Rio de Janeiro és környéke (1.)

Hétfő

Kissé fáradtan szedelőzködünk a hosszú éjjeli utazás után, de reméljük, megérte a fáradságot, gépünk hamarosan landol a Rio de Janeiró-i Galeão nemzetközi reptéren. Az útlevélkezelés aránylag gyorsan és eseménytelenül történt. Már kinn is vagyunk, hivatalosan is Brazíliában. Taxiba ülünk, és hamarosan teljesen felébredünk, ilyen látvány előtt nem lehet aludni, bármilyen fáradt is legyen az ember. Taxink kezdetben nyugati irányban halad a Presidente Vargas sétányon, a távolban a hegyek buja trópusi növényekkel borított csúcsai látszanak. Közben kikerüljük a város központját, és ahogy haladunk előre, messze a híres Maracana stadion körvonalai látszanak. Mi délre, a híres Corcovado fele fordulunk, s a Rebouças kettős alagút után már a Botofago negyedben vagyunk. Előttünk a pálmafákkal övezett Rodrigo de Freitas Laguna, ezt megkerülve keletre fordulunk, a messzeségben a Pão de Açucar ismert süvege tűnik fel előttünk. Ezután kissé délre fordulunk, és hamarosan az Atlanti-óceán partján vagyunk. Mint később kiderült, elég nagy vargabetűt csináltunk a reptértől, de valószínűleg ez már benne van a riói taxisok stratégiájában. Talán azért, hogy egy kicsit többet keressenek, talán, hogy bemutathassák  Rio természeti szépségeit. Mi semmi esetre sem bántuk a kitérőt. A híres Avenida Atlanticán megyünk, szinte lépésben, balra az Atlanti-óceán türkizkék vize és a Copacabana beach pálmafákkal övezett homokos partja. Jobb oldalon drága szállodák törnek az ég felé, a földszinten pedig elegáns vendéglők és kerthelyiségek várják a megszomjazott fürdőzőket. A táj festői, és mint később kiderült, a pálmafák árnyékában mindenki sétálhat, de ahhoz, hogy beüljünk valamelyik vendéglőbe, vastag pénztárcára van szükség, az óceánra néző szállodák áráról nem is beszélve.

 A Copacabana erőd előtt taxink nyugatra fordul, és hamarosan megérkezünk az Ipanema negyed déli oldalán levő szállodánkba. Gyorsan kipakolunk a szobánkban, felmegyünk a szálloda tetejére, hogy felfrissüljünk az úszómedencében, és hogy tájékozódjunk, merre is vagyunk. A kilátás lenyűgöző, nyugaton a Praia de Leblon (Rio de Janeiro legelegánsabb tengerpartja), keleten pedig a Morro da Urca és a Pão de Açucar (a Cukorsüveg-hegy) látható.

Jártam egy-két helyen az életben, de nem emlékszem egy városra sem, mely természeti szépségeiben versenyezni tudna Rio de Janeiróval vagy a cidade maravilhosa-val (csodálatos/bámulatos város), ahogy a helyiek hívják. Rio de Janeiro azonban nem csak természet adta szépsége által híres. Rió egy fogalom, egy életmód, melyre az itt születettek (carioca) oly büszkék. A fizikai megjelenés az, amire először felfigyeltem. Mindenki karcsú, egyenes tartású, úgy néz ki, ez egy olyan sine qua non, ha valaki carioca. És erre a megjelenésre büszkék, csak végig kell menni bármely strandon, a hölgyek fürdőruhája minimális, egy férfinyakkendőből  kitelik egy női fürdőruha. Nem csak fiataloknak, hanem az idősebb hölgyek is ilyenben járnak, és lehet, hogy jogosan, mert nincs miért szégyenkezniük. És ez vonatkozik a férfiakra is, mindegyik karcsú, egyenes tartású, nem láttam egy elhízott embert sem. Kata leányom fogadást is ajánlott, hogy: apa, fizetek egy vacsorát, ha mutatsz egy náladnál „nagyobb darab” férfit. Gondoltam, az ingyenes vacsorát könnyű lesz megszerezni, hiszen „csak” 90 kg körül forog a súlyom. Mennyire csalódtam!  Hosszas nézelődés után, jó későre aztán találtam is valakit, de mint kiderült, ő is amerikai volt, így hát nem lett ingyen vacsora.

Az élet üteme is nagyon egyedi Rióban. A fürdőzés, tánc, futball (vagyis minden, ami nem munkával kapcsolatos) első helyen áll, erre mindig készek. A kemény, kitartó munka azonban nem hiszem, hogy nagy becsben lenne. Mint ahogy az egyik szerzetes a templomban megállapította, Brazília sokkal jobb gazdasági körülmények között lenne, ha a lakói kevesebbet táncolnának, futballoznának és többet dolgoznának.

Első utunk vissza a Copacabana tengerpartra vezet, gyalog sokkal kellemesebb az Atlanti-óceán partján sétálni, mint autózni. Habár április vége van, ami itt már a téli szezont jelenti, az Avenida Atlantica eléggé forgalmas. A homokot határoló, hullámszerűen fehér-fekete macskaköve érdekes, a pálmafák kellemes árnyékot nyújtanak, de az architektúra messze elmarad a természet adta szépségektől. Egy-egy art-deco stílusú épület van, de a szállodák sora bárhol lehetne a világon. Sok a helyi árus, kínálgatják portékáikat, s mivel megszomjaztunk, kipróbálunk egy kókuszdiólevet „eredeti csomagolásban”. Ez azt jelenti, hogy kiválasztunk egy kókuszdiót a sok közül, az elárusító pedig egy hatalmas késsel egy csapásra levágja a tetejét, beletesz egy szívókát, és nyújtja is. Az íze elég fanyar, de állítólag oltja a szomjat. Később benézünk egy vendéglőbe is, hogy egy vacsorával megünnepeljük, hogy itt vagyunk. A menü elég „mindennapi”, az árak azonban kevésbé, s mivel a higiénia sincs egyenes arányban az árakkal, máshol is próbálkozunk. És jól tettük, mert egy mellékutcában találtunk is egy sokkal elfogadhatóbb árú vendéglőt.

Kedd

Reggeli a szállodában, utána pedig indulás a Corcovado-hegyre. Szerencsére nincs szezon, így könnyen feljutunk az első buszra, mely felvisz a szinte 700 m magas hegyre. A Corcovadót a lankásabb északi oldalról közelítjük meg, az út azonban így is meredek, buszunk csak lassan, szinte lépésben halad. Kezdetben az út a buja Tijuca-erdőn vezet át, és ahogy a csúcsra érünk, megállunk a Cristo Redentor (Jézus-szobor) mögötti parkolóban. Innen még 220 lépcsőt kell megmászni, hogy felérjünk a szobor talapzatához, de megéri a fáradságot. Innen, a helyzet magaslatáról 360 fokos a kilátás a hegyektől az óceánig. Szerencsénk van, mert kívánni sem lehet szebb időt, a tiszta kék ég folytonosságát csak egy-egy bárányfelhő szakítja meg.

A 38 m magas Cristo Redentor szobor előtt (ebből 8 m a talapzat) törpének érezzük magunk, nem hiába a város szinte minden részéről lehet látni. Egy kis séta a tetőn, majd a megszokott videózás/fényképezés, az idő hamar telik, és még sok a látnivaló, indulunk vissza.

A következő megállónk az Urca negyed és a Praia Vermelha közötti rész, lévén innen indul a libegő a Pão de Açucar, azaz a Cukorsüveg-hegyre. Sétálunk egyet az Avenida Pasteur neoklasszikus házai között, és a strand felé haladva lassan már látszik is a drótkötélpálya megállója. Az 575 m hosszú drótkötélpálya alsó része a 220 m magas Morro da Urcáig visz fel, ezt 1912 októberében avatták fel. Itt átszállunk, utunk végcélja a 396 m magas Pão de Açucar. A kilátás csodás, ezt látni kell, leírni nem lehet, de a gyengébb szívűeknek nem ajánlatos, úgy lebegünk ég és föld között. A helyi reklámok hirdetik, hogy olyan nevezetességek jártak e helyen, mint Albert Einstein, John Kennedy, Lech Walesa, Roger Moore, Gina Lollobrigida stb. Gyönyörködünk a kilátásban, azonkívül más tennivaló nincs, a hely a tetőn nagyon kicsi. Mire visszaérünk a csúcsról, már jó délutánra jár az idő. Még járunk egyet az Ipanema negyedben, megpihenünk az Ipanema strand egyik kocsmájában egy Cola mellett, és gondolkodhatunk, hogy merre is vacsorázzunk, mit csináljunk másnap.

(Folytatjuk)