2019. március 24., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat: A láthatalan hóhér… és már senki sem!

Különleges lapot húzott a szilveszteri pakliból a Tompa Miklós Társulat vezetősége, amikor úgy döntött, hogy év végén nem a megszokott műfajban hoznak létre egy új előadást. A tavalyi szilveszteri produkció a szokásostól eltérően ezúttal nem a kabaré, az operett, netán a musical szerzői polcáról emeltetett alá, majd a színpadra fel, hanem a krimi koronázatlan királynője, Agatha Christie talán legismertebb művéből táplálkozott. 


A Tíz kicsi néger világhírű detektívregénnyé vált, ezt az alkotást vitte – természetesen annak színpadi változatában – színre év végi premierként a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata. A láthatatlan hóhér… és már senki sem! előadáscím az eredeti angol színpadi változat és az első magyar fordítás címéből állt össze, a ma már kevésbé PC regénycímet ezúttal mellőzték. Klasszikus krimihez klasszikus előadásmód, díszlet- és jelmezvilág dukál, a nagy mélységek és a katarzis helyét pedig az izgalomnak, a thrillnek, a váratlan fordulatoknak és a színpadi jövőt illető teljes bizonytalanságnak kell átvennie. Mindazok, akik a nézői igények ilyen jellegű tárházával ültek be az előadásra, nem csalatkoztak.

Agatha Christie regénye annyira jól megírt darab, hogy az írónő több száz, ugyanazon műfajban fogant műve közül is kimagaslik. Mesterien formált, fonott, szerkesztett szöveg, fordulatos dramaturgia, krimihez képest kimunkált karakterek jellemzik – a történet az ismeretlentől, a bizonytalanságtól ösztöni szinten ódzkodó mélylélekre hat. Az ismert sztori szerint tíz, egymás számára ismeretlen ember nyaralásra szóló meghívót kap a titokzatos mister V. A. Luckytől (azaz Valakitől) annak újonnan nyitott panziójába. A panzió a brit partok mellett, egy kis szigeten található, ahol se kikötő, se telefon, se szomszéd, és áram is csak a generátorban, a vendéglátó pedig sehol. Ide érkezik a tíz, egészen másmilyen karakterű és személyiségű meghívott (közöttük a Valaki újonnan felvett titkárnője, komornyikja és annak szakácsnő felesége), akik a kezdeti protokollcsevejt követően egy házigazdai filmbejátszás okán fagynak le: ekkor tudják meg, hogy vendéglátójuk mindegyikőjüket gyilkossággal gyanúsítja. A vendégek – van közöttük két katonatiszt, nyugalmazott bíró, exrendőr magánnyomozó, milliomos világfi, erkölcscsősz vénkisasszony –, noha megrettennek, nem veszik komolyan a fenyegetést, az ijedtséget felváltja a bulihangulat, mígnem a parti tetőfokán egyikük hirtelen meg nem hal. Innen kezdődik a történet, vált sűrűbe a cselekmény, és veszi kezdetét az olvasói és nézői gondolatok azon ámokfutása, amelynek célja kideríteni, hogy a tíz, szigeten rekedt ember közül ki lehet a gyilkos, hiszen látszólag egyikük sem lehet az.


A Gáspárik Attila által rendezett produkció a klasszikus vonal mentén nyúlt Agatha Christie halhatatlanához. Nem próbált sem újat, sem megrázót, sem túlságosan elgondolkodtatót nyújtani, és ez ebben az esetben jó. A regényhez hű történetmesélést és karakterformálást elsősorban a gyönyörű színpadi miliő határozza meg: Maria Miu díszletei egy igazi, múlt század eleji-középi, keleti parti gyarmati-coastal villát idéznek. A ház szalonja képezi az előadás helyszínét, ott zajlik a játék. A hátrafelé perspektivikusan szűkülő, fabetétes-intarziás-tapétás falú szoba előterében antik bútorok és medvebőr, a térelválasztón afrikai maszkok lógnak, a háttérben halk dzsesszmuzsika, tengerzúgás és sirályrikoltások hallszanak. Ide érkeznek meg a szereplők, akiknek viselkedésmintái és jelmezei tökéletesen rímelnek a környezettel, nagyszerűen hozzák a korabeli brit nagypolgárság és arisztokrácia hangulatát. Itt történik meg az első esti ismerkedés, majd innen indul útjára a szereplők számára mindenképp idegtépő nyomozás is. 

Az előadás és a játék kissé nehézkesen indul, a szokásosan brit, modoros, hosszúra nyúlt ismerkedés- és bemutatkozássorozaton nehezen lép túl a produkció, ezen pedig az sem segít, hogy – az alapműből kiindulva – ezalatt szinte mindvégig szinte az összes karakternek jelen kell lennie a színpadon, és ők láthatóan nemigen tudnak mit kezdeni magukkal. Az első halálesetet követően azonban felpörög a ritmus, a kölcsönös, bájolgó unalmat felváltja a megdöbbenés, a hárítás, a megadás, a hitetlenkedés, a gyónás és megvallás, a félelem, a gyanú, a vadászat, hogy végül mindez egy valószínűtlen és váratlan végkifejletbe torkolljon. Noha a krimikarakterek emberi természetének mélysége hagyományosan sekély (a klasszikus formula szerint adott a zseniális detektív, ennek hasonlóan zseniális, de azért mégis félhülye segítője és a többiek, akik általában egy-egy emberi vonást jelenítenek csak meg), a Tíz kicsi néger rendkívülisége abban is rejlik, hogy ilyen központi detektívfigurával nem találkozhatunk. Itt mindenki nyomozó és mindenki áldozat is egyszerre, a falról rejtélyesen és egyenként eltűnő maszkok pedig kellőképpen nyomatékosítják bennük a halálfélelmet. Mindezek miatt a tradicionálisan sekély karakterek ide nem lettek volna elegendőek, és ahogy a regény, úgy az előadás is igyekszik nekik némi mélységet biztosítani. A Tompa Miklós Társulat produkciójában mindegyikük kap pár közhelyes, de erős személyiségvonást, ezek legerősebb ismertetőjegye pedig a közeli és elkerülhetetlen halálhoz való viszonyulásuk. Összetettnek nem nevezhetnénk őket, hiszen átsüt rajtuk a krimik logikai rendszerek szerint épülő történetközpontúsága, mégis igyekeznek aránylag összetett személyiségjegyeket felmutatni, aminek köszönhetően az előadásnak sikerül megugrania a detektívtörténetek élesen fekete-fehér világnézetét. Itt – szerencsére – mindenki szürke, senki sem jó vagy rossz, mindenki tettes és áldozat egyszerre, valóban gyilkoltak mindannyian, de bűnét senki sem szándékosan követte el, illetve nem közvetlen módon tette azt. Baleset, félelem, közöny, majd bűnbánat, megadás, hisztérikus poénkodás, tudálékosság, lelkiismeret-furdalás – a biztos halál előtti órákban mindannyian elmesélik tragikus történetüket, és ezzel rátalálnak a közönség együttérzésére. Még a gyilkos a maga elborult elméjével is inkább csak áldozat, a saját, betokosodott értékszemléletének áldozata. 

A produkció elsősorban a fentiek miatt emelkedik ki az átlagos, színpadra vitt detektívtörténetek sorából, ugyanakkor vannak gyengeségei is, amelyek kiváltó oka valószínűleg épp a szilveszteri bemutató volt. Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy krimit vagy – az ilyenkor szinte törvényszerű – vígjátékot kívánnak színpadra vinni, és ezért mindkettőből csempésztek az előadásba, de a poénkodás, a záró dalbetét itt kissé erőltetettnek bizonyul. A füstös, dzsesszes, gyilkolós, mid-century hangulat már önmagában is kitűnő noir előadást képezhetne, ha a stílussal együtt járó rejtélyességet nem oldaná föl a néhol modoros humorizálás és a krimihez képest mély és sokszínű karakterformálás ellenére is olykor sekélyessé váló játékmód, túlbeszélt történetszál. Mindezek ellenére és mindezekkel együtt azonban A láthatatlan hóhér élvezetes színházi élményt nyújt mindazoknak, akik könnyedebb színházi estére vágynak, és kíváncsiak arra, hogy Agatha Christie egyik legnagyobb remekművét miként lehet a színház nyelvére lefordítani, majd élő produkcióként színre vinni úgy, hogy a filmes szakmában megszokott trükkök és vágások lehetősége nélkül is egy hiteles, fordulatos, izgalmas és színes, egyedi karakterekkel rendelkező előadás szülessen. A Tompa Miklós Társulat legutóbbi alkotása éppen ilyen produkció. 

*

Szereposztás – Rogers: Meszesi Oszkár, Narracot: Kovács Botond, Mrs. Rogers: P. Béres Ildikó, Vera Claythorne: Simon Boglárka Katalin, Philip Lombard: Varga Balázs, Anthony Marston: Kádár L. Gellért, William Blore: Galló Ernő, John Mackenzie tábornok: Tollas Gábor, Emily Brent: Moldován Orsolya, Sir Lawrence Wargrave: Kilyén László, Dr. Edward Armstrong: László Csaba. Díszlettervevző: Maria Miu. Jelmeztervező: Moldován Orsolya. Zene: Boros Csaba. Video: Sebesi Sándor. Rendezőasszisztens: Fülöp Bea. Ügyelő: Szakács László. Súgó: Tóth Katalin. Rendező: Gáspárik Attila.