csütörtök, június 21, 2018

A cége

Székely szigonyosok. Békási-szoros

A régi okiratokban: Chege, Zeege, Zege, Zeyge, Seyge, Zegge, Szegje, Segye és Segs-tó, latinus: captura.

Az angol, német és francia halászat ismer egy hálót, mely a magyar piszkahálóval egyezik, s a mondott népeknél oly nevet visel, mely a magyar cégére emlékeztet. Íme: németül: Sege, Zege, Sägenetz; angolul Seine, franciául Saine, Senne. Kétségtelen, hogy mind e nevek a görög húzóháló nevéből, a „szagéné”-ből erednek, s innen a latin sagena húzóhálóból, mely hálónemet a vetőháló mellett az apostolok is használták.

Hogy a magyar cége éppen csak rokon hangzású, és valóban egészen más természetű halászszerszám, az már abból következik, hogy Magyarországon, helyhez kötve, királyi adomány tárgyául szolgált. Adományozták a cégét a magyar királyok úgy, mint akár egy várat vagy földet, s így helyhez kötött, szilárd alkotmánynak kellett lennie; az is volt, amint ezt az élő szó, élő szerszám és élő gyakorlat minden kétséget kizárva ma is bizonyítja.

A magyar cége háromféle; mind a három formájának lényege az, hogy a vízfolyás elrekesztessék, s a hal kényszerítve legyen az átkelést vagy menekülést egy bizonyos ponton megkísérelni, ahol azután a fogókészülék be van állítva.

A legkezdetlegesebb forma a székelyek cégéje, hol a kövekből rakott V alakú rekeszték a cége, ennek csúcsa (k) a kapu, amelybe a vesszőből fonott bocskorvarsa van beállítva.

A cégének ez az alakja hegyi patakokban dívik. A halász arra ügyel, hogy a víznek a kapu felé nagy esése legyen. Hogy minél sebesebb folyást érjen el, a V fenekét vesszőből fonott vészléssel rakja ki, mely sokszor a bocskorvarsának a folytatása. Mire a cégét berendezte, gübülőrudat ragad a kezébe, s jó messziről űzni kezdi a halat, mely megriadva, nyílsebesen tovairamodik, belekerül a V-be, melynek esése belesodorja a bocskorvarsába, amelybe a hal beléékelődik, miután fejét, úszószárnyait összetörte és zúzta.

Csak a rangosabb halász veszi elő a farkászhálót, hogy a kapuba beállítsa, s a halat tisztán, elevenen kifogja. Ez rendesen többedmagával jár: egy-két koma göbül, azaz hajtja a halat, a főhalász pedig a farkászhálót állítja be.

Emelőhalászat

Az emelőhalászat leginkább szegény emberek dolga, s csak némely részen található a rangosabb kerítőhalász kezén is, miként időleges foglalkozás.

Oly vidékeken, ahol csak kisebb vizek vannak, az emelőhalászat szolgáltatja a piacra a halat. A „kis-halászat” mívelői sokszor valóságos „ezermesterek”.

Az emelőhalászat legnagyobb részben parti halászat, s csak kevés szerszám az, amelyhez ladik – legtöbbször egy fatörzsből vájt lélekvesztő – szükséges.

Lényege az, hogy kávákra kellőképpen kifeszített különböző hálózatok víz alá meríttetnek, hosszabb ideig benn hagyatnak, s azután megfelelő emeltyűvel a lehető leggyorsabban kiemeltetnek.

A fogás azon múlik, hogy a járó hal történetesen éppen a háló fölé kerül.

Az „ághegyháló” azáltal különbözik a többitől, hogy előrészén – a rúdtól véve – egy hálóból kötött káta – közönséges zsák – van a víz ellenében a folyóba eresztve, amit a víz sodra felduzzaszt. A halász a hálót mind mélyebbre tolja, addig, amíg a víz fenekét éri. A kiemelés nem lehet elég gyors, a hal megérzi a veszedelmet, s az, amely víz mentén iparkodik szökni, a kátába kerül, ahol biztosan fogva van.

Ilyen a székely „emelgető-háló”, melynek kávái nincsenek keresztbe kötve, hanem egy keresztfához vannak erősítve, mely az emelőrúd végén szilárdan áll; a halász felé álló két káva azonkívül még tartómadzaggal is oda van kötve a rúdhoz, azért, mert a Küküllő vize részben sebes, s a hálót könnyen elsodorná.

Mindezeknél a hálóknál a halász tisztán csak a véletlenre bízza magát; de az élelmesebb nem egy vidéken a csábításra is gondol; a háló közepébe rendesen egy kis csomócska vörös posztót köt, hogy ez a halat a hálóra csalja; néha csirkebél is szerepel.

A halikráról

A halaknak közös tulajdonságuk, hogy legkedvesebb táplálékuk mégiscsak a – halikra! Az egy család-, egy nem-, egy fajbeliek mohón nekiesnek nemcsak más családok, hanem még saját családbelijeik ikrájának is; és valóban, csak a halak hihetetlen szaporasága, mely az ikra millióiban van kifejezve, biztosítja az általános ikrapusztítás dacára is a fajok fennmaradását.

Ezt a tulajdonságot a halászember nagyon jól ismeri, s erre építi furfangjait, különösen a „gyükerezést”.

Összeköt egy nyaláb hínárt, madzagra fűzi, kiereszti a vízbe, a madzagot pedig egy víz fenekébe levert karóhoz erősíti.

A kitépett hínár úszik, s a vízzel színel.

Minthogy ez akkor történik, amikor a küszhal ívik, ez a hal pedig ikráját oly vízi növényekre szereti rakni, amelyek a víz színéhez közel érnek – tehát melegebb rétegekben vannak –, mely ismét az ikra kiköltéséhez okvetlenül szükséges: a küszhal ezt az úszó hínárnyalábot hamar megrakja ikrájával. Ámde éppen oly hamar veszik azt észre az örökösen ikrára éhező nagy halak is; odagyülekezik a dévér, az őn, a ponty, a sügér és más hal.

Ekkor a halász megközelíti a hínárnyalábot, óvatosan alámeríti a szákot, s úgy emeli ki, hogy a nyaláb – az alatta levő lakmározó halakkal együtt – a szák ölébe kerül.

Hajtóhalászat

Ez is a szegény ember mestersége, s egész lényege szerint rablóhalászat. Nem zavarja azt a víz fenekének minősége, a víz sodra.

Fő szerszáma a farkasháló, néhol farszék s az ehhez tartozó hajtűszerszám, a Z, mely több nevet is visel: turbókolófa, zurbolórúd, gübülőrúd stb.

A farkasháló szerkezete nagyon egyszerű. Kell hozzá egy hegyesen végződő, zsákszerű háló és egy fél abroncs. A fél abroncsot egy vastagabb madzagból való ín köti össze, s erre az abroncsra reá van fogva a háló. Némely vidéken a háló rúdjának az a része, mely a háló száját mintegy peckeli, villás, ami a háló betevésére nézve mindenesetre jobb, mert a halász két pontra támaszthatván a szerszámot, ezt meg is érzi, s így tudja, hogy a háló jól van beállítva.

Az ilyen halászathoz mindig két ember kell; mind a kettő gázolva halad a patakban. Kiváltképp köves patakokban a halász ócska bocskort köt, hogy az éles kő ne tegyen kárt a lábában. A hálós víz ellenében beállítja a hálót, mégpedig oda, ahol a víznek a legerősebb a sodrása; a zurboló vagy gübülő 20-30 lépésnyit halad a parton, szintén víz ellenében, azután begázol s hozzálát a zurboláshoz vagy gübüléshez, mely abból áll, hogy a padmaly1, minden kő, gyökér alá szurkál, döföget, hogy a halat kizavarja. Evvel a nemes űzéssel fel is zavarja a vizet, mi még inkább arra való, hogy a hal a lesben álló farkashálóba a víz sordával berohanjon.

A hálós úgy áll a vízben, hogy a háló éppen a lába közé esik, sőt a lábát belülről érinti is; ez azért van, hogy a berohanó halat megérezze – kivált, mikor pisztránggal van dolga –, gyorsan meg kell markolni a háló farkát, különben a hal meg talál fordulni, s villámsebesen szökik is. Ez a halászati mód a pisztrángos patakok egyik megölője, már azért is, mert a farkashálóval járó ember ellenőrzése nagyon bajos egy dolog.

Amikor a komájával kiindul, a háló be van gyűrve a tarisznyájába; kezében a fejsze – azt gondolná az ember, hogy a világ legártatlanabb dolgában jár. A patak mellett kávának és gübülőfának való hajtást meg rudat vág; tíz perc alatt a háló fel van szerelve.

Küküllő menti halászat

A székelység bőccsőhálója:

Az egészet mint egy nagy merítőkanalat lehet kezelni: 1 méter széles, 1 méter magas, s 80 centi mély.

Padmalyok mentén és „csigolyás helyeken” halásznak vele, s belegübülik2 a halat. A háló kávákra van felszerelve, a hálós megérzi a hal ütődését, s ekkor kiemeli. A bőccsőhálóval nem sok kárt tesznek a halban, mert öblös volta nem akadályozza meg a halat a gyors fordulásban, s így a menekülésben sem.

Székely halászok:

…egyedül a székely lakik pisztrángos, pérhalas vizek mentén, egyedül ő halássza a nemes halat ősi magyar mód szerint, s így egyedül ő az, aki a pisztrángos, pérhalas vízből fakadó magyar mesterszóval él.

Hogy hol kezdődik az igazi székely halászat, azt legjobban mondja a tréfás-csípős közmondás, mely Székelykeresztúr körül közszájon forog, s így hangzik: „Bögözön felül a harcsa és a mágnás meg nem él”.

A vizek tisztaságától megcsillámlanak: sietnek, esnek. Ahol sietnek, megcsördülnek a meder kövén – ez a 

„suga” – súg a patak vize! Ahol esnek, ott vájnak – ez a 

„göbe”, „gübü” vagy „göbö”, melynek sekélyedő szélén lengő hullámokat vetnek a vizek – ez a víz „lengje”.

Itt vág a pisztráng a „horogra”, itt villan a pérhal ezüstös oldala, nyüzsög az apróka, fürge „cselle”, siklik kő alól kő alá a vastag fejű „botos kölönte”, kapkod a légy után a 

„logga”, kígyózik az „ingola”, míg kevés tavas helyen megél a „kándró”, a 

„géb”, s ismét a patak csöndesebb folyású, iszaposabb helyén a „sármászó szaka”.

A góbé őszi éjszakán fölkeresi a patakot, kezében a szigony, hátán a „világló”3 vagy tarisznyájában a „tidó”4 ; meggyújtja az egyiket, mely vékonyra hasogatott fenyőfából, vagy a másikat, mely a nyírfa zsíros kérgéből való, bevilágít a patakba, hol a pisztráng ívik**, s biztos szemmel, biztos kézzel az a szigony nyakszirten éri a nemes halat.

Ahol a Küküllő kiszélesedik, s lassúbb, ott a székely „padmalyos” helyeken beveti a 

„rokolyahálót”5, mely Távol-Keletnek ősrégi hálószerszáma.

Most forduljunk képünkhöz, mely a 

„világló”-val űzött éjjeli pisztránghalászatot ábrázolja vadregényes, sziklás fenyves tájon, melyben Csík–Gyergyó havasvilága oly igen gazdag.

...Egyik főhelye Gyergyóban van. Az Öcsém-tető, Tarkő, Egyeskő, Nagyhagymás, Csofronka és Vöröskő a mészsziklák legszebbjei közé tartoznak.

Ahol a sziklafalazat a legmeredekebb, ott kúszik rajta félig nyitott szárnnyal a hajnalmadár – a szárnytakaró tollak piros színéről így nevezve, finom, hosszú, könnyedén lefele hajló csőrével az ősszikla minden repedését fürkészve, fölfele törekszik, s tetőt érve könnyedén lebegő kanyarodással a szikla alján terem.

Ezeknek a vizeknek halászgyöngye a Gyilkos-tó (…) egész csodarendszerével.

A pisztráng felszaporodott, s a székely furfangos leleményes esze utánajárt, míg célt ért: beállította a patak beszakadásánál a marázsahálót6, az egyetlen halászszerszámot, mely ott alkalmazható volt.

Az egyik góbé meggyújtotta a világlót, s kőről kőre haladva azon van, hogy társának jól világítson; a másik azon csizmásan meglábolja a vizet, a szigonyt sújtásra készen tartja. Az éj koromsötétjében, mely a mélységes szorosban mintegy meg van sűrűsödve, s amelyet a fenyőerdő komorsága is növel, a világítóval való halászat a legsajátságosabb képek közé tartozik.

A világló fénye mint valami nagy fénybogár kalandozik a csörtető, zúgó patak fölött, fényköre csak olyan, mint a hold udvara. Amidőn fénye az elszenesedés miatt megfogy, a góbé odavágja a sziklához, az égő üszök, ezernyi szikra szerteröpül, mintha az égbolton fénylő, pislogó Fiastyúkot valamely óriás szétrebbentette volna.

A sziklatornyok között járja boszorkánytáncát a szigonyos székely vilaglója, tidója (…)

A szigony a horoggal egyetemben kedvelt szerszáma a székely halásznak…; a székely barátja a sportszerű izgalomnak.

Összeállította: Márton Béla

 

Jegyzetek

1.) padmaly: itt: part alatti mélyedés, melyet az erős vízár alakított.

2.) belegübülik (a halat). Hosszú, erős rúddal a halakat kizavarják a göbéből, a part alatti üregből.

3.) világló: fáklyaféle, melyet a székely halász készít úgy, hogy a nyélre vékonyra hasogatott fenyőrostokat, szálakat erősít; s halászat kezdetén ezeket meggyújtja. Az erős fény 1-2 méteres körzetben átvilágítja a patak vizét.

4.) tidó: fáklyaféle, melyen a nyírfakéreg szalagjai égnek.

5.) rokolyaháló, pendelyháló: kiterített állapotban a női rokolyára emlékeztető hálófajta. Bevetéskor kb. 4 m átmérőjű, kör alakú felületet takar. Körben, a szélén ólomsúlyok sorakoznak, hogy lehúzzák a hálót a meder fenekéig. Kivonáskor a súlyok és a körbefutó zsinór zárja a háló alját, s így a halak benne maradnak.

6.) marázsaháló: a két marázsakaró között van kifeszítve. A palló szerepét erős zsineg tölti be, erre vannak felfűzve a háló fülei. A lebegő hálóba a halak belebonyolódnak.

** ívik (a hal), ívás: a halak násza, az ikralerakás időszaka

 

Irodalom

– Bátky Zsigmond – Györffy István –Visky Károly: A magyarság néprajza, tárgyi néprajz, II. kötet, 46-82.

– Herman Ottó: Halászélet, pásztorkodás, Budapest 1980, Gondolat Kiadó; Válogatta, szerkesztette, a bevezetést és a jegyzeteket írta Kósa László.

– Herman Ottó: Az Adriától a Jeges-tengerig. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1982. Válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta Gábor Dénes.