2022. szeptember 24., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Születésnapi beszélgetés Fazakas János néptáncoktatóval

– Kezdjük ezt a kismagnós beszélgetést azzal: kiből lesz a jó néptáncos?

– Tehetség kérdése. Kell hozzá alkalom, neveltetés, igény, kitartás.

– Mióta táncolnak az emberek?

– Mióta a világ világ. Már a Bibliában is le van írva, hogy táncoltak… A hagyományőrző, rendtartó székely falvakban volt egy íratlan rend: belső rend. És ez magába foglalta a tánc szokásrendjét is. A gyerekjáték után a régi szórakozás egyetlen formája a tánc volt. Ebben benne volt minden: ismerkedés, udvarlás, párkapcsolat, falusfelek iránt gyakorolt tiszteletadás stb.

– A fiatalok hol tanultak meg táncolni?

– Bálokban, mulatságok alkalmával. Ma már csak azok tanulják meg a táncot, akik eljárnak a tánccsoportokba.

– Ez hogy működik?

– Faluhelyen, vidéken – szinte mindenütt – van egy-egy személy, aki élteti a hagyományt, jó szervező, megkeresi az oktatót, a helyet, toborozza a gyerekeket, és elkezdődik a tánccsoport megalakítása. Ez nem is olyan egyszerű, mert a néptánc tanulásáért meg kell szenvedni, biza sokszor meg kell izzadni... Viszont megtanulod, hogy kell megfogni a lány kezét, derekát, hogy kell vezetni a lányt, és a lánynak is meg kell tanulnia engedni, hogy más vezesse. Mindkét feladat nehéz.

– Volt úgy pályafutásod során, hogy valaki nagyon meg akart tanulni táncolni, de nem volt tehetsége?

– Persze, hogy igen. Ha a szülők nagyon akarják, de nincs akarat, adottság, akkor semmi esély arra, hogy jó táncos váljon belőled. Táncolni viszont megtanulhatsz. A másik az, hogy tehetséges vagy, de rádöbbensz, hogy ebből nem tudsz megélni – akkor egy más szakmát tanulsz, és megmaradsz amatőrnek.

– A táncnak van egyetemes nyelvezete, akárcsak a zenének?

– Igen, de minden vidéknek más-más az egyetemes jelrendszere. Amikor én Marosvásárhelyre kerültem, azt hittem, hogy tudok táncolni, jó táncos vagyok… De ez nem így működött! Más vidéken teljesen másként táncolnak. Édesapám, amikor meglátta a mezőségi táncot, gyorsan elnevezte román táncnak, mert nem a belső lábbal léptem hangsúlyosan, hanem a külsővel. Egy nyárádmentinek ez úgy jött, hogy idegen. Van egy mozgásnyelvezet, ami érvényes egy falura, egy vidékre, de már a szomszéd faluban nem úgy táncolnak. A zene hasonlít, de a tánc más! Így van ez pl. Marossárpatak és Vajdaszentivány esetében, pedig csak pár kilométer a távolság, de más a táncuk.


– Ki írta le a táncot?

– Albrecht Knust és Rudolf Lábán dolgozta ki anno. A leírás azért jó, mert ha valamit nem veszel észre a videófelvételen, segít pontosabbá tenni a táncot mint művészetet. De én nem használtam! Jó és elég volt a videó.

– Te hol tanultál meg táncolni?

– Még gyerekkoromban, otthon, Szentháromságon. Ez volt a nyárádmenti székely tánc. Mindenki ezt táncolta estétől reggelig, szabadon. Néptánccsoportban táncolva, a színpadon szintén, de már koreográfiákban, és nem szabadon. Majdnem mindegy volt, hogy mit táncolsz, az volt a jó. A szakma később azt mondta, hogy legyen csak nyárádmenti, marosmenti stb. Tehát a néprajzi vidékek adták a tánc elnevezését is. Aztán egy idő után azt mondták: nem elég a nyárádmenti, legyen nyárádmagyarósi, nyárádselyei, szentgericei, jobbágytelki stb. Ez ment ismét vagy tíz évig, s akkor jöttek: jó-jó, nyárádmagyarósi, de kinek a tánca? Jobbágytelkéről kinek a tánca? Tehát a táncos neve, egyénisége is számított, és a kedvenc figurái.

– Akkor hogy volt, amikor te kezdted a tánctanulást?

– Az én időmben, a ’70-es évek végén, a ’80 évek elején, a Mojszejev-féle (egy híres orosz koreográfus, táncművész) táncoktatás ment Budapesten is, Vásárhelyen is. Feldolgozták a zenét is, a táncot is, s volt még egy nagy kórus is a színpadon. Ez magas művészetet jelentett!

– Mikor jött a váltás, a táncházak megalakulása?

– A táncházas világgal én a ’70-es évek közepén találkoztam, amikor – a Szabó Éva néni idejében – táncosként részt vettem a Kaláka vásárhelyi filmezésén, a rugonfalvi kaláka gyűjtésein. Szentléleken, Malomfalván, Tarcsafalván, Kecsedben kerestük a nótafákat, a jó táncosokat.

– Te miért lettél táncos?

– Szerettem ez a világot! Eleinte hobbiból táncoltam. Életem nagy részében azt csináltam, amit szerettem.

– Hogy jött a „képbe” a japán táncos kapcsolatod?

– ’90-ben volt egy nagy távozási hullám a Maros Művészegyüttestől, sokan nyugdíjba vonultak. Akkor már itthon voltam, mert négy évig a sepsiszentgyörgyi Vadrózsa Együttesben is táncoltam. Jött Lőrincz Lajos korondi származású táncmester, akitől tanultam a szakmát, s azt mondta: „Gyere ide, Fazikám, segíts, mert az együttes nem szűnhet meg. Felveszünk egy csomó fiatalt, de azokat még kell tanítani táncolni”. Ottragadtam.

1992-ben volt egy öthetes turnénk Japánban, s azon én is részt vettem. Három kétórás műsort vittünk magunkkal, s volt öt olyan nap, amikor mind a két műsort eltáncoltuk Japánban.

– Hol jártatok a szigetországban?

– Végigjártuk Japánt, busszal utaztunk városról városra, sőt lerepültünk Okinawa szigetére is. Olyan napokon, amikor nem volt fellépés, volt kirándulás, de olyan is, amikor a japánokat kellett tanítani.


– Hogyan történt az oktatás?

– Legtöbbször a helyi tánccsoportok tagjai jöttek, sok nő, kevés férfi. Akkor még csak angolul tanítottam, de hamar tanultak, olyan is, aki nem értette a magyarázatokat. Egy ilyen közös próba után megkérdezték, hogy nem volna-e kedvem visszamenni, táncot tanítani? Ha meghívtok, japánul tanítok majd – mondtam, félig viccből. Mielőtt lejárt a turné, elvitettem magam a híres-neves Ginza könyvesüzletébe, Tokióba, ahol megvásároltattam az első japánnyelv-könyvemet két audiókazettával: Japanese for Beginners. Azelőtt egy évvel, ’91-ben Párizsban is szerepeltünk, meghívták a Maros Művészegyüttest a Vártemplom kórusával turnézni. Ott eladtam egy szép magyarói falvédőt, s vettem belőle egy Sony audiókazettás kismagnót. Azzal kezdtem a japán nyelv tanulását. Ez volt ’91 decemberében, s tavasszal indultunk a keleti turnéra. Pekingben szálltunk meg, egy 21. Század nevű szállodában, s másnap onnan repültünk Tokióba.

– Mikor volt a második japán utad?

– ’93-ban meghívtak engem és Rácz Bélát a Maros Művészegyüttesből, aki harmonikán játszott és cimbalmozott. Azután minden évben legalább egyszer kiutaztam Japánba, de volt úgy, hogy kétszer is. Épp a napokban számoltam össze, hogy harmincegyszer voltam Japánban. Azért tudom, mert kérték, hogy mondjak egy pontos adatot.

– Ezenkívül hol jártál még?

– Tajvanban, Hongkongban voltam többször is…

– Milyenek a tajvaniak?

– Ők kínaiak. Más a kultúrájuk, más az életvitelük. Csoportoknak, táborokban tanítottam, valamint oktattam a tajpeji egyetem mozgásművészeti szakán is. Ezenkívül tanítottam Magyarországon, Angliában, Hollandiában és Olaszországban is.

– Ha netalán kint kellene maradnod, melyik országot választanád?

– Nem maradnék kint, és már jobban szeretek jönni, mint menni.

– Valahányszor útra keltél, mit vittél nekik?

– A táncot, a nyelvet s a népi kultúránkat. Sokat számít, hogy beszélem a japán nyelvet, és nem kell tolmáccsal dolgoznom. Nehéz dolog a táncos nyelvet fordítani! Kiderült, hogy egy csomó kérdésük van, amire várják a választ. Ezt este, a próbák után szoktam velük megbeszélni. Olyan közegben kellett tanítanom, ahol nem ismerik a kézfogást, és én azt mondtam: légy szíves, fogd meg a derekát, és tedd tovább. Egyszerűen félnek a másikhoz nyúlni…

– Miért félnek a kézfogástól, s inkább vállalják a 30-40 vagy akár a 80 fokos szögben való meghajlást?

– Neveltetés kérdése. Egy-egy öleléssel, amit mi, európaiak gyakorolunk, az összes vírust át lehet venni. Már ’92-ben, amikor még nem volt ez a covidos világ, ha valaki érezte, hogy meghűl, rögtön maszkot tett. Már akkor használták a maszkot! A japán úgy van nevelve: rossz se légy, jó se légy. Óvodáskorban már jön érte az iskolabusz, s köszön: jó reggelt, tanár úr! A tanár válaszol: jó reggelt, gyerekek! Nem láttam Japánban hisztis gyereket. Be vannak öltöztetve egyenruhába: minden osztálynak más és más színű. Fantasztikus rendet tapasztaltam.

– Milyen a japán tánc?

– Rövid. Nálunk egy pár egy fél óra, vagy több is. Hosszú pár hosszú szünet. A japánoknál rövid pár rövid szünet.

– Melyik a jobb?

– Nekünk ez, nekik az. Jártam a régi japán fesztiválokon, ott mindenki egyedül táncol. A láb mozgásánál szinte fontosabb a kéz mozgása. Sokrétű feladata van. Pl. a karatéról, amiről mindenki hallott, kiderült, hogy nemcsak sport, tánc is. Mind a kettő mozgáskultúra; megtanít koordinációra, odafigyelésre.

– Mesélj magadról.

– Nyárádszeredában születtem 1960. július 16-án. Szentháromságon laktunk, aztán Bedében. 1966–67-ben egy évig csípőficammal (!) feküdtem a marosvásárhelyi kórházban. Az I–II. osztályt Vadasdon jártam, a III. osztályt Bedében, IV. osztálytól VIII.-ig Szentháromságon, majd Marosvásárhelyen az Építészeti Iskolaközpontban tanultam.

– Hol kezdted a munkát?

– A vásárhelyi szalámigyárban, ahol elvégeztem a hentes-mészáros képzést is. Majd elkerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol, amint említettem, négy évig a Vadrózsánál táncoltam. A Kisipari Szövetkezetek Maros Megyei Szövetsége néptánccsoportjának oktatójaként ért a ’89-es változás. Egyből táncház, útlevél, magyarországi turné… Ekkor keresett meg Lajos bácsi: gyere, mert szükség van rád…

– Mesélj a családról is…

– Feleségem, Ildikó dévai származású vegyészmérnök, akivel Bukarestben ismerkedtünk meg, amikor a Petőfi Házban oktattam. Sepsiről jártam le. 1991-ben esküdtünk, ’92-ben született Emese lányunk, aki családjával a Kolozsvár melletti Kisbácsban él. Kolozsváron üzleti tudományokat tanult, ő örökölte inkább az én táncos vonalamat. Fiuk, unokám Balázs-Bence. 1993-ban született Júlia lányunk, aki jelenleg Japánban él. Kolozsváron elvégezte a képzőművészeti és formatervezői egyetem festészet szakát, valamint a Babeş–Bolyai egyetem japán–angol szakát, nyert egy kétéves japán kutatói ösztöndíjat a Tokiói Művészeti Egyetemen. Közben jött a covid-járvány, és nem tudott hazajönni. Munkavállalói vízummal tanít egy magániskolában.

– Hogyan tovább?

– Több tánccsoportot tanítok naponta. Erdőcsinádon, ahol élünk, tanítom az Árvácska néptánccsoportot, Mezőbodonban a Fénysugár néptánccsoportot, Mezőmadarason az Árvalányhaj néptáncsoportot, a Székelykálban az ottani néptánccsoportot. Felnőtteket Marosvásárhelyen kezdő és haladó szinten oktatok, havonta egyszer kijárok Székelybósba, ahol élő zenés táncházban tanítok. Legújabb vállalásom a marosvécsi gyerekcsoport.

– Honnan ez a hatalmas erő?

– Próbálok nemet mondani, de hidd el, nagyon nehéz kimondani, visszautasítani.

– Hát akkor, kedves Jani, vagy, ahogy látom kiírva a nyári pólón, Fazi, még sokáig koszorúzza szép szivárvány az eged…