2021. június 17., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A napokban kedves ismerősöm azzal reagált az egyik cikkemre, hogy, ha van bennem lendület, ne fogjam vissza magam.

E heti összeállításunkat André Kertész fotóival illusztráltuk


A napokban kedves ismerősöm azzal reagált az egyik cikkemre, hogy, ha van bennem lendület, ne fogjam vissza magam. A sav, a bors, a nedv, a kedv, a szenvedély hassa át az írást. Ne fogjam vissza a lelkem, amikor a pennámat megeresztem... Nos, megígérem, nem is fogom.

Valami ilyesmit éreztem fiatal kollégám könyve olvastán (Diósi Dávid: Egyház a posztmodernben, Vigilia, Bp. 2014), aki nem sokat lacafacázik, ha „terepszemlét” kell tartani az egyházban, és néven nevezni a tényállást. Sőt. Nemcsak a felszínt kapargatja meg, hanem a valós tabudöngetéssel fel óhajtja rázni a változások szelétől megszeppent posztmodern kori egyházát.

Nyilván nem akarja úgy megmondani a tutit, hogy csak a siker pálmáját vinné el, a kudarcét meg kiadná alvállalkozóknak. A sajátjáról, az egyházunkról beszél, amely mindannyiunk anyja és üdvösségünk közvetítője. Találó szóképei, szókapcsolatai, meredek fogalmazásbeli húzásai mindenképpen szimpatikussá, sőt érdekfeszítővé teszik a kötetet. Nagyon tetszik a könyv külleme, szerkezete, meg az is, hogy könyvjelzővel látta el a nyomda, mint hajdanán az olvasott klasszikusokat. A könyv két fő részre tagolódik (Terepszemle egyházunk háza táján, valamint Egyházunk dialógus „kényszeréről”), amelyek szervesen egymáshoz tapadnak.

A gyulafehérvári szeminárium liturgikus tanára, a teológia doktora szokatlan nyíltsággal, megdöbbentő őszinteséggel és bölcs rálátással, olvasmányos stílusban ad bárki – de valójában a teológiai vájtfülűek, a klérus és a hívő értelmiség – kezébe fogódzót, amellyel hangosan gondolkodva leleplez és felébreszt, tanít és tanácsol egyszerre.

De mi is az a posztmodern? Igazából a mai, arculatát meglehetős gyorsasággal változtató világot szokták így nevezni. Ez a korszak, amelyben élünk, tulajdonképpen átláthatatlan. Hirdetői szerint leszámoltak a zárt és végleges rendszerekkel, kizárólag csak az egyén szabadsága és a folyamatos haladás optimizmusa a biztos, az el nem köteleződés, a végérvényes igazságok, a biztos szellemi kulturális mankók nem léteznek. Igazából attól posztmodern, hogy minden kellőképpen ideiglenes és megfelelően esetleges... Olyan, mint Bábel tornya, miután utolérte az isteni ítélet, megteremtve a globalizált szétszóratás és atomizálás védtelenségét, létrehozva a sokféleség bizonytalanságát, a ’kvázi – semmi sem az, aminek látszik’, csak mintha – bizsergető narcisztikus érzését.

A szerző meglehetős hévvel, néhol már-már laza negédességgel, vagánykodással és az erőltetett eredetiség látszatával, szájbarágósan mond ki szentenciákat arra vonatkozóan, hogy milyennek kell az egyháznak lennie ebben a korban. Néhol ezt bántónak éreztem, máshol a lelkipásztori tapasztalat, az érettség hiányának. De ezen még lehet segíteni.

Azt, hogy az egyháznak toleránsnak kell lennie, vállalnia a kommunikációt és a dialógust, értem. Ugyanakkor csupa idegen szavak, amelyek sok mindent jelentenek. Az idegen szavakkal gyakran az a bajom – még ha szakzsargon is –, hogy túl könnyedén tömörítenek. Jelen esetben is. Gondolom, sejtetni szeretnék a tudományosságot... Miközben a magyar szereti az árnyalatokat. Épp az igazság mibenlétének minél érthetőbb és megfoghatóbb visszaadása érdekében. Lássuk csak pl., mi is a tolerancia: egyszerre jelent engedékenységet, a másság eltűrését, türelmet, tűréshatárt, béketűrést, ellenállóképességet. Aki tolerál, az megtűr, megért, eltűr, elvisel, kibír, kiáll, elszenved, elnéz, enged, hagy.

Vagy mit kezdünk a kommunikációval, ami szintén gyűjtőszó. Jelenthet kapcsolatfelvételt, közlést, tájékoztatást, jelrendszert, egymás megértését, az érintkezés különféle formáitól a gesztusig, a hangtól az érintésig. Indokolatlanul sok szakzsargont találunk egy-egy megfogalmazásban, ami ráadásul nemcsak zavar, a szöveg megértését is nehezíti.

De, hogy a kötet provokatív jellegét, annak pozitívumait se hallgassam el, meg kell említenem azt a bátorságot, merészséget, amellyel a szerző nevén nevezi korunk lelki-szellemi betegségeit, feldobva a labdát minden illetékesnek, hisz az egyház mi vagyunk. Mindenképpen dicséretre méltó az a prófétai hang, az az elkötelezettség, amellyel akár mások nevében is szót emel, és kijelenti: a király meztelen...

Diósi Dávid nagyszerű barangolást tesz a ’plázakultúra’ háza táján, az ateizmus új fajtáit is bemutatva, és azt hangsúlyozza, hogy az egyedüli járható út a dialógus. Biztat erre a párbeszédre papot és püspököt, laikust és beavatottat egyaránt, úgy, hogy közben óv az intoleranciától, a begyepesedett ideológiáktól, hisz enélkül nem léphetünk ki az „egyházi csendéletből”.

Csak az a kérdés, hogy a posztmodern világ – amely szemmel láthatóan az újszövetségi szentjánosi „világ” is egyben – képes-e befogadni a Világosságot?! Amely a felvilágosodáskor már kizárta magából, s azért sötétült el. Vajon összeegyeztethető-e a tűz a vízzel? Vajon a világnak kell-e mindenáron megfelelnünk, vagy inkább a jézusi főpapi imába kapaszkodnunk: „nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg a gonosztól”?

Ilyen szempontból nem tűntek meggyőzőnek számomra a szerző könyv végi jó tanácsai sem, amelyekben kétségkívül sok a hasznos ötlet is, de szerintem nem elégséges. Ám a könyv így is eléri célját: elgondolkodtat, és lökést adhat a lelki feltápászkodáshoz.

Erdélyi viszonylatunkban, azt hiszem, még sok minden egyébről is szó eshetne: kisebbségi lét, szegénység, a kommunizmus hordalékai, a papság leterheltsége, falusi és városi pasztoráció, gyermektelenség, kivándorlás, szórvány, miegymás. Hogy a cölibátus eltörléséről vagy a püspökválasztásról most ne is beszéljünk.

Az mindenképp a könyv erényei közé sorolható, hogy sok kérdést feszeget, sok labdát feldob, szembenézésre, hangos, közös együttgondolkodásra sürget, fórumok után kiált, ahol végre nemcsak kiteregetnénk szennyesünket, hanem ki is mosnánk. Hátha most.

sp