péntek, július 21, 2017

„Csábító belebújni a bőrébe”

Interjú Theodor Cristian Popescu rendezővel
Theodor Cristian Popescu és László Csaba

Kedden mutatta be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata legújabb kistermi előadását. A kortárs német író, Timus Vermes Nézd, ki van itt című bestseller regényéből Mihai Ignat román drámaíró készített színpadi változatot, amely Demény Péter író magyar fordításában került színpadra. 

A Nézd, ki van itt! főszereplője nem más, mint Adolf Hitler, aki 2011 egyik napján Berlin külvárosában ébred – sértetlenül, mit sem öregedve, sőt, ereje teljében...  Az előadás színpadra állítására Theodor Cristian Popescu rendező vállalkozott, aki előszerettel foglalkozik kortárs problémákat feszegető színpadi művekkel, és akinek neve nem ismeretlen a vásárhelyi közönség számára: 2011-ben bemutatott Két lengyelül beszélő szegény román című rendezése nem csak szakmai sikereket aratott, de a közönség érdeklődésére való tekintettel több évadon keresztül szerepelt a Tompa Miklós Társulat műsorán. Több alkalommal dolgozott a Liviu Rebreanu Társulattal és Teatru 74 független színházzal is. 

A premier előtt néhány nappal készült beszélgetésen a darabválasztás, a téma, annak megvalósítása, de a világ jelenlegi állása is szóba került.  

Az előadás legközelebb április 23-án, vasárnap 19.30-tól lesz látható a színház Kistermében. 

– Meglehetősen kényes témát választottál. Hogyan közelíted meg Hitler „újraéledését”? Milyen színpadi formát képzeltél el neki? 

– Az ember, akiről szó van – Adolf Hitler –  valószínűleg a legtöbb rosszat követte el a nem olyan távoli múlt történetében. A téma kényessége és a szereplővel kapcsolatos érzékenység miatt nehéz megtalálni a megfelelő előadási módot. Ha az előadás lélektani töltete túl nagy, elég hamar elviselhetetlenné válna, ha pedig túl komikus vagy karikírozott, úgy tűnne, hogy túlságosan könnyen kezeljük a múltbeli történéseket. Meg kell találnunk a módját annak, hogy mindkettő lehetséges legyen. Olyan fajta színházi formát keresek, amiben jól szórakozunk, aztán hirtelen elszégyelljük vagy egyenesen bűnösnek érezzük magunkat, amiért ilyesmin egyáltalán derülni tudtunk. Közben meg emberi vonás az, hogy egy adott ponton már nevetünk, hogy túlléphessünk egy terhelt múlton. Ezt az érzéshalmazt keresem. Fontos számomra az is, hogy a teremben a közönség ne érezze magát egységesnek: valami, amin az egyik jól mulat, a másikat idegesítse. Arra alapozok, ami különbözik a nézőkben és nem arra, ami közös. 

– Mi vonzott ebben a témában, hogyan bukkantál rá Timur Vermes szövegére, amiből aztán a színpadi változat készült – jegyezzük meg, az első Romániában és magyar nyelvterületen  is –?

– Az az érzésem, mintha olyan éra felé közelednénk (vagy talán már el is értük), amiben az autoriter figuráknak – nőknek és férfiaknak egyaránt – újra sikerük van. A közösségek újra „megváltó” vezért keresnek. 

Egyszer Bukarestben egy lengyel rendezővel beszélgettem. Kérdeztem, min dolgozik éppen, ő meg miközben az akkori és jelenlegi lengyelországi helyzetről mesélt – hogyan tart az ország jobbik irányba –, elmondta, hogy éppen egy regényadaptációt készít elő, ami azon előérzetre épül, miszerint a ’30-as évek hangulata érződik újra, hogy a politikába beleunt emberek újra valamiféle autoritásra vágynak, ami rendet teremt az életükben. Timur Vermes regényéről volt szó. Elkezdtem keresni, és meglepetésemre meg is találtam román fordításban. 

Mikor körülnézek, valamiféle fáradtságot érzékelek: túl nagy a kritériumhiány, a tisztázatlanság az életünk fontos kérdéseit illetően. Nyitunk is, ugyanakkor meg falakat is húzunk magunk köré. Azt hiszem, bizonyos félelem állandósult az életünkben bekövetkező  túl nagy és túl lényeges változásokkal szemben. A politikai és katonai hatalmat egyre békésebb alakok vették át, ez pedig egy adott ponton fellázította az „öreg fiúkat”, akiknek már nem igazán volt lehetőségük megmutatni az erejüket. 

Én is érzékelem ezt a változást, és úgy gondolom, hogy ezt a Hitler-figurát (aki teljesen megmagyarázhatatlan módon kerül elő), tulajdonképpen mi magunk idézzük meg. Ő maga sem érti, miért éppen ő „támad fel”, és nem a német történelem általa nagynak tartott alakjai: II. Frigyes, Nagy Károly vagy Bismarck. Ebből meg arra következtet, hogy a népnek őrá, az ő képességeire van szüksége. Olyan ez, mintha teljes sötétséget csinálnánk oly módon, hogy mindenki rendre leolt egy-egy kis égőt. 

– Mi a célod az előadással? 

– Tudatában kell lennünk annak, hogy a mi rendkívül színes, szabad, bárminek az elfogadására kész, nyitott világunkban is létezik a fekete szín, ami – ha engedjük – mindenre kiterjedhet. Egy végletesen színes, show-szerű társadalomban (ahogy a mai időkre jellemzően mondani szokták: „látványcivili- zációban”) még nem érkeztünk el arra pontra, ahonnan lehetetlen lenne újra előidézni a a katasztrófát. 

A próbák alatt beszélgettünk, és többen közülünk elismerték, hogy – néhány pontban legalábbis – ennek a szereplőnek, Hitlernek igaza van. Ez a csali, amit mi is mint az előadás alkotói bedobunk a közönségnek. Mert, ha egy dologban igazat adunk neki, kinyitunk számára egy ajtót: ma ebben van igaza, holnap abban, és szépen lassan egyre nagyobb hatalmat kap általunk. Meg szeretném fogalmazni a kérdést: szabadok vagyunk-e és/vagy azok  szeretnénk-e lenni? És ha tényleg szabadok vagyunk, miért vágyunk mégis a rendre? Ha pedig rendet szeretnénk, ki tegyen rendet? És milyen alapon, milyen elven? A fajelmélet, a nemzetelv vagy miféle ideológia alapján? Amikor Hitler felébred, nem ismer rá Németországra. Nem olyan, amilyennek ismerte: sokkal vegyesebb, színesebb, furcsább, de közben létezik egy kritikus tömeg, ami reagál az általa megfogalmazott üzenetekre. Az első kérdése: hol vannak a határok, és ki ellen harcolunk? 

– A történet mégis csak fikció. Szerinted milyen viszonyban áll a tényleges valóságunkkal? 

– Az én ízlésem szerint túlságosan is közvetlen viszonyban. Nemrég a holland nacionalista párt nagyon közel állt ahhoz, hogy megnyerje a választásokat, Franciaország is afelé tart. Oroszországban, Törökországban és az Egyesült Államokban pedig már autoriter és eléggé kiszámíthatalan alakok vannak hatalmon. Úgy érzem, mintha lebegne valami a levegőben, mintha csak egyetlen centire lennénk valamitől...

Hitler – Vermes szereplője – azt mondja, ahhoz, hogy közvetlenül eljusson a néphez, már nem a pártra, hanem egy saját televíziós műsorra van szüksége. Ezt meg is kapja, mivel nagyon megugrik a „ratingje”. A műsorában pedig tönkretesz egy politikust, mondván: hol lesz Németország 500 év múlva? A politikusnő elhárítja a jövendőmondó szerepét. Rendben, akkor háromszáz év múlva... száz, harminc, húsz, tíz? Hol lesz Németország  tizenöt perc múlva? A politikus (nő és Zöld) válasza: békés, gépiesített, ökologikus ország lesz az Európai Unió égisze alatt. Mire Hitler azt kérdi: tehát biztos ön abban, hogy még lesz EU? Nem mondhatjuk, hogy nem ráz ki a hideg ettől a kérdéstől és hogy nem aktuális. A hirtelen változások és a beláthatatlan következmények korát éljük. Ijesztő belegondolni, hogy azt sem tudhatjuk, mi lesz egy év múlva. Hitler meg mindezt a kortárs politikusok számlájára írja. 

– Ebben pedig nagy segítségére van a média...

– A média ereje abban áll, hogy mindent azonnalivá tesz, megszünteti az időbeli eltolódást. Rögtön értesülünk mindenről. Ez viszont egyben bonyolult is: mivel egy időben hozzáférsz az összes forráshoz, nem tudod, hogy melyiknek higgy. Végső soron pedig azt fogod hinni, amit szeretnél, ami megegyezik a világról alkotott elképzeléseiddel. Meglehetősen bonyolult a mostani élet. 

– Fontos szempont ebben a produkcióban a szereposztás kérdése: van egy karizmatikus szereplőd és még nagyon sokan ahhoz képest, hogy kistermi előadásról van szó...

– Bíró Józsefet a kolozsvári meg néhány itteni előadásából ismerem. Olyan színész, akit csodálok. A belső „nehézség”,  a gazdag belső tartalom és a könnyed színpadi jelenlét keveréke. Nagyon szeretem, ha nem érzékelhető, mikor jön be vagy megy ki a színész a jelenetből, egyszerűen csak észreveszem, hogy ott van. Azt az érzést kelti – a fontos és érdekes színészek tulajdonsága –, hogy sokkal több van benne, mint amit pillanatnyilag felszínre enged. Szerencsés véletlen továbbá, hogy korban nagyon közel áll a szereplőhöz: Hitler a szövegben ötvenhat éves, éppen annyi, mint amikor 1945-ben eltűnt a bunkerből. Feltételezik, hogy öngyilkos lett, meg hogy a testőrsége elhamvasztotta a holttestét, de a diktátorok eltűnését mindig legenda kíséri. Ebből a legendából táplálkozik a Hitler fikcionális felbukkanása is. Természetesen nincs rá észszerű lehetőség, hiszen most százhuszonkét éves kellene legyen. Éppen ezért senki nem is tartja valósnak, imitátorként, komédiásként kezelik. Szórakoztatónak találják, egyfajta szatirikus szándékot tulajdonítanak neki, amit ő nem érzékel, és továbbra is teljes komolyan viselkedik. 

A szereposztásban egyébként majdnem az egész társulat szerepel.  Az alapanyag eléggé filmes szerkezetű, minden jelenetben más-más szereplő jelenik meg. Ezért, a filmekhez hasonlóan, valamennyien jól érzékelhető, tiszta „színt” kell hozzanak magukkal. A nehézséget az adja, hogy az egyszerűséghez minél közelebb álló, természetes játékot kérek tőlük, ami kontrasztba kerül a Hitler-szereplő régen nagy sikert arató modorával, stílusával. Olyan, mintha ez a szereplő a némafilmek korából csöppent volna ebbe az egységesített világba, ahol ugyan színesebben öltözködnek, extrém frizurákat viselnek,  de ugyanúgy beszélnek, gesztikulálnak, viselkednek. Valahogy így nézünk ki mi is: a viselkedésünkkel álcázzuk magunkat. Végeredményben a többiek mind komikusnak, tréfacsinálónak tartják. Olyan színházi kulcsot keresünk, amelyben a két, egymással kontrasztos stílus kölcsönösen reflektálhat egymásra. 

– A regényből film is készült. Hogyan viszonyulsz már meglévő adaptációkhoz? Figyelembe veszed őket? 

– Úgy döntöttem, csak a bemutató után nézem meg a filmet. Ha már látod egy megvalósítását az alapanyagodnak, annak az értelmezésnek a megoldásai korlátozhatják a tiedet. Ha láttam volna például ezt a filmet, attól tartok, hogy tudat alatt vagy igyekeznék minél távolabb kerülni tőle, vagy csalódnék magamban, ha ugyanabba az irányba indulnék el. Szeretek tisztán dolgozni. A munkamódszerem abban áll, hogy „provokálom” az alapanyagot, aztán meg arra reagálok, amit kínál számomra. Nem igazán tudom, mit csinálok, mikor nekifogok dolgozni. Megpróbálom megérteni, merre „húz” az anyag. 

– Szóval akkor amolyan „irodalmi” rendezőnek tartod magad, aki messzemenően tiszteli a szöveget? 

– Valamennyien úgy hisszük, hogy tiszteljük  a szöveget, csak éppen más-mást értünk alatta. Egyesek abban látják a szövegtiszteletet, ha a nagyon személyes víziójuk találkozik a szöveg lényegével. Mások szó szerint követik a szerzőt. Az idők folyamán én magam is egyre kétkedőbb vagyok a szöveghúzásokat illetően. Ebben az esetben persze kicsit más a helyzet: mivel regényből dolgozunk, elkerülhetetlen, hogy csak bizonyos részeket emeljünk ki belőle, képlékenyebb a forma. Például ma is felcseréltük  a jelenetek sorrendjét.  De ha kész színpadi szövegről van szó, igyekszem megtalálni a szöveg belső légzését, azt, ami szerintem a szerző szándéka. Nem szívesen húzok ki, rendezek át szövegeket, mert megakadályozhatom vele ezt a szerző által beindított „légzést”. 

Tisztelem azt, hogy néhány kortársam hasonlóképpen vívódik a világ állapota és menete miatt. Azt hiszem, hű vagyok, és követem az alkotásaiknak ezt a belső mozgását, lévén az én munkám értelmező jellegű, míg az övék alkotó. Ők ténylegesen világokat hoznak létre, én meg feldolgozom őket. 

– Térjünk vissza kicsit. A szereplők ugye két „táborra” oszlanak. Vermes egy helyen azt mondja, a komikumon kívül az is volt a célja, hogy az olvasók beleképzelhessék magukat Hitler fejébe. Szerinted ez lehetséges? 

– Persze, a szereplő gyakran közvetlenül kiszól a közönséghez, s ilyenkor rálátást kapunk a gondolkodásmódjára, arra, ahogyan ő látja világot, főként ezt a mi világunkat. Tudjuk, hogy miket írt annak idején, ő maga is ismételgeti folyton, hogy „én már megírtam a nézeteim alapját, olvassátok el”. Most viszont  az egykori  nézetei találkoznak a kortárs valóságunkkal, ami teljesen másképp alakult, mint ahogyan ő elképzelte. Azt hiszem, ez a legérdekesebb a közönség számára is. Engem legalábbis elsősorban ez fogott meg  a regényben, ahogyan a szerző megpróbálja elképzelni, mit szólna Hitler, ha látná, mi történik napjainkban. Módunkban áll belelátni a fejébe, és azt hiszem, hogy a többségünk élni is fog a lehetőséggel, mert  csábító belebújni a bőrébe. Egy lengyelországi koncentrációs tábor látogatása alkalmával volt egy ehhez hasonló élményem: a tábor helyén sétáltam, és megpróbáltam elképzelni, milyen lett volna, ha fogolyként odakerülök. Azonban egyszer csak észrevettem a szögesdrótkerítések közötti folyosót, ahol az őrség járőrözött: mi lett volna, ha a ’40-es években német vagyok, akit tizenkilenc évesen besoroznak és ide hoznak? Azt vajon el tudom képzelni? Vagy egy órát gondolkodtam, és igen, azt is el tudtam képzelni, és rájöttem, hogy valójában rettentő ironikus tud lenni az egyéni sors a történelem őrült pillanataiban. Ebben az előadásban mindkét szempont működik, és mindkettő nagyon csábító, hiszen a képzelőerőnek, a fikciónak módjában áll, hogy felfedje előttünk a másik nézőpontot is, amelyhez egyébként közvetlenül nem férünk hozzá. Megérteni azt, aki különbözik tőled, aki másképp látja a dolgokat, látni, hogy mi idegesíti őt a világban, és hogyan változtatná meg a saját elképzelése szerint, ha meglenne hozzá a hatalma. És meg is rémülhetsz, miután átmentél ezen. Vagy szórakozhatsz. Vagy mindkettő. Remélem, az előadásban ez fog történni. 

Keresztes Franciska