az középen van, míg Breslau keleten. A legtöbben Halléba jöttek, és jól jártak.

Az ún. Finanz Amtzban helyeztek el minket, egy nagy tér előtt, két háromemeletes házban. Mielőtt valamelyik tárgyból szigorlatoztunk, kurzust tartottak a velünk jött professzorok. Néhányan közel álltunk az utolsó szigorlatokhoz. Január 20-án kaptam apámtól egy lapot, születésnapomra gratulált. Írta, hogy reméli, a család még összekerül. Ugyancsak január 20-a körül jöttek meg a Breslauba került diákok. Mindössze hét vagont kapott a két egyetem (műegyetem is), amiben a professzorok utaztak. A diákság gyalog indult el a télben. A faágyakból szánkót készítettek, azzal vitték motyójukat, voltak, akik orosz páncélosokkal találkoztak. Mintegy 100 km-t gyalogoltak, míg vonatra tudtak ülni. Az erdélyi tanárokat többen fogadtuk az állomáson, ami nagyon jólesett az érkezőknek, mert a többi egyetemről jött tanár elé senki sem ment. Emeletes ágyakat kaptunk.

Halle egy nagyon kedves város villamosaival a Paale partján.

1945. II. 27. Halle bombázása. Mentés az égő házakból, bútorokat vittünk ki. Ugyanaz a kép, mint az otthoni bombázásokkor, a robbanó bombákkal együtt gyújtóbombákat is dobtak, ezért volt a kiterjedt tűz.

III. 6 . Este az óvóhelyen. Vidám kacagás, vacsorázás, itt-ott tanulnak a fiúk, s nem gondolunk arra, hogy mit hoz a jövő. Bízunk benne.

III. 18. Megvan a harmadik szigorlati csoport is, beírták a leckekönyvbe.

III. 25. Tegnap szigorlatoztam a záró tárgyakból: törvényszéki orvostan és »közeg«. Így tehát végeztem volna.

1945. III. 31. Isten csodát tett velünk, és a bombákat elterelte. Reggel orvosdoktori avatásra készültünk, gondosan borotválkoztam, gyönyörűen sütött a nap, tavasz volt. Megszólalt a figyelmeztető voralarm, le kellett vonulni a pincébe. Egy nagy szőnyegbombázásba kerültünk. Le sem tudom írni azt az érzést, amit átéltünk. Egy szemben lakó nénit vigasztaltam, úgy sírt. Istenem, miért is oly drága az élet, miért kell annyira ragaszkodjunk hozzá?

Ezt abombázást nem lehet elfelejteni. Égő házak, füst, romok mindenütt, épületünk mellett nagy bombatölcsérek. Egyik pincénkbe is becsapódott egy bomba, szerencsére nem tartózkodott ott senki.

Doktorrá avatás délben a pincében, gyertyafény mellett. Fogadalmat tettünk magunkban a betegek iránti lelkiismeretes magatartásra. A városban füst, égő házak, holmijukat cipelő emberek. Oltási műveletben vettem részt, mindenki ideges, reszket a következő, eseleg éjjeli támadástól.”

IV. 8. Továbbutaztak Nördlingenbe, ahol egy hadikórházban dolgozott egypár hónapig, majd szeptemberben visszatért Romániába, Kolozsvárra. 

Dr. Fugulyán Katalin

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató