Állandó kihívás a lelkészeknek

A Küküllői Egyházmegye negyedévenkénti lelkészértekezletét múlt csütörtökön a Nyárádszentimrei Református Egyházközség gyülekezeti házában tartották. Legnépesebb egyházmegyénkhez a Kis- és Nagy-Küküllő és a Felső-Nyárád mente, valamint az Alsó-Nyárád és Maros mente egy részén fekvő települések református egyházközségei tartoznak. Az egyházmegye lelkészértekezleti elnöke Nagy Attila havadi lelkipásztor. Az értekezleten a szolgáló, valamint nyugdíjas lelkipásztorok vettek részt, az előadó Visky Péter, a Tóközi Református Egyházközség lelkésze volt. 

Dr. Kovács Szabolcs, a vendéglátó lelkipásztor kérdésemre elmondta, hogy nyárádszentimrei szolgálata idején először volt az értekezlet házigazdája. Örül a lehetőségeknek, egyrészt, mert lelkésztársai belekóstolhattak a helybeli gyülekezet életébe a sajátos hangulatot árasztó szentimrei műemlék templomban. A gyülekezet tagjai pedig annak adtak hangot, hogy milyen nagyszerű lenne, ha minden vasárnap úgy szólna a zsoltár a templomban, ahogy a részt vevő lelkészekkel együtt énekeltek, ami a dombtetőről az utcáig elhallatszott. 

– Miről szólt az értekezlet?

– A megbeszélés témáját a konfirmáció képezte, egy örök problémát jelentő terület a szolgálatunkban, ami állandó kihívás elé állítja a lelkészt. A Heidelbergi káté nagyon jól megírt tanítás, ami a felnőtt gyülekezeti tagok számára készült. Nagyon régi, jól összeállított szöveg, mi, lelkészek szeretjük és hasznosnak tartjuk. Ugyanakkor mindnyájunkban felmerül, hogy ezzel a szöveggel hogyan lehet megszólítani a nagyon gyorsan változó fiatal nemzedékeket. 

– Tudom, hogy voltak kezdeményezések, olyan lelkészek, akik gyermekkátét szerkesztettek. Van-e olyan változat, ami tartalmilag és nyelvezetében is közel áll a mobiltelefonok, számítógépek korában élő 14 éves fiatalok gondolkodásmódjához?

– Valóban többféle kezdeményezés volt, egyéni megoldások, amelyek pedagógiai módszerekkel teletűzdelve feloldották a káté nyelvezetét. Mégis nehéz megtalálni a hangot, amelyen kapcsolatot tudunk teremteni az egymást váltó nemzedékekkel. Az előadó is arról beszélt, hogy abban az esetben, ha ez a kapcsolatteremtés a beszélgetések, az éneklés vagy valamilyen közös élmény szintjén nem sikerül, elbeszélünk egymás mellett…

– Pedig a vallásórák, a konfirmáció nyomán dől el, hogy az ifjak a későbbiekben fognak-e járni templomba, vagy a konfirmáción átesve, elfelejtik az egészet.

– A kérdés sokkal összetettebb, és úgy gondolom, hogy nemcsak a gyermekekről és a lelkészről vagy a pedagógusokról van szó. Nagyon sokat nyomnak a latban a szülők is. Ha a gyermek jól is érzi magát a vallásórán, és minden héten visszavágyik, de az, amit itt hall, a családban életidegen, akkor értelmetlenné válik. Egy idő után pedig úgy érzi, hogy a valóság nem erről szól, hanem arról, ami otthon van, s amit itt hallott, kikopik az emlékezetéből. A szülők bevonása rendkívül fontos kihívás és feladat. 

– Végül is erre a következtetésre jutottak?

– Nagyon szerteágazó a kérdéskör, több lehetőség is felvetődött. Az előadó egy nagyvárosi környezetben kipróbált módszerről számolt be, ami nem biztos, hogy egy kis faluban hasonlóan működik. Kérdések fogalmazódtak meg, és én úgy érzem, hogy több lelkészben ott van egy belső küzdelem, egyfajta hangtalan kiáltás arról, hogy több éve műveli, s bár érzi, hogy nem működik, de egyházi előírásról lévén szó, tenni kell. Sokan belenyugodtak, hogy sokkal jobbat nem tudnak, már erejük és kedvük sincs változtatni, ezért inkább a hallgatást választják. Vitatkozni van tehát miről, csak adjon az Isten bölcsességet hozzá…

– No meg gyermekeket is. 

*

A református egyház alapvető hittételeit tartalmazó 453 éves Heidelbergi káté ismeretéről kell tanúbizonyságot tegyen minden 14 éves fiatal, aki a konfirmáció során megerősíti Krisztushoz és egyházához való tartozását.