2023. február 9., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A magyar háziasszonynak egész háznépe fehérneműjével, ruházatával is kellett törődnie. Tudnia kellett, hogy hány hold kendert, hány hold lent kell bevetnie, hogy állandóan fonják, szőjék a szükségeseket, mert hiszen „fehérnemű”üzletek régen nem voltak.


A magyar háziasszonynak egész háznépe fehérneműjével, ruházatával is kellett törődnie. Tudnia kellett, hogy hány hold kendert, hány hold lent kell bevetnie, hogy állandóan fonják, szőjék a szükségeseket, mert hiszen „fehérnemű”üzletek régen nem voltak. Kellett legfinomabb, finom, durva vászon, kockás, magvas, rózsás stb. mintával. Értettek az egyszerűbb fonalak festéséhez is, és ha a gazdasszonyok egymás látogatására jöttek, örvendetes kötelesség volt a ládák, almáriomok habos kincsét megmutatni. Voltak juhaik és a gyapjú megmunkálása a szövőszékig mind asszonymunka volt.

A rendes napi munka hihetetlenül megszaporodott, ha az udvarnál élő lánykák közül valamelyik megmátkásodott. A jobbágylány staffírungját is az udvarban egészítették ki.

A hozomány, régi szóval jegyruha, állott fehérneműből, felső öltözetekből, palástokból, különféle nagyságú gallérokból, fátyol előruhákból, készítettek arannyal és selyemmel varrott ingvállakat, aranyos receszoknyákat, selyemprémes szoknyaingeket, csipkés csaholyokat (női ing), tarka anyagból mellrevalókat, leányhímes patyolat ingvállakat, gyöngyös fejdíszeket, főkötőket, subákat, rózsás hímmel varrott aranyos lepedőket stb., stb.

Ebből a sok minden gyönyörűségből semmit, de semmit sem rendeltek híres „cégek”-nél, hanem minden otthon készült, és nem férfiszabók varrták, hanem az udvarnép asszonyai, lányai! Sok időt, fáradságot igényelt a jegyruha, de Isten segedelmével a derék magyar lányok s asszonyok türelme, ízlése olyan darabokat állított elő, hogy messzi földre híre ment, s például Bécsbe, sőt Csehországba is kikértek varrni tudókat. Régi szokás szerint a menyegzőn a férfivendégek inget kaptak emlékül, csakhogy ezek aranyszállal, selyemmel voltak díszesre hímezve. Vont aranyszél, vont ezüst, török varrás teremtette elő a vásznakra, bársonyra, atlaszra a legszínpompásabb virágokat (az aranyat a „Görög”-től vették, így hívták régen a kereskedőt, aki jobbára valóban görög volt). Ezekben a művészi csodahímzésekben, milyeneket még ma is megbámulnak régi emléktárgyainkon, templomi ruhákon, kehelytakarókon, a török lányok voltak a mesterek, ők voltak a magyar nők tanítói; őket pedig harcok idején rabul ejtették messze országokban magyar harcosok; a magyar udvarokban művészi tudásukért, ügyességükért megbecsülték őket, és az asszonyok házába fogadták be. Itt, az asszonyok házában aztán állandó foglalkozásra, tanulásra volt befogva mindenki, akinek ügyes keze volt, de legfőként az úrilánykák, kik nevelőben évekig voltak egy-egy főasszonynál.

És mindenütt a drága magyar szó hallatszott. Ritkán esett meg, hogy idegen nyelvű vőlegény vihette el a lányt, mert azt tartották: „Idegen nemzetet ne végy, hanem magyar nemzetet, az kivel lölköd is megnyughassék. Idegen nemzetbe ne öltözzél; akidnek s magadnak is böcsületi megmarad.”

Ezek a magyar családok, ha előkelők, ha középrendűek, mind valóságos nemzeti iskolák voltak, hol az ifjúság magyar nemzeti szellemben nevelkedett, vallásosnak, munkásnak. S ha névtelenül is porladnak el, de hatásuk századokon át int bennünket követésükre! * Dévai Mária: Hogyan éltek a régi magyar asszonyok? (Részletek) – Pásztortűz, 1928. július 1.

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató