2019. november 22., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A II. világháború után kettéosztott Németország szovjet megszállás alatti keleti fele Német Demokratikus Köztársaság néven a kommunista állampárt irányítása alá került, míg a másik része Német Szövetségi Köztársaság néven a nyugati világ része maradt. A győztes hatalmak az országhoz hasonlóan a fővárost, Berlint is keleti és nyugati részre osztották fel. 1961. augusztus 13-án az NDK határzárat vont Nyugat-Berlin köré, és elkezdődött a fal építése. Erich Honecker pártvezető az 1989-es évet még azzal a derűlátó jóslattal kezdte, hogy az építmény 50 vagy 100 év múlva is állni fog. De a szégyenfal nem érte meg a következő esztendőt sem. 

1961. augusztus elsején kétórás telefonbeszélgetést folytatott Hruscsov szovjet és Ulbricht keletnémet pártvezető. A hosszas eszmecserén, amelyet a pártvezérek maguk között őszintén lefolytattak, Ulbricht minden szépítés nélkül a „szocialista segélynyújtás” reményében vázolta fel az NDK katasztrofális élelmiszer-ellátását és az ebből fakadó, robbanással fenyegető általános elégedetlenséget. Ezzel közvetve a „mezőgazdaság szocialista átalakításának”, magyarán (vagy inkább oroszosan) a kolhozosításnak a kudarcát is elismerte. Két év katasztrofális terméseredményei után az alapvető élelmiszernek számító burgonya és vaj alig volt már a piacon, a fejősteheneket takarmányhiány tizedelte. De Ulbrichtnak nemcsak az időjárással gyűlt meg baja, a tehetős parasztság „fasisztoid” magatartását és a Nyugat bomlasztó szabotázsát is felemlítette. Azzal sem nagyon dicsekedett, hogy az NDK-állampolgárok lábbal való szavazata felerősödött. 1949 és 1960 között az NDK 17 millió lakosából 2,6 millió telepedett át a Szövetségi Köztársaságba, hogy 1961-ben már napi 1500–1900 főt regisztráljanak a nyugat-berlini menekülttáborokban. Nem kellett hát külön részletezni, hogy az NDK nemcsak gazdaságilag, de demográfiailag is az összeomlás szélén állt, ezt Ulbricht és Hruscsov mindenkinél jobban tudták.

A berlini fal a ’70-es években


A szovjet miniszterelnök szavaiból az is kiderült, hogy a szocialista segélynyújtástól a csehszlovák és a lengyel elvtársak egyaránt húzódoztak. Novotný szerint maguknak is van elég gondjuk Prágában, Gomulka pedig megjegyezte, a németek még így is jobban élnek a lengyeleknél.

Hruscsov és Ulbricht egymás között mindezt kendőzetlenül elbeszélte, miközben a nagy nyilvánosság előtt szemrebbenés nélkül arról szónokoltak, hogy a szovjetek nemsokára megelőzik Amerikát, az NDK pedig a nyugatnémeteket.

A fal építése (Hruscsov itt még vasgyűrűnek nevezte) még abban a hónapban elkezdődött, és az évek során 160 km hosszúságban, többszintes mélységben ki is épült. Az évek során a falon át megkísérelt 268 szökésből 125 halálesettel végződött, ebből 62 menekülőt a határőrök lőttek le, a többiek baleset áldozatai lettek, szívroham végzett velük, vagy maguk vetettek véget életüknek. (Néhány szó a felelősök utólagos elszámoltatásáról. A fal menti tűzparancs kiadóinak és végrehajtóinak a bűnperei 2004-ig elhúzódtak. Erich Honecker perét halálos májrákja miatt félbeszakították, Willi Stoph miniszterelnök elítélését is súlyos betegsége akadályozta meg. Néhány magasabb vezetőt, a Védelmi Tanács tagjait és a határőrség főparancsnokát 3–7 év szabadságvesztésre ítélték. A gyilkos lövéseket leadó katonák közül 44 felfüggesztett börtönbüntetést kapott, 11 személyt ténylegesen letöltendő fegyházzal sújtottak.)

Most 25 éve, 1989. november 9-én omlott le a berlini fal, de téglái már jócskán előtte kilazultak. Sőt, az első közülük, Kohl kancellár metaforikus fogalmazásában, már augusztus közepén kiesett. És nem is Berlinben, hanem az osztrák–magyar határon, a híres páneurópai piknik alkalmával. Amikor keletnémet menekültek százai előtt nyílt meg az addig „vasfüggönnyel” elzárt szabadulás útja. Egyelőre illegálisan, mert a magyar határőrök bölcsen félreálltak a Sopron melletti átkelőt megrohamozó NDK-polgárok százai előtt. Szeptember közepén félre sem kellett állniuk, a keletnémet menekültek további tömegei már magyar–osztrák kormányközi megállapodás szerint érkezhettek Ausztriába.

Ez volt a kihulló második tégla. De rá három hétre koppant már a harmadik is.

Mert eközben a bonni kormány prágai követségén is ezrekre duzzadt az NDK-s menekültek száma. Honeckerék a fogukat csikorgatták, de a disszidensektől, a botránytól sürgősen meg kellett szabadulniuk. Mert az idő őket is egyre jobban szorította. Vészesen közeledett október 7., az NDK megalakulásának 40. évfordulója, a szokásos katonai parádéval és tömegfelvonulásokkal.

De egyelőre szeptember végén vagyunk, parádé még sehol, de tömegfelvonulás már igen, csupán Honeckerék számára nincs köszönet benne. Mert a többezres, szabadulására váró NDK-s tömeg nem éljenezve és zászlókkal vonul fel, hanem a prágai Lobkowitz-palota körül, az említett követség kertjében és szomszédságában sátoroznak. Az NDK vezetése lépéskényszerbe kerül. A szeptemberi megalázást elkerülendő (amikor mások az ő hátuk mögött döntöttek állampolgáraik sorsáról), most formailag ők engednek zöld utat az eltávozni kívánóknak. Tehát a menekültek Prágában üljenek vonatokra, és a vagonokban, de már az NDK területén, szépen adják le a személyi igazolványukat, utána (ezt Genscher, a szövetségi külügyminiszter személyesen garantálta) folytathatják az útjukat Nyugat felé. Ez így elég furfangosan volt kigondolva, de a kivitelezésbe hiba csúszott. Mert arra már nem számítottak, hogy amerre a zsúfolt szerelvények elhaladnak, és volt belőlük legalább féltucatnyi, sokfelé lakossági megmozdulásokra, tüntetésekre kerülhet sor. Ami aztán Drezdában, Lipcsében, további városokban meg is történt.

Az egymást soron követő események a berlini falat is megrengették. Az eresztékek lazulni, a téglák pedig sorra hullani kezdtek.

Következett október 7., a berlini parádé a reformkommunista Gorbacsov szovjet pártfőtitkár részvételével. Aki mozgalmi madárnyelven ugyan („aki késik, azt az idő megbünteti”, mondta állítólag berlini sétája közben), de az új idők szavának a meghallgatására intette a berozsdásodott keletnémet elvtársakat. Ők aztán, legalábbis egyesek közülük, értettek is a szóból. Két hét sem telt el a parádé után, amikor, hogy mentsék, ami még menthető, Honeckert és bizalmasai körét menesztették.

De ahogy a menekülők vonatait, úgy a meglódult események „vonatát” sem lehetett feltartóztatni. A polgárjogi mozgalmak lendületet vettek, egymást érték a százezresre duzzadt tüntetések. Az NDK-polgárok strukturális reformokat, köztük a szabad utazás engedélyezését is követelték. Az új vezetés november 9-én hozott utazási könnyítésekről határozatot. Amikor pedig a rendeletet – azonnali hatállyal – a televízióban bejelentették, kelet-berliniek tömegei rohanták meg a város nyugati részébe vezető átkelőket. A határőrökkel, akárcsak Sopron mellett, itt sem sokat foglalkoztak, az 1961 óta rettegett fal tetején meg örömtáncot jártak. Aztán kalapácsok, csákányok kerültek elő, mások pedig puszta kézzel estek neki a Kelet–Nyugat megosztottságát szimbolizáló szégyenfalnak.

A téglák pedig hulltak, egyre hulltak. A következő évben, október harmadikán, a két német állam egyesült, az NDK gyakorlatilag beolvadt a Német Szövetségi Köztársaságba. Akkorra már nemcsak a magyarok, hanem a németek is elmondhatták: összenő, ami összetartozik. (2014)

Részlet Krajnik-Nagy Károly Anno domino 89 című kötetéből. 

A 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron november 16-án 13 órától kerül sor a Kriterion Kiadó könyvbemutatójára a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Ady Endre termében, ahol a szerzővel H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója beszélget