2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Főpróbán jártam. Reám mosolygott a szerencse vagy a rendezői kegy – nem tudom, de láttam a Spektrum–Csűrszínház előadásában Székely János Caligula helytartója című darabját. Kincses Elemér vagy Szélyes Ferenc számára nem ez az első találkozás a darabbal – méltán mondhatjuk, hogy az erdélyi magyar dráma klasszikus darabjával, amelyet méltatlanul keveset tűznek műsorra – ugyanis néhány évvel ezelőtt már egyszer színpadra állította a rendező Vásárhelyen a „nagyszínházban”.


Caligula helytartója
  Fotó: Miholcsa Gyula




Kincses felfogásában a mű középpontjában az a feloldhatatlan konfliktus áll, ami a hit és az erőszak, az istenhit és a teremtett földi isten képmása, Caligula istenülése/istenítése között feszül. A katonái hátán hatalomra került ifjú zsarnok minden meghódított – romanizációt erőltető (elfogadó, elutasító) – provinciájában jelképesen is meg akarja szilárdítani hatalmát – úgy látszik, nem elégséges a tényleges fegyveres, véres hódítás és a megalázkodó behódolás: be akarja vitetni a különféle isteneket imádó, leigázott népek, törzsek szentélyeibe szobormását. Ha már nem lehet egyszerre mindenütt személyesen. Valószínűleg ezt a kis cselt, szimbolikus erőszakot mindenütt elfogadták, nem sokat törődtek vele, mindenki tovább imádta saját törzsi panteonját, legfeljebb eggyel több van a kötelezők között – sohasem árt egy földi protektor az égiek mellé... Csak egyetlen társaság akad, amelynek ez komoly nehézséget okoz: lehetetlen imádni, befogadni a templomba, ugyanis ez a judaizmus, a hit spirituális lényegével alapjaiban ellenkezik. A zsidók már túlléptek a bálványimádáson, egyetlen láthatatlan, minden hatalmat magánál tartó spirituális istenben hisznek, templomukba, Salamon templomába – a lerombolt, felépített, majd újra végképp lerombolt Templom utáni imaházaikba nem vihetnek be élő emberről mintázott szobrot. A császárét sem. Ezt kellene megértetni a római helytartóval, Petroniusszal, elfogadtatni vele egy kompromisszumot. Álláspontjuk furcsa, felháborító, nevetséges a hatalom képviselője, a katonák, a rómaiak számára. Palesztina zűrzavaros, átláthatatlan, a zsidók etikai kérdéseket feszegetnek, holott itt egyszerű szimbolikus aktusról lenne szó. (Ez a különállás – mondatja vele a történész – a mindenkori antiszemitizmus kiindulási pontja volt.)




Azok számára, akik átélték az elbukott balkáni diktatúra éveit, struktúráiból eleget láttak-tapasztaltak közelről, Székely János darabja világos, érthető, logikusan tragikus, a rendszer lényegéből fakadó kényszercselekvés és elutasítás vagy kompromisszumkeresés. A szereplők mindennel megpróbálkoznak, a szánalom, kegyetlenség egyaránt bőven méretik. Kincses bátran bízott Szélyes Ferenc és Tatai Sándor emberi, színészi tapasztalataiban, az elszenvedett megaláztatások emlékében. Azok számára pedig, akiknek mindez csak történelmi drámának látszik, könyves élmény,  a társulat összjátéka, a rendezés korszerűségére törekvő, aktualitásokra kihegyezett iránya valóságossá, megfoghatóvá teszi az ideák világának összecsapását a durva földi erőszakkal. A korokat átívelő tendenciákat.

Szélyes Andrea mai ruhába bújtatta a szereplőket. Terepszínű kommandós ruhába öltöztetett légiósai  és polgári ruhát viselő nem túl divatos zsidói (öregek, megfáradtak, indulatosak, ravaszok, bölcsek – még azt is hozzátenném, ha nem lenne túlontúl elrugaszkodott, hogy tartásukban magukban hordozzák azt a többletminőséget, amit Auschwitz túlélői mindhalálig hordoztak még a minap is), a jelmezek a nézőt még inkább az azonosításban, az azonosulásban (remélhetőleg a csűrszínház nyári közönségét is) segítik, támogatják, eligazítják.

Szélyes Ferenc széles skálán játszik: kegyetlen és parancsteljesítő hű alattvaló, igazságot kedvelő katona, parancsoló, megértő, vívódó. A lelkiismeret megszólalása, az önvád nem deus ex machina, hanem a gondolkodó ember magatartásának végső megnyilvánulása. Ő a tragédia igazi szereplője. Akit az istenek és az álistenek is cserben hagynak. Decius – Tatai Sándornak bravúrosan sikerül felülemelkednie a rezonőr, a parancsközvetítő küldönc/követ szerepén, és fokozatosan közeledik a keleti emberhez, elszakadni látszik Rómától, együttérző és cinikus is egyszerre, a zsidókhoz fűződő viszonya felemás, ami nincs megírva, azt gesztusokban, érzelmekben közvetíti, anélkül hogy feladná római katonai felsőbbségtudatát. 





Györffy András Barakiás főpapja vitatkozó, de erőszakot kerülő rabbi, „csupán” állhatatos partnere a hatalom képviselőinek. Meggyőzni akar, őszintén keresi a kompromisszumot, ám tudja, végső megegyezésre, győzelemre nem számíthat. De hisz igazában, hisz istenében, s ha nem lenne kompromittált a szó, azt mondanám – a népszolgálatban. Jól ellenpontozza őt Júdás (Kárp György) a zsidó államtanács tagja, aki inkább választja a mártíromságot – egy népét –, mint a megalkuvást. Nem tágít, nem alkuszik. Szenvedélyes, forrófejű (?!!). I. Agrippának, a királynak, az asszimilánsnak, a hódoltság által hatalomba segített bábnak ebből a kutyaszorítóból mindenképpen ki kellene lépnie, el kell hagynia Rómának adott esküje megszegésével a kényelmes opportunizmust, döntenie kell(ene). Visszafogott intelligens játék a Nagy Istváné. Sokáig elgondolkodhatunk, vajon mi hogy cselekedtünk volna ilyen helyzetekben. (Aktuálisan vagy politikusan: a Hajdú Győzők vagy a Király Károlyok, a Sütő Andrások és Dinescuk alternatíváját választanánk.)

Lucius és Probus segédtisztek (Benedek Huszár Botond, Pál Hunor) kilépnek statiszta szerepükből – Székely kiváló szöveget írt számukra – a hűség és árulás, szolgálni vagy alkudni dilemmáját személyesen élik meg, és halállal, késő bánattal fizetnek meg az elvakultság és hitelvesztés örvényében.