Unchiaş Demeter mindig szívesen jön haza

Emberfogó védőként energikus, pontos játékának, illetve szorgalmának köszönhetően az edzők egyik legmegbízhatóbb labdarúgójának bizonyult az AS Armatánál, ahol Kiss Madocsa 3-as számú mezét vette át. 

Fazakas Árpáddal, az AS Armata alapításának 50. évfordulója alkalmából tartott rendezvényen

Emberfogó védőként energikus, pontos játékának, illetve szorgalmának köszönhetően az edzők egyik legmegbízhatóbb labdarúgójának bizonyult az AS Armatánál, ahol Kiss Madocsa 3-as számú mezét vette át.

Ispirrel hosszú évekig alkotott párost az együttes védelmében, 1976. szeptember 29-én ő is pályára lépett az NK Dinamo Zágráb ellen 3-0 arányban elvesztett idegenbeli UEFA-kupa-találkozón. Dumitru Unchiaş (azaz Unchiaş Demeter) a rendszerváltás után Nyírbátorban telepedett le, de akkor sem maradt távol a labdarúgástól. Egyik utóbbi hazalátogatásakor beszélgettünk vele.

– Hol kezdett futballozni?

– 1951. július 6-án születtem Dicsőszentmártonban, ott is kezdtem el játszani a helyi Chimicánál, amelytől több tehetséges labdarúgó került ki az évek során.

– Ön a Petrolultól került az ASA-hoz 1970-ben. Hogyan?

– Dicsőből az egykori C osztályos Codleához, majd 1969-ben Ploieşti-re kerültem, ott feljutottam a felnőttcsapatba, ahol balhátvédet játszottam.

Az AS Armata akkori elnöke, Florescu telefonált a nővéremnek, hogy jöjjek Marosvásárhelyre katonának. Ő utánam jött, én meg neki köszönhetően kerültem ide. De volt egy kikötésem…

– Micsoda?

– Érettségizni akartam, hogy tudjak felvételizni a testnevelési főiskolára. Délelőttönként edzésekre, délutánonként a Papiu líceumba jártam, ahol végül leérettségiztem.

– Időközben Jászvásáron is játszott, de miért csak egy évet?

– 1975-ben kerültem a moldvai fővárosba. Akkor a textilmérnöki egyetemen voltam, a kémiát szerettem és tudtam is, de a gond az volt, hogy kicsit elhamarkodtam a dolgot, és időhiány miatt nem tudtam menni a gyakorlati órákra, ezért nem fogadtak a vizsgákon. Az ottani klubelnöknek megmondtam, ha nem intéznek valamit számomra, nem maradok, amúgy is az ASA akkor a második helyen volt. Akkoriban sok ott játszó labdarúgó (Simionaş, Dănilă, Romilă stb.) késleltette az egyetemét, hogy minél többet maradjanak és futballozhassanak. Én ebbe nem mentem bele, csomagoltam és hazajöttem Marosvásárhelyre, majd itthon elvégeztem a testnevelési főiskolát, így később testnevelő tanárként dolgozhattam. Jászvásáron és Ploieşti-en is jól éreztem magam, de a szívem hazahúzott.

– Marosvásárhelyen hosszú ideig játszott a védelem tengelyében Ispirrel együtt, ahol jól ment a játék…

– Mindkét lábammal tudtam kezelni a labdát, jól fejeltem, kitűnő erőnlétben voltam, így sikerült eleget tennem az elvárásoknak. Amúgy sok barátom volt a csapatban, mindenkivel jól egyeztem.

– Melyik az ASA-val kapcsolatos legszebb emléke?

– Ploieşti-en volt egy Octavian Dincuţă nevű, jól fejelő játékos, aki az olimpiai válogatottban is szerepelt, de utálatos volt velem szemben. Egy Petrolul – AS Armata találkozó előtt kérdezte tőlem, hogy tudok-e az „intézésről”? Én azt válaszoltam, hogy igen, de arra kértem, mondja meg a csapattársainak, hogy próbálják őt játszatni, habár tudtam, hogy őt kell fogjam. A Ploieşti-nek fontos lett volna bár egy pont is, hiszen a kieső zónában voltak. Végül mi nyertünk, de Dincuţă „hazátlannak” nevezett, sőt Marosvásárhelyen az én fejesgólommal nyertünk 1-0-ra. A gól után Dincuţához mentem, s azt kérdeztem tőle, hogy „mit csinált a hazátlan”?

– A labdarúgói karrierje után hol edzősködött?

– 1982-ben a Metalotehnicához mentem focizni, ahol Fazakas József volt az edző. Szakvezetőként Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron dolgoztam, ahol edző is, játékos is voltam. Utoljára Romániában az Aradi Strungult edztem. Azért jöttem haza Aradról, mert sok idősebb játékos volt a csapatban, akik mindig próbálták átverni az edzőt, és megbundázták a meccset. Ezt megszimatoltam, és eljöttem onnan.

Egyébként ott a sportiskola alkalmazott, a feleségemet is odavittem dolgozni.

– Miként került Magyarországra?

– A márciusi események után megcsömöröltem mindentől. Egy Svédországban maradt barátom megkért, hogy vigyem ki a családját Nyírbátorba. Ott támadt egy ötletem, és megkérdeztem, hogy nem fogadnak-e be románokat? Segítettek nekem, kaptam lakást is, a feleségem is kapott munkahelyet, én meg elvégeztem az akupunktúrás masszázst, majd elmentem egy kozmetikushoz, ahová felvettek, és júliusban tanárként alkalmaztak.

– Ott edzőként is tevékenykedett?

– A Nyírbátor NB III-as együttesénél is tevékenykedtem, Remusz fiam is ott focizott sokáig, felkerült a magyar ifjúsági válogatottba is, amelyben mintegy 20 meccsen lépett pályára.

– Hiányzik az edzősködés?

– Igen. A nyírbátoriak újra az NB III-ban vannak, fennebb szeretnének kerülni, sőt újra hívnak az együtteshez edzőnek. Én szerettem volna egy erős ifjúsági központot kialakítani ott. Egyébként a marosvásárhelyi Sportiskolánál többek közt az én nevelésem volt Szántó Csaba, aki Győrben és Sopronban is játszott, Molnár Levente, aki Győrben, Sopronban, a Honvédnál futballozott, a szovátai illetőségű Csenteri Csongor, aki ugyancsak Sopronban is játszott stb.

– Milyen gyakran jár haza Marosvásárhelyre?

– Mindig szívesen jövök haza, kedvesen fogadnak az egykori csapattársaim, barátaim, akikkel találkozni szoktam.