2021. április 10., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Demény Péter februári Látó-ajánlója

Ez egy súrolós szám. Boda Edit kemény, sprőd versei éppúgy feltépnek az emberben valamit, mint Zoltán Gábor szép esszéje a Mészöly – Pilinszky – 100 rovatban. „A kiszáradt medrű városokban, / a szirmoktól habzó / fák között lassan halad előre. A falakban / felforgatja a téglát. / Lakatlanok vagyunk. / Fűszál egy repedésben” – szól az Időcet, és valamiféle lakatlanságról beszél a Huszonegyesek is közel a zárlathoz: „Hagyományosan a nagy művész mágikus képességekkel rendelkezett, többek között képes volt befolyásolni vagy legalább kiismerni a jövőt. Legalábbis úgy tűnt. Pilinszky és Mészöly nem – ezt fájdalmasan bár, de tudomásul kell venni, el kell fogadni.”

De kivörösödik az ember bőre akkor is, ha Sztaskó Richárd vagy Alina Nelega prózáját, Anastasia Gavrilovici vagy Borsodi L. László verseit olvassa. Mindegyik a reménytelenséggel próbál kezdeni valamit, a lemondással, a szerelem szomorúságaival.

Változatosabb vagy akár egzotikusabb Horváth Péter elbeszélésének 2. részlete és Tomaji Attila lírai képeslapjainak sorozata: „Rajong ezekért a vad, magányos / léptekért, a remélt, visszavirágzott // életért. Aztán siet. / Siet meghalni, / lélekszakad- / tan.” 

A remény éppen abban van, ahogy megírják a reménytelenséget vagy inkább a reménnyel való küzdelmet. A beszélgetésben, melyet Láng Zsolt készített Palocsay Katával Palocsay Zsigmondról, szintén ennek a dinamikáját láthatjuk: hogyan birkózott egy nagy tehetség egy sötét korszakkal, hogyan próbált eleget tenni saját tisztaságvágyának. Erről szól a Jónás zsémbelése is, Palocsay Zsigmond verse a Talált versben: „Megint piszkálsz, döfölsz, ugyan hova küldesz? / lelkem szemetének bűzével is űzetsz…” És erről a Névjegy is, Horváth Péter mondata: „A véletlen talán Isten felfedett arca.”

Mindannyian figyeljünk.