kedd, január 23, 2018

Arany János és a Csonka torony – 1957

Hatvanéves emlék
Arany és Petőfi... Kolozsvári Puskás Sándor szobra a nagyszalontai Arany János Múzeumban

Váradon volt egy kedves, tehetséges grafikus barátom, Fux Pali. Szalontai születésű volt, és az ő javaslatára kaptam meg ezt a szép feladatot, hogy elkészítsem két kedvenc költőm, Petőfi és Arany szobrát Szalontára a Csonka toronyba, az Arany János Múzeumnak. Boldogan megmintáztam, és 1957 őszére oda is szállítottam. Szépen, biztonságosan becsomagoltam egy ládába, és ugyanazon a vonaton el is kísértük Szalontára Kányádi Sándor barátommal. Arany János így mindjárt három Sándor kíséretében érkezett meg szerencsésen szeretett szülővárosába. Zord, esős idő fogadott az állomáson, mi jól átfáztunk, mert a vonatokon még nem kapcsolták be a fűtést, de megnyugodva láttuk, a szobor épségben megúszta az utat. A beszállítás megtörtént.

Az állomás mellett béreltünk szobát egy szállodában. Hideg volt ott is. Göröngyös matracú, nyikorgós ágyba feküdtünk. Rosszul aludtunk, reggelre a csípésektől sűrűn vakaróztunk. Meg is jegyeztem Sándornak: Na, koszorús költő, ez az éjszaka valahogy eltelt, de ezen változtatni fogunk.

A Csonka toronyban már jól haladtak a munkával, mire odaértünk, minden ragyogott. Találtam a szobromnak egy jó helyet. A rendezéssel jól haladtunk, igyekeztünk hasznossá tenni magunkat. Én elvállaltam az íróasztal rendezését. Megilletődve rakosgattam az elfaragott tollakat és mellette a költő bicskáját, amivel a tollait hegyezte. Ott voltak kiállítva a marhacédulák is az ő csodaszép gyöngybetűivel. Ezt a tökéletes kalligráfiát mintának lehetne használni szépírásórákon a nebulóknak. Mindezt nagy gonddal és meghatódva rendezgettem. Egyszer csak látok egy teljes koszorút. Babérlevelekkel volt beborítva, körbecsavarták egy keskeny piros-fehér-zöld szalaggal. Volt egy szélesebb piros-sárga-kék szalag is, rajta felirat. „Sándor, nézzed csak, a románok is küldtek koszorút a temetésre!” – hívtam fel Kányádi figyelmét. Fel is olvastam a szöveget: „Budapest Székesfőváros Nagy halottjának” volt ráírva. Ekkor tudtam meg, hogy ezek a magyar főváros zászlajának színei. De van különbség, a sárga és a kék színe nem azonos tónusú a román trikolóréval. Sok koszorú volt ott, nagy részüket megviselte az idő. A koszorúkat zsákvászonba burkolták, egyenként varrták rájuk sűrűn a babérleveleket. Kiválasztottuk a kevésbé megrongálódottakat, azokat raktuk a kiállítandók közé. A többit egy raktárban helyezték el. Én egy nagyon viseltes koszorúról leszedtem pár levelet. Nagy kegyelettel őrzöm ma is. 

Sándor a rendezés közben megismerkedett egy tanító nénivel, aki szintén ott segédkezett. Szépecske volt és szőke, 19 éves. Mint kiderült, szereti Sándor barátom verseit is, és meghívott bennünket uzsonnára. Kevés vonakodás után, főleg az én biztatásomra Sándor engedett, és elfogadtuk a meghívást. Szép, kertes házba érkeztünk uzsonnára. Csodálatos disznótoros tálat hozott be a kedves mama. Neki is láttam rendesen, Sándor meg is jegyezte, hogy ő már nem is mer enni, annyi finomság hiányzik a tálról. Megnyugtattam, egyen csak nyugodtan, itt nem úgy van, mint Kolozsváron, amikor tíz deka parizeren kell osztozkodni. A kedves, vidéki háziasszonyok szeretik a jó étvágyú vendégeket. Mikor bejött a mama, megköszöntem, megdicsértem a finomságokat: „Mi sajnos ilyesmihez Kolozsváron nemigen jutunk hozzá”– jegyeztem meg, majd elpanaszoltam, milyen hideg a szállodánk és poloskás is. Sándor rugdosott az asztal alatt, hogy hallgassak, de azért jól jött, amikor ott tartottak éjszakára. Kitűnően megoldódott a létünk a hazautazásig. Nem is hagytam szó nélkül: „Na látod, koszorús költő, ha befogom a számat, vacogva vakarózhattunk volna abban a lerobbant hotelben.”

Azóta is merem remélni, hogy kedves költőm, Arany János nem haragudott meg rám a babérlevelek miatt.

 

Kolozsvári Puskás Sándor