2019. szeptember 24., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

A német támadás

A németek eredetileg augusztus 26-án hajnali 4 órára tervezték a támadás kezdetét, de augusztus 25-én a britek és a lengyelek közös védelmi egyezményt írtak alá, mintegy kiegészítve a korábban megkötött francia–lengyel katonai szövetséget. Ebben a szerződésben az Egyesült Királyság elkötelezte magát Lengyelország védelme mellett, és garantálta a lengyelek függetlenségét. Ugyanakkor a britek és a lengyelek jelezték Berlin számára, hogy nyitottak a további tárgyalások iránt. A diplomáciai lépések következtében Hitler elhalasztotta a támadást szeptember 1-jéig. A tárgyalásokból a németek azt szűrték le, hogy kicsi annak az esélye, hogy a szövetségesek hadat üzennek Németországnak, vagy ha mégis, akkor a megszállás után viszont a németek számukra kedvező feltételekkel tudnak békét kötni. 

Augusztus 30-án a lengyel haditengerészet egységeinek nagy része áthajózott Nagy-Britanniába, Edward Rydz-Śmigły lengyel tábornagy pedig bejelentette a lengyel csapatok mozgósítását. A franciák próbálták rábírni a tábornagyot, hogy vonja vissza a parancsot, mivel még reménykedtek a diplomáciai megoldás sikerében.

Augusztus 31-én este a németek megrendeztek egy látszólagos lengyel támadást a felső-sziléziai Gleiwitzben található rádiótorony ellen. Az eset később gleiwitzi incidens néven híresült el, mint a háború kirobbantásának hivatalos német indoka. 1939. augusztus 31-én Hitler ellenségnek nyilvánította Lengyelországot, és elrendelte a német csapatoknak, hogy másnap hajnalban 4 óra 45 perckor kezdjék meg a támadást. A korábbi tétovázás miatt a lengyelek a tervezett haderő mindössze 70%-át tudták időben mozgósítani, és sok csapat még úton volt a kijelölt állása felé.

A lengyelországi viszonyok igen kedvezőek voltak a mobil hadviselés számára, amennyiben az időjárás is megfelelő volt. Lengyelország nagy része sík terület, valamint az ország mintegy 5600 km-nyi határvonallal rendelkezett, amelyből északi és nyugati irányban 2000 km-en érintkezett Németországgal. Ezt a határszakaszt újabb 300 km-rel hosszabbította meg az 1938-as müncheni egyezmény, amely Bohémiát és Morvaországot is Németországhoz csatolta, valamint létrehozta a német bábállamként működő Szlovákiát. Ezzel a Lengyelország elleni támadás már déli irányból is lehetővé vált.

A németek a hadműveletet úgy tervezték meg, hogy teljesen ki tudják használni a hosszú határszakasz nyújtotta előnyöket, így a támadást három irányból indították.

A fő támadás Németország felől indult, Lengyelország nyugati határán keresztül. Ezt a Dél Hadseregcsoport hajtotta végre, Szilézia és Morvaország irányából. A második támadás az egykori Poroszország északi területéről indult. Ezt az Északi Hadseregcsoport hajtotta végre, melynek egy része Kelet-Poroszországból déli irányban támadt, egy hadsereg pedig nyugati irányba indult, a danzigi korridor ellen.

A harmadik támadást, Szlovákia irányából a Déli Hadseregcsoporthoz tartozó szlovák alakulatok hajtották végre. Lengyelországon belül a helyi német lakosságból álló Selbstschutz alakulatok segítették a támadást, kisebb szabotázsakciók végrehajtásával. Ezeknek az alakulatoknak a kiképzését már a háború előtt elkezdték.

Mindhárom támadás végső célpontja Varsó volt, ahol később a németeknek sikerült körbezárniuk a lengyel hadsereg nagy részét a Visztula nyugati partján.

Támadó német páncélos oszlop 1939 szeptemberében

Forrás: haboruk.blog.hu


A lengyel védelmi tervek

A lengyel védelmi terv, az úgynevezett Zachód (Nyugat) terv szerint a lengyel csapatokat közvetlenül a német–lengyel határra helyezték. A lengyelek ezenkívül nagy hangsúlyt fektettek az ország nyugati határánál fekvő nyersanyaglelőhelyek, iparvidékek és népesebb területek védelmére. A Zachód terv szükség esetén megengedte volna a lengyel csapatok visszavonulását az ország belseje felé, de ennek lassúnak kellett volna lennie, aminek során főként a Visztula, a San és a Narew folyók mentén levő védelmi állásokba vonultak volna vissza. A lassú visszavonulással az ország maradék haderejének lett volna lehetősége a mozgósítás befejezésére, majd amikor a szövetségesek elindították volna saját támadásukat, a lengyel csapatokkal kiegészülve általános ellencsapásba mehettek volna át.

A lengyel haderő legpesszimistább visszavonulási terve szerint a csapatok egészen a San folyó mögé, az ország délkeleti részébe vonultak volna vissza, ahol hosszú ideig tarthatták volna magukat. A lengyelek azzal számoltak, hogy a szövetségesek megtartják szavukat, és támadást indítanak a németek ellen. Ezzel szemben sem a britek, sem a franciák nem terveztek támadást Németország ellen, amíg a lengyelországi hadjárat tart, sőt arra számítottak, hogy a német támadás, az első világháborúhoz hasonlóan, állóháborúba megy át, és végül sikerül a németeket megadásra bírni, ami után a lengyel határokat is visszaállíthatják majd. A lengyel kormány viszont nem tudott erről az elképzelésről, és teljes mértékben a szövetségesek gyors segítségére támaszkodott.

A lengyelek azon terve, hogy megvédik határvonalukat, nagyban hozzájárult vereségükhöz. A lengyel csapatoknak nagyon hosszú határszakaszt kellett védeni, ezért a védelmi vonal meglehetősen keskeny volt, valamint nem voltak megfelelő védelmi állásaik sem a kedvezőtlen terepen, így a mozgékony német haderő könnyen körbevehette őket. A lengyel haderő mintegy harmada az ország északnyugati részén, a danzigi korridor közelében tartózkodott, ahol annak a veszélynek voltak kitéve, hogy két oldalról – Kelet-Poroszország és Németország irányából – bekerítik őket, és elszigetelik a haderő többi részétől. A haderő másik harmada az ország középső és északi részén volt, Łódź és Varsó között, a lengyel vezérkari főnök, Edward Rydz-Śmigły tábornok irányítása alatt. A határ közvetlen védelmével a lengyelek eljátszották annak a lehetőségét, hogy sorozatos, a németeket feltartó ütközetekbe bonyolódjanak. A lengyel csapatok, ellentétben a német sereggel, főként gyalogosan mozogtak, így képtelenek voltak időben visszavonulni a kiépített állásaikba, mivel a német gépesített csapatok még idő előtt utolérték és megsemmisítették őket.

Nem a határok közvetlen védelmére vonatkozó parancs volt a lengyel hadvezetés egyetlen hibája. A háború előtti lengyel propaganda ugyanis bármilyen esetleges német támadást könnyedén visszaverhetőnek állított be, ezért a szeptemberi hadjárat során bekövetkező lengyel vereségek valósággal sokkolták a polgári lakosságot. A vereségek hírére pánik tört ki a lakosság körében, majd óriási tömegek kezdtek kelet felé menekülni, ami miatt a katonai alakulatok közúton történő szállítása szinte lehetetlenné vált. A lengyel propagandának további káros hatása volt, hogy a németek által körülvett lengyel alakulatok, amelyek kommunikációját az ellenséges csapatok gátolták, nem voltak tisztában a valós helyzettel, így a rádiókból és újságokból tájékozódtak, ahol elsöprő lengyel győzelmekről áradoztak. Emiatt az elszigetelt lengyel alakulatok szinte a végsőkig kitartottak a német túlerővel szemben, várva az erősítésre vagy egy esetleges lengyel ellentámadás indítására, és az esélytelen küzdelemben rendszerint óriási veszteségeket szenvedtek.


Az összeomlás kezdete

A szövetséges kormányok szeptember 3-án hadat üzentek Németországnak, de jelentős támogatást nem nyújtottak a lengyeleknek. A francia–német határon ugyan voltak kisebb összecsapások, hogy a német haderőt lefoglalják, de annak nagy része, beleértve a páncélos haderő megközelítőleg 85%-át, Lengyelországban harcolt. A németek sebezhetőek voltak, de ezt a nyugati szövetségesek elmulasztották kihasználni, gyakorlatilag lábhoz tett fegyverrel nézték végig a lengyelországi hadjáratot.

A kisebb lengyel sikerek ellenére, a németek technikai, hadműveleti és számbeli fölénye miatt a lengyel csapatok kénytelenek voltak visszavonulni Varsó és Lwów felé. A német légierő már a támadás elején megszerezte a légi fölényt. A kommunikációs rendszerek megsemmisítésével a német támadás irama egyre csak nőtt, majd a lengyel repülőterek és őrhelyek lerohanásával a lengyelek egyre nagyobb logisztikai problémákkal szembesültek. Szeptember 3-ára az észak felől támadó von Kluge tábornok csapatai elérték a német határtól néhány kilométerre lévő Visztulát, von Küchler tábornok egységei pedig a Narew folyóig hatoltak. Ezzel egy időben  von Reichenau tábornok páncélosai is átjutottak a Wartán, majd két nappal később a sereg bal szárnya már Łódźban, jobb szárnya pedig elérte Kielcét. Szeptember 8-án, egy héttel a háború kitörése után, von Reichenau tábornok egyik páncélos alakulata, 225 km megtétele után, elérte Varsó külvárosát. Szeptember 9-ére, a von Reichenau seregének jobb szárnyán lévő könnyűhadosztályok a Visztula és Varsó közt fekvő Sandomierz városánál, a dél felől támadó List tábornok egységei pedig Przemyśl városa és a San folyó között jártak. Ezzel egy időben a Heinz Guderian vezette 3. hadsereg harckocsijai, miután átkeltek a Narew folyón, a Nyugati-Bugnál védekező lengyel csapatokat támadták. Összességében minden német hadsereg az elvárt ütemben haladt. A lengyel csapatok szervezetlen darabokra hullottak szét, melyek közül néhány megadta magát, néhány pedig kétségbeesett támadást indított a legközelebbi német hadoszlopok ellen.

A lengyel csapatok már a támadás első hetében kénytelenek voltak elhagyni Pomerániát, Nagy-Lengyelországot és Sziléziát, így a határ megvédésére vonatkozó lengyel terv meghiúsult. A németek feltartóztatására tett kísérletek sem hoztak sikert. Szeptember 10-én a lengyel főparancsnok, Edward Rydz-Śmigły tábornagy a San folyó mögé való visszavonulásra utasította a lengyel csapatokat. Mindeközben a németek összébb húzták a Visztulától nyugatra lévő lengyel csapatok körüli gyűrűt, valamint mélyen behatoltak Lengyelország keleti felébe is. A háború eleje óta bombázott Varsó ellen szeptember 9-én indítottak először támadást, szeptember 13-án pedig megkezdődött a varsói csata. Ez idő tájt a kelet felé nyomuló német csapatok elérték Lengyelország keleti részének egyik legnagyobb városát, Lwówot.

A hadjárat legnagyobb csatája, a Bzura menti csata, a Varsótól nyugatra folyó Bzura folyó mellett zajlott szeptember 9. és szeptember 19. között. A danzigi korridorból visszavonuló lengyel Poznań és Pomorze hadsereg megtámadta az előrenyomuló 8. német hadsereg szárnyát. A kezdeti lengyel sikerek után a németek visszaverték az ellentámadást. A lengyelek a vereséget követően elvesztették a kezdeményezés és a komolyabb ellentámadás lehetőségét. 

 (Folytatjuk)

(Összeállításunkhoz forrásként az internetes szabad enciklopédia idevágó szócikkeit és az azokban megjelölt forrásokat, valamint az MTVA sajtóadatbankjának háttéranyagát használtuk.)