Rio de Janeiro és környéke (2.)

Szerda

Habár a természet a kedvencünk, azért, ha már itt vagyunk Rióban, illik megnézni mást is, így hát úgy határoztunk, hogy aznap a központot látogatjuk meg. A földalattival indultunk, gyors, olcsó és aránylag tiszta, kár, hogy csak két útvonala van. A központ architektúrája elég ellentétes érzéseket váltott ki. A felhőkarcolóktól a barokk stílusú templomokig, a Rubik-kockára emlékeztető épülettől a párizsi opera mintájára épült Teatro Municipalig elég változatos stílusokkal találkozunk, melyeket minden különösebb elgondolás nélkül rakosgattak egymás mellé. Bemegyünk a múzeumba, de egy Salvador Dalí-kiállításon kívül semmi említésre méltót nem találtam. Kis Katának tetszett, de az én ízlésem „megállt” valahol az impresszionisták körül. 

Elsétálunk a modern Sao Sebastiao-katedrálisig, messziről egy vízhűtő torony és tömbház keverékének tűnik, belülről pedig egy hatalmas gyűlésterem látszatát kelti. Állítólag 20.000 hívő befogadására alkalmas. 

Na de ennyi elég is lesz a művészetből, kultúrából, indulunk visszafele az Ipanema negyedbe, bámulni a kirakatokat és a vásárlóközönséget. Ez a drága bevásárlóközpont s az üzletek java a Visconde de Piraja sétányon van, de érdemes a mellékutcákba is bemenni. Van itt minden az utolsó divatcikktől az ékszerárus H. Stern-kirendeltségig. Egyszer végigsétálunk, és indulunk is tovább a nap utolsó állomásához, a botanikus kertbe.

Csütörtök

Ma délutántól egyheti szállásunk van lefoglalva Angra Dos Reisben, igaz, körülbelül 100 km-re van, de szeretek idejében ott lenni, így hát ideje indulni. Hogy ne töltsük azzal is az időt, tegnap béreltem egy kocsit, még légkondicionáló se nincs benne, de úgy néz ki, nem is fog hiányozni. Gondoltam, legalább egy térképet adnak, mint azt a jobb helyeken szokták, de végül is úgy nézett ki, hogy ez nem egy jobb hely.

Sebaj, gondoltam, valahogy csak kiigazodunk, hiszen megvan Brazília térképe a Baedeker útikönyvben. Mint később kiderült, Brazília térképén egy 100 km-es út kevesebb mint 1 cm-nek felelt meg, s mint ilyen, használhatatlannak bizonyult. No de ne vágjunk a dolgok elébe.

Nem siettünk, csak 10 óra fele indultunk, gondolva, hogy 100 km-t még brazil utakon is meg lehet tenni két óra alatt, ami normális körülmények között közel is van a valósághoz. Kezdetben nem is volt semmi probléma, könnyen megtaláltuk a BR-101 utat, kifizettük a díjat, és már haladtunk is a sima aszfalton. Úgy emlékeztem, hogy a tenger a bal oldalamon kellene legyen, itt a jobb oldalon volt, de hát kicsire nem adunk, lehet, hogy tévedtem. Egy jó órai vezetés után aztán már kezdtem türelmetlenkedni, mert a táj semmi esetre sem olyan volt mint a turistakalauz szerint. Le is tértem a főútról, és megálltam egy autószerviznél érdeklődni, de kicsit nehezen ment, mert ők sem magyarul, sem angolul nem tudtak, s az én portugáltudásom sem volt több. Végül is megértették, mit akarok, és nagyon tisztán mutatták, hogy vissza kell fordulnom arra, ahonnan jöttem. Az „önérzetem” azonban nem tudta elfogadni, hogy éppen ennyire eltévedtem, és persze indultam, amerre én gondoltam, hogy kell menni. Mondanom sem kell, hogy még szinte egyórai vezetés után ugyanahhoz az autópálya-bejárathoz jutottam, ahonnan elindultam szinte két órája. Mint utólag kiderült, ahelyett, hogy a BR-101-en nyugatra indultam volna, ellenkező irányba, azaz keletre, Niteroi felé fordultam, ezért volt az óceán a jobb oldalamon. Hiába, a jó pap is holtáig tanul, főleg ha önfejű.

A másodszori nekirugaszkodás már nagyobb sikerrel járt, jó irányba tértem el. Miután elhagytuk Riót, a kép egy kicsit megváltozott, az út mindkét oldalán megjelentek a szegényes terrakottaszínű házak. Nagy részük nem is volt befejezve, lehetett látni, hogy itt más körülmények között laknak, mint Rió turistanegyedeiben. Mivel dél már régen elmúlt, az egyik letérőnél kimentem valami ennivaló után nézni. Hamarosan találtam egy önkiszolgáló vendéglőt, ahova be is mentünk, mondván, hogy itt legalább nem kell beszélni. Mondanom sem kell, itt senki nem értett angolul. A belépőnél kifizettük három ebéd árát, szinte ingyen volt, és már neki is láttunk körülnézni, mit is lehet enni. Egy igénytelen kis szabadtéri vendéglő volt, a helyiek számára, de tiszta volt (brazil standard szerint). Itt ettem életem legjobb báránypörköltjét és első sült banánját. Ebéd után indultunk is tovább, és az úton még egy meglepetésben volt részünk. Egy adott pillanatban az út teljesen le volt zárva, négy rendőrkocsi állt keresztbe az úton, és a rendőrök sorra igazoltatták az összes kocsi vezetőjét. Én nagyon nyugodt voltam, tudva, hogy nem tettem semmi rossz fát a tűzre, de amikor elkérték a bérelt kocsi papírjait, kiderült, hogy nem fizettek rá sem biztosítást, sem adót. Persze a buzgó rendőr rajtam akarta behajtani a pénzt, és már kezdtem egy kicsit begerjedni, mert hallani sem akart arról, hogy a kocsikölcsönző a hibás, és ő kell fizessen. Persze inkább sejtettük, mit is akarunk mondani egymásnak, mert mondanom sem kell, a rendőrök Brazíliában sem tudnak több idegen nyelvet, mint mondjuk Marosvásárhelyen. Amikor a vita kezdett komolyra fordulni, végül elkérte az útlevelem is. Mit volt mit tennem, ő volt a hatalom képviselője, ezért nagy kelletlenül odaadtam az útlevelem. Jó pár perces lapozás után aztán meglátta, hogy Romániában születtem, és ez megenyhítette. Visszaadta az autó papírjait, és intette, hogy mehetek. Máig sem tudom: az hatotta meg, hogy nem vagyok amerikai, vagy hogy Romániában születtem. Az út többi része aztán eseménytelenül telt el, megtaláltuk a szállodánkat Angra dos Reisben.

(Folytatjuk)