Olvasom, hogy civilek tiltakoznak a Bánságban, hogy az Arad–Temesvár–Karánsebes vasútvonal felújítása során ne bontsa le a CFR az Osztrák–Magyar Monarchia idején létesült állomásépületeket a hozzájuk tartozó víztornyokkal együtt, amelyeket a gőzmozdonyok feltöltésére használtak a betervezett vasúti infrastruktúra-felújítási munkálatok során. Az eset újra rávilágít arra a sajátos épített örökségvédelmi politikára, amely jellemző Romániára. Jobban mondva ennek hiányára, amely miatt számos történelmi jelentőségű és műemlék jellegű épület ment tönkre, ideértve kastélyokat, kúriákat, emlékházakat, és folytathatnánk a felsorolást. Létezik ugyan egy szigorú, kifejezetten hasznos műemlékvédő törvény, amely dicséretre méltó, s amelynek szigorát azok kell kövessék, akik ilyen épületet újítanának fel. Az is benne van, hogy az önkormányzatok (megyei és helyi) bírságolhatják, vagy akár megsokszorozott ingatlanadót vethetnek ki a tulajdonosokra, ha elhanyagolják ezeket az épületeket. A tulajdonjogot tekintve is az 1989-es változást követően több helyzet alakult ki. Maradtak vissza nem igényelt és állami tulajdonban maradt műemlék épületek, mások a megyei vagy helyi tanácsok tulajdonába kerültek, és a teljes visszaszolgáltatást szavatoló 10/2001-es törvény után magánkézben levő ingatlanok. Az utóbbiak karbantartása a tulajdonost terheli. Nagyon sok kastély, kúria (legfőképpen Erdélyben) azért ment tönkre, mert nem sikerült megfelelő pénzösszeget előteremteni ezek felújítására. Ha renoválták is az épületeket, gondot jelent a fenntartásuk. Ez a legutóbbi ingatlanadó-emelés miatt még ott is kérdésessé vált, ahol eddig némiképpen sikerült karbantartani az épületeket. Meg kell említeni azokat az ingatlanpanamákat, amelyek sajnos az ebek harmincadjára juttattak műemlék épületeket. Elég, ha Herkulesfürdőre gondolunk, ahol siralmas állapotba került az egykori császári fürdő. Vannak jó példák is, mint a magántulajdonban levő miklósvári Kálnoky-kastély, a Kolozs Megyei Tanács válaszúti kastélya, s hogy közelebb jöjjünk, a gernyeszegi Teleki-kastély, amelyet pályázati támogatással újítanak fel, vagy akár a marosugrai Haller-kastély, amelyet magánvállalkozók újítottak fel és működtetnek sikeresen. Az is örvendetes, hogy akár megyénkben is potenciált látnak a kastélyturizmusban, de hasonlóképpen Kovászna megyében a kúriákat igyekeznek egységes idegenforgalmi kínálatként értékesíteni. És itt látszik meg az is, hogy nincs egységes koncepció arra, hogy miként lehetne akár turisztikai, gasztronómiai céllal kihasználni ezeket az épületeket, amelyek működtetésére valamiféle pályázati rendszert kellene kidolgozni. A jelenlegi gazdasági helyzetben ez most álomszerűen hangzik, de más országokban ez sikerült, elég Franciaországra, Olaszországra vagy közelebbről Ausztriára gondolni. Az építettörökség-védelem azonban nemcsak pénz kérdése, hanem elsősorban kulturális hagyományápolás. És itt van a gond. Ezért lehangoló a CFR szándéka. Az Osztrák–Magyar Monarchia idejében vagy az azelőtti időkben felhúzott, ma műemlékeknek nyilvánított épületek nem kötődnek a román kultúrához és történelmi hagyatékhoz, és talán ezért sem tudták eldönteni a kommunista rendszerváltók, hogy mi legyen az átkos rendszerben kifosztott, utána pedig nem rendeltetésszerűen használt, de némiképpen karbantartott épületekkel. A „mosom kezem” megoldással átadták egykori tulajdonosoknak a műemlék épületeket, amelyek továbbra is állami tulajdonban maradtak, mind a mai napig „fejfájást” okoznak. S a CFR elgondolásában egyszerűbb ezeket lebontani, mint megőrizni, és akár idegenforgalmi látványosságként értékesíteni. Mert hát ezek az épületek mást igazolnak. S hogy miként próbál a CFR ködösíteni, ez a kolozsvári állomáson – az egykori állomásfőnökök táblájából is – kiderül. Még szerencse, hogy Marosvásárhelyen van pozitív példa is, amit a vasúti forgalom beindítását jelző emléktábla tanúsít. Ez kellene a követendő példa legyen, hiszen az 1918 óta közös kulturális örökség mindannyiunkat gazdagít, és ezeknek az értékesítése mindenkinek a hasznára válhat(na).
