2020. február 25., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A maroskeresztúri Virág utcában van egy ház, ahol bújócskázik az idő, álarcosdit játszanak, komolyságot tettetve kacagnak egymásra a gondolatok. Birtokosuk, a 88 éves Aszalos Árpádné született Egri Magdolna szívesen szórakoztatja velük hallgatóságát, szusszanásnyi szünet nélkül sorakoztatva fel az elmúlt évtizedeket az élénken élő gyermekkortól a sokat várt nyugdíjas mindennapokig.

– Volt egy idő, amikor nem ettem mást, csak tejet – emeli rám fürkésző tekintetét beszélgetésünk legelején. Várja, veszem-e a lapot, rájövök-e, hogy nem valami különös betegségre, hanem élete első esztendejére emlékezik. Nehezen kapcsolok, de lassan megszokom, hogy itt dióbélként rejtik magukba a derűt a szavak, és a következő vicceknél, találós kérdéseknél igyekszem résen lenni. Üres poénok, persze, nincsenek, és a rendkívüli szellemi frissességről tanúskodó mondatok hálójából könyvelői pontossággal körvonalazódnak a múlt történései.

– Balavásáron születtem, Kerelőszentpálon nőttem fel. Hárman voltunk testvérek, a nővérem két évvel előttem, az öcsém három évvel utánam jött a világra. Édesapánk kéményseprőmester volt. A csempekályhák építéséhez is értett, és egyedüliként a környéken méheket is tartott. A méz pergetésénél mi, gyermekek, mindig odatartottuk a csuprot, és azon frissiben meg is ittuk az édes termést. Amikor bejöttek az oroszok, egy éjszaka a mi kertünkben is nagy pusztítást végeztek, a kasokat összetörték. A harminc méhcsaládból kettő maradt. Akkor láttam apámat először sírni.

Az egykori kislány Kerelőszentpálon román nyelven végezte az első osztályt, egy évvel később viszont átkerült a katolikus felekezeti iskolába. A négy elemi után a gyulafehérvári zárdában folytatta a tanulást. 

– Az apácák igényes, szigorú nevelésben részesítettek. Földrajzórán a térképnek háttal állva kellett megmutassuk a fővárosokat, és sablon nélkül rajzoltuk le a térképet, amikor pedig sétálni vittek, énekelve mondtuk a szorzótáblát. Kézimunka- és háztartási óránk is volt – akkor tanultam meg, hogy a takarítást mindig fentről kell kezdeni –, a harmadik gimnázium végén pedig vizsgamunkaként a többi lánnyal együtt blúzot hímeztem magamnak. Az apácák titokban a magyar himnuszra és minden más, fontos énekünkre is megtanítottak. Aki jól viselkedett, azt vasárnap szentmisére vitték. Sötétkék matrózblúzban, rakott szoknyában, fekete klottkötényben, sötétkék kabátban haladt végig az utcán az osztály, fejünkön a zárda címerével díszített, sötétkék bársonysapka díszelgett. Minden este vacsora előtt egy Szűz Mária-szobor előtt imádkoztunk, utána lelkiismeret-vizsgálatot tartottunk. Ezt a szokást a mai napig megőriztem. 

– A háborúból mennyit érzékeltek? – szóltam közbe.

– Második gimnazista voltam, amikor a karácsonyi vakáció előtt bejött az osztályba a romántanárnő, és fekete papírral leragasztotta Románia térképén a Szovjetunióhoz csatolt Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Abban a tanévben március közepén fejeztük be az iskolát. Egy másik emlék a vasgárdistákhoz fűződik. Gyulafehérváron egyetlen mozi volt, és az apácák havonta egyszer minket is elvittek filmet nézni. Olyankor mindig kiüresítették számunkra a karzatot. Egy márciusi mozizásunkkor vasgárdista fiatalok álltak nekünk sorfalat, a fülünkbe kiabáltak, meghúzták a hajunkat. A kísérőnk szólt, hogy azonnal indulunk vissza a zárdába. Ez volt a szerencsénk, ugyanis közben egy nagy csoport vasgárdista diák jött lefelé a várból, ha a mozinál találnak, ki tudja, mit tesznek velünk. Arra nem emlékszem, hogy a háború alatt nélkülöztünk volna, apám szakmájának köszönhetően mindig volt mit az asztalra tenni, emellett földjeink is voltak. A szüleink úgy tartották, hogy nekünk, gyermekeknek mindent meg kell tanulni, így a húsvéti vakációban tövist vágni mentünk a búzásba a napszámosokkal, nyári hajnalokon kapálni, aratni, szénát gyűjteni. Haragudtunk, mert nem mehettünk játszani a többi gyermekkel, mégis felejthetetlenül szép estéket éltünk át hazafelé menet, a szénásszekér tetején ülve.

A zárdai évek után a marosvásárhelyi katolikus leánygimnázium következett. Magdolna egyetemre vágyott, végül tanítóképzős nővére és felsőfokú tanulmányokra készülő öccse javára lemondott erről. Édesapja közbenjárásával segédjegyző lett Magyardellőn, majd Mezőszentmargitán jegyzőnek nevezték ki. Innen került be a megyeszékhelyre. Dolgozott a Vöröskeresztnél, aztán a tartományi békebizottságnál, miután férjhez ment, az Ilefor bútorgyárba került mint könyvelő.

– Későn kötöttem házasságot, mivel korábban nagyon szerettem valakit, akiről kiderült, hogy – bár zajlott a válópere – még nős. Megszakítottam vele a kapcsolatot, és elhatároztam, hogy nekem többet nem kell senki. 34 évesen ismertem meg aztán a férjemet, általa kerültem Maroskeresztúrra. A korábbi házasságából volt egy süketnéma kislánya, aki az első találkozásunk óta ragaszkodott hozzám. Negyvennégy évet éltünk le együtt a férjemmel, sok szép emlékem maradt. Vasárnaponként oldalkocsis motorbiciklivel jártuk az erdőt, és gyűjtöttük a kincseket. A faluban mindig nekünk volt először hóvirágunk. Vadorgonagyökeret is hoztunk, és a szerzeményeinkkel egész Keresztúrt megtöltöttük.

Magdolnáéknak két fiúgyermekük született.

– Úgy hírlett, hogy akinek három gyermeke van, hamarabb mehet nyugdíjba. Bár a nevelt lányommal együtt nekem is ennyi jutott, nem részesültem ebben a kiváltságban. Pedig nagyon vártam a nyugállományt, hogy legyen időm beteg lenni – jegyezte meg derűsen vendéglátóm, majd hozzátette: hála a Jóistennek, sosem kellett az ágyat nyomnia, mi több, a feje sem fájt soha.

A múltidézés legváratlanabb pillanataiban vicces megjegyzések, találós kérdések zökkentettek vissza a jelenbe. Tudom-e, milyen a háború előtti mosógép? – nézett rám az idős asszony, aztán már mutatta is a két tenyerét. Később azt tudakolta, mit gondolok, miből iszik ő meg egy decivel minden nap. Percekig tartó találgatás után árulta el: paradicsomléből, amelybe mézet is kever.

– „Dilibogyókat” sosem szedtem, az én napi gyógyszerem két kisebb cikk, apróra vágott fokhagyma három dió darált belével és egy kanál mézzel – árulta el a titkos receptet. 

Kérésemre öt unokájáról és két dédunokájáról is beszélt – fürgén, pontosan rajzolva elém mindenikről a legfontosabbat: életkort, végzettséget, életkörülményeket. 

– Hogyan telnek mostanában a napjai? – kérdeztem beszélgetésünk végén.

– Elég nehezen, mert jelenleg nem tudok gyakorlatozni a fitneszklubban – villant fel újra a huncut mosoly. Ezúttal sem voltam elég éber, vendéglátóm segített ki pillanatnyi értetlenségemből. Persze, hogy a kertre és a kerti munkára gondolt, arra, amiből sohasem elég. Sok zöldséget termel, virágot nevel, férje nyughelyére, családja és a jó ismerősök felköszöntésére mindig a magáéból visz. Búcsúzóul két viccet kapok ajándékba, de nem csak ennyivel távozom. Viszek egymaréknyit a derűből is, ami a Virág utcai házat belengi, és amiből fénytelen, januári napokon jó majszolni egy kicsit.