2019. április 25., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Rózsika hosszú, vékony ujjai táncra termettek.

Két kötőtű a párjuk, azokkal keringőznek órákon át valami önfeledt, belső ritmusra, szinte csak a mozgás öröméért, bár a produkció végeredménye sem elhanyagolható. Különféle méretekben, színekben születnek a barna hajú, mosolygós nő kötött zoknii, amelyeket civil szervezetek rendezvényein, jótékonysági vásárokon kínál eladásra. De Rózsikával nemcsak ezeken az ünnepi alkalmakon lehet találkozni. Több marosvásárhelyi egyesület, klub alapemberének számít, rendszeres programjaik előkészítésében, lebonyolításában segít. Legutóbb a Philothea Klub vakációs gyermekfoglalkozásán láttam. Kérésemre készséggel mesélt a mögötte lévő négy évtizedről, és arról, hogy mi teszi boldoggá mindennapjait. 

– 1976-ban koraszülöttként, nyolc hónapra jöttem a világra – kezdte történetét a legelejéről. – Rövid időn belül kiderült, hogy mozgássérült vagyok. A szüleim mindent megtettek, hogy ne érezzem magam másnak, mint a többi gyerek. Így, bár sok műtéten estem át, és a gyógytorna, illetve a szanatóriumi kezelések is megnehezítették az első éveimet, szép gyermekkorom volt. Édesanyámék óvodába adtak, majd normál programú tanintézetben kezdtem az iskolát. A tanítónőm azonban, aki pionírinstruktor volt, úgy gondolta, hogy rontom az osztályképet. Azt hangoztatta, hogy neki magas jegyátlagú diákok kellenek, és mivel lassabban írtam a társaimnál, és a matek is nehezebben ment, második osztály után el kellett vigyenek tőle. Egy speciális iskolában folytattam a tanulást.

– Hogy élted meg a váltást?

– Abban az iskolában én voltam az egyedüli marosvásárhelyi, az osztálytársaim mind távolabbról, többen például Sepsiszentgyörgyről érkeztek. Nemigen volt kivel barátkozni. Nehéz időszak volt, de így utólag jólesik visszagondolni rá.

– Az általános iskola után merre vezetett az utad?

– A csíksomlyói Szent Anna Speciális Szakiskolába, textil szakra. Korábban soha nem voltam távol a szüleimtől, így eleinte nehezen viseltem a hiányukat, sokat sírtam. Édesanyám gyakran meglátogatott, vonattal vitt haza vakációzni. Az iskola elvégzése után aztán végleg hazakerültem. Azután kezdtem bekapcsolódni különféle alapítványok életébe.

– Hogy kezdődött az életednek ez a fejezete?

– Az önkéntességről a volt kézimunka-tanárnőm, Kiss Anna mesélt először. Ő mondta, hogy szerinte ez jó lenne nekem. 1995-ben fejeztem be a szakiskolát, és egy évre rá bekopogtam egy ma már nem létező civil szervezethez, a Caritate Alapítványhoz. A következő állomás az Alpha Transilvana Alapítvány volt, a sérült fiatalokat felzárkóztató programjukban vettem részt. Több évig dolgoztam az alapítvány által működtetett varrodában, gyermek- és öregotthonoknak készítettünk ágyneműt. Azt a munkát is nagyon szerettem. Szó volt arról is, hogy a védett környezetből kikerülhetek a munkaerőpiacra, ha találnak megfelelő állást, de végül elmaradt. Viszont menet közben bekapcsolódtam a Mozgássérültek Egyesülete és a HIFA Románia Egyesület mindennapjaiba. Így jutottam el a Hargita megyében, gyönyörű környezetben zajló életmódtáborokba is, amelyeket azzal a céllal szerveztek, hogy segítsenek nekünk jobban megnyílni, befogadni a külvilágot. Az Ügyes Kezek Alapítvány révén a magyarországi, berekfürdői táborokban is részt szoktam venni. Számomra ez is kihagyhatatlan élmény.

– A külvilággal való kapcsolatra visszatérve, tapasztalataid szerint a társadalom részéről mennyire érzékelhető egyféle nyitás a különleges szükségletű személyek felé? 

– Úgy gondolom, vannak előrelépések, például nagyon hasznos, hogy a HIFA-sokat iskolai osztályok látják vendégül vagy látogatják meg, így ugyanis az egészséges és a sérült fiatalok megtanulnak nem félni egymástól.

– Beszéljünk kicsit a kötésről.

– Nagy élmény volt, amikor megtanultam két tűvel zoknit kötni. Kezdetben, persze, nem ment könnyen, annyiszor kellett kibontani a zokni sarkát, hogy végül dobhattam el a fonalat. De a munka végén nagyon boldog voltam. A mai napig ez a kedvenc időtöltésem, megnyugtat, ellazít. Otthon sokszor hallgatok szinkronizált filmeket, és közben jár a kezem. Nem szeretek csak úgy ülni, és belebámulni a világba. Keményebb teleken, amilyen az idei is, még több zoknit kötök. A nyári vásárokon, persze, nem igazán van ilyesmire kereslet, de olyankor sem hagyom abba a munkát, előre gyártom őket. 

– A kötésen, tévézésen kívül még milyen hobbid van?

– Olvasni is szeretek, főleg Nyírő József és Wass Albert műveit.

Beszélgetésünk végén Rózsikától azt is megtudtam, hogy sokat gyalogol, ezzel pótolja a gyógytornát, amelyet, úgy érzi, elhanyagol. Templomot is úgy választott, hogy minél távolabb legyen az otthonától, hogy ne csak lelkét, testét is edzésben tudja tartani. Mielőtt elköszöntem, még elmesélte, hogy a Mozgássérültek Egyesületével farsangra készülnek. Most ez tartja izgalomban a csapatot, beöltözni azonban inkább csak az egyesületi tagok gyermekei szoktak, ő legalábbis nem szívesen visel jelmezt. Erről egyébként Rózsika gyakran előtűnő mosolya is meggyőzött. Őszinte melegség áradt belőle, pontosan olyan, mint amit hosszú órákon át készülő fuszekliibe is belekötött.