Mintegy nyolcvan éve a futball szolgálatában: Gierling György

A 91. életévében járó Gierling György a marosvásárhelyi labdarúgás egyetlen olyan ikonja, akit mintegy 80 (!) év köt a helyi labdarúgáshoz. A marosvásárhelyi futballélet utolsó mohikánjának nevezhető, aki játszott a néhai magyar bajnokságban is a két világháború között. Pályafutásának emlékeit, fontosabb momentumait megírta, belefoglalta néhai edzője, a több egykori helyi labdarúgó felkarolójának, Kiss Árpádnak a naplóját is a két világháború előtti időszakból. 

Gierling Györggyel pályafutásának kezdetéről, deportálásáról, Marosvásárhelyre való visszatéréséről és pályafutásának vé-géről beszélgettünk, ugyanakkor Kiss Árpád naplójából is tallóztunk, amit a hajdani kiváló labdarúgó a Népújság szerkesztőségének rendelkezésére bocsátott.

16 évesen tagja volt az NMKTE nagycsapatának

Gierling György pályafutása éppen a magyar világban kezdődött, ugyanis 16 évesen már a marosvásárhelyi NMKTE nagycsapatának a biztos tagja lett, amely az 1943-1944-es évadban az anyaországi bajnokság második vonalában szerepelt.

– Gyuri bácsi, Ön maradt, sajnos, az egyetlen azok közül a Maros megyei egykori labdarúgók közül, akik hajdanán jelest alkottak Marosvásárhelyen, miután nemrég legjobb barátja, egykori csapattársa, Józsi Dezső elhunyt, vele még a valamikori magyar bajnokságban is játszottak, ellenfélként, a második világháború előtt. Mikor is volt az?

– Valóban, kiváló csapattársam volt Dezső egykoron, idővel nagyszerű barátom lett, ő volt az, aki által bizonyítani tudtam, hogy valamikor a magyar bajnokságban is futballoztam, hiszen csak néhány papiros maradt meg dokumentumként. Dezső abban az időszakban a marosvásárhelyi Attila SK-ban focizott az 1943-1944-es idényben, én pedig 16 évesen az NMKTE leigazolt játékosa, csatára voltam.

– Kik voltak akkor az NMKTE tagjai?

– A következők: Várdai – Szöllősi L., Böjthe Á., Somodi I. – Bartha K., Benyovszky Gy. – Bartha K., Boga F., Tóth J., Gierling Gy., Haláthi L. Ezt a felállítást használta a leggyakrabban a néhai edzőnk, Kiss Árpád, de csapattag volt még Szöllősi J., Nagy Z., Incze József (Tuka), Vakarcs, Galambfalvi, Ráczkövi és Todor is. Szinte mind helyi játékosok voltunk.

– Él még valamelyikük?

– Rajtam kívül senki, hiszen én voltam akkor a magam 16 évével a legfiatalabb.

Két vásárhelyi csapat volt a magyar bajnokságban

– Kik voltak az akkori ellenfelek a magyar bajnokságban?

– A valamikori NMKTE a magyar nemzeti bajnokság II. ligájában játszott olyan együttesek ellen, mint a SZAC (Szentlőrinci Atlétikai Klub), a Hungária Budapest, a Törekvés Budapest, a KASC (Kábel Sportklub Budapest), a Bethlen GSE Budapest, a BVSC (Budapesti Vasutas Sport Club), a MÁV (Magyar Államvasutak), a SZMÁV (Székelyföldi Magyar Államvasutak), az Attila Marosvásárhely, KEAC (Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club), a Bástya Kolozsvár és az NSE (Nagybányai Sportegyesület).

Abban az évben az élvonalban a Perényit, Lórántot és Bodolát is soraiban tudó Nagyváradi AC volt a bajnok, a Rudast, Csikóst, dr. Sárosi Györgyöt is felsorakoztató Ferencvárosi TC és a Kolozsvári AC is felkerült a pódiumra, a Teherfuvar SE (Grosics Gyulával a soraiban) a negyedik, míg az Újpest az ötödik lett. Az NMKTE-vel abban az évadban a 6. helyen végeztünk, 14 győzelmet, 4 döntetlent értünk el és 8 vereséget szenvedtünk (gólarány 51-47), 32 pontot szereztünk, akár az 5. helyezett Székelyföldi MÁV Marosvásárhely. Az Attila SE Marosvásárhely volt a sereghajtó, azaz a 14. 

– Hogyan jutottak el a meccsekre, amikor dúlt a háború?

– Nehezen jutottunk el Budapestre. Vonattal mentünk Dédáig, onnan Szeretfalváig Volán-busszal, majd ott ismét vonatra szálltunk. Mintegy 30 óra alatt értünk a fővárosba, utána meg futballoztunk, persze, de voltak csapattársaink, akik a robbantások miatt féltek velünk jönni, így nem mentek kiszállásokra. Volt olyan eset, hogy az egész csapat fáradt volt, mert két éjszakán át a légoltalmi pincében kellett tartózkodnunk. 

 – Hol játszott a II. világégés után?

 – A sportkarrierem egy időre kettétört, hiszen a második világháború idején engem is, mint annyi más embertársamat, az egykori Szovjetunióba, az Urálba deportáltak 1945-ben: 4 évre és 9 hónapra kényszermunkára küldtek kőbányába, ahol négy évet húztam le. Édesapám német volt, édesanyám magyar, biztos, ez nem tetszett az orosz megszállóknak. Életem legkínosabb időszaka volt, mivel szeretteimtől távol voltam, és nem sportolhattam. Utólag fejezhettem be a tanulmányaimat, s folytattam persze a labdarúgást is a város csapatában, amely az évek során több néven szerepelt: Locomotiva, Recolta, Avântul, Energia, s végül, 1963-ban, amikor abbahagytam – Mureşul. A csapat 1955-ig az A osztályban szerepelt, abban az évben azonban kiesett a B divízióba. 1956-ban sikerült ismét feljutnunk, de egy év után kiestünk, és visszavonulásomig, 1963-ig a másodosztályban játszottunk.

 Bóné ellen mindig vesztettek, míg a Dinamót verték

– Akkoriban hol játszotta a csapat a hazai mérkőzéseit?

– 1952 és 1955 között az A osztályos együttes pályája a November 7. negyedben, a régi szerpentin mellett volt. Nagyon kemény mérkőzéseket játszottunk ott. A bukaresti CCA ellen mindig veszítettünk, ott játszott például Voinescu, Zavoda, Bóné Tibor, Cacoveanu, Constantin. A nagy riválisukat, a Dinamót viszont szinte mindig legyőztük Vásárhelyen. Egyszer veszítettünk a Dinamo ellen hazai pályán, s abban az évben ki is estünk az első osztályból. 

– Mint hallottam, az ötvenes években jó csapata volt városunknak… 

– Például 1955-ben az általunk megszerzett 20 pont csak a 11. helyhez volt elégséges, így, sajnos, kiestünk, de egy év múlva Avântul név alatt újra visszakerültünk az élvonalba Deutch Simi menedzselése alatt, míg az edző Kiss Árpi volt. Csapattársaink voltak akkor többek közt Boros Titus, Lukács Elek, Stroe, Vakarcs I., Nagy F., Crişan, Fülöp, Kajlik Öcsi, Szász B., Katona, Szász K., Bocsárdi Márton, Józsi Dezső, Vakarcs II., Maiogan.

Akkor a Locomotivánál Dobai volt az edző, a CFR Rata csapatánál Csíki Ferenc, de az évek során Dobai és Csíki mellett még Kiss Árpád, Steinbach Péter, Bocsárdi Márton, Stroia Sándor, Lukács Ede és Kiss István is edzőim voltak. 

– A csapatban milyen volt a hangulat?

– Szigorú fegyelem uralkodott, pedig mindannyian napi 5-6 órát dolgoztunk, s csak délutánonként jártunk edzésre, de kiválóan megértettük egymást. Büszkén mondhatom el, hogy hat évig a csapatkapitányi karszalagot viselhettem, és mindig olyan poszton álltam be, amire a csapatnak éppen szüksége volt.

Pályafutása után helyi szinten edzősködött

– A labdarúgó-pályafutása végeztével hol edzősködött?

– Az aktív játékoskarrierem után két évig az alig megalakult ASA ifjúsági alakulatánál edzősködtem, aztán a Metalotehnica csapatánál, amellyel megnyertük a tartományi bajnokságot 1968-ban, de az osztályozón kikaptunk Székelyudvarhelytől (2-1-re és 1-0-ra). Utána Nyárádszeredában edztem, majd a Cukorgyárnál is megfordultam, végül pedig a Gloria Marosvásárhelynél, a megyei bajnokságban dolgoztam. Ezután a Nyárádszeredát edztem négy évig, rövid ideig a Cukorgyár csapatát, legutóbb pedig a Gloria Marosvásárhelynél edzősködtem. 

– Kik voltak azok a labdarúgók, akikkel baráti viszonyt ápolt?

– Különösen jó emlékeim vannak Vakarcs Domiról, Kajlik Jóskáról, valamint „Kiflis” Crişanról, de ugyanakkor az aradi Pecsovszky, a CCA-ból Zavoda, Constantin és Cacoveanu, a ploieşti-i Zaharia, a petrozsényi Paraschivă, a kolozsvári Ivansuc és Avram, a dinamós Nicuşor mind a barátaim voltak, viszont a mindenkori legjobb barátom Józsi Dezső volt. 

– Labdarúgó-pályafutásának melyik a legemlékezetesebb mérkőzése?

– Az egykori ligeti salakos pályán játszottunk az Újpest ellen, az első félidőben az én két gólommal 2-2 volt az eredmény, aztán Szusza és Zsengellér vezérletével 6-2-re nyert a budapesti csapat. 17 éves voltam akkoriban, és bal szélsőt játszottam, csak a pályafutásom végén lettem védő játékos. Az Újpest találataiból hármat az ötszörös magyar gólkirály, későbbi aranycipős (1945) Zsengellér Gyula szerzett, továbbá Szusza Ferenc, Várrai és Pozsonyi. Nálunk a csatársorban Bartha Károly, Boga Ferenc, Tóth János, Haláthi Lajos és jómagam kaptunk helyet. Ma már kuriózumnak számíthat, hogy annak idején 1-3-2-5-ös felállásban játszottunk. Ez a mérkőzés labdarúgó-karrierem legszebb emléke, hiszen az Újpest akkor világhírű csapat volt.

De emlékezetes maradt az is, amikor, 1949 őszén, a Grosics Gyulát és Zakariás Józsefet is felsorakoztató, akkoriban híres budapesti MATEOSZ ellen 1-1 arányú döntetlen értünk el a Ratával Marosvásárhelyen, a Ligetben.

Családjával kapcsolatosak a legkellemesebb emlékei

– Életének legkellemesebb emlékei?

– A legszívesebben egy vajdahunyadi találkozóra emlékszem. 1961-ben a Corvinul ellen 3-1-re győztünk, rúgtam egy gólt, de nem emiatt maradt meg annyira a találkozó. A napot az tette igazán emlékezetessé, hogy a szállodában telefonon hírt kaptam, hogy a feleségem ikreket szült, két kislányt, Évát és Klárát. Már volt egy lányom, Enikő, s a nagy eseményt a csapattal együtt ünnepeltük meg. Enikő gyógyszerész Sepsiszentgyörgyön, két kislánya született. Az ikreknek két-két fiuk van, egyikük Marosvásárhelyen él, a másik, sajnos, Sárospatakon elhunyt. A lányaim összesen hat unokával ajándékoztak meg, dédunokáim is vannak. 

– Mivel tölti hétköznapjait?

– Követem a minőségi labdarúgó-mérkőzéseket, szerdánként találkozni szoktam a „szerdai barátokkal”, volt helyi labdarúgókkal. Ami a legfontosabb számomra, hogy 86 éves feleségemmel boldogok vagyunk, jól érezzük magunkat unokáink és dédunokáink társaságában, és besegítünk a nevelésükbe. Hogy mire vágyunk még ebben a korban? Egy kis egészségre...