Az ismert dalt idézve indítom gondolataimat, ugyanis a minap a romániai szállításügyi minisztérium közzétette az utasoknak szánt online kérdőív válaszainak eredményeit, miszerint a megkérdezettek 86 százaléka nem ajánlja másoknak a román vasutak szolgáltatásait (lásd cikkünket a harmadik oldalon). A miniszter ennek kapcsán azt nyilatkozta: „kiderült, hogy papíron minden rendben van, a gond csak az, hogy az emberek nem papíron utaznak”. Tragikomédiába illő felismerés, 36 évvel a rendszerváltás után. A CFR helyzetét évtizedek óta pellengérre állította a hazai média. Az illetékesek mindig kimagyarázták magukat, vagy mást hibáztattak tehetetlenségük miatt. Közben időnként fény derült arra, hogy az infrastruktúra eltűnt, az állami céget valósággal kirabolták, tönkretették azok, akiknek az lett volna a feladata, hogy korszerűsítsék a rendszert, legyen szó vasúthálózatról, vagonokról, mozdonyokról, teherszállításról. Felszámolták a mellékvágányokat, elherdálták, hagyták leromlani a vagonokat, síneket, és sorolhatnánk mindazt, ami eddig történt. Mindezek mellett azt is el kell ismerni, hogy az utóbbi években – az uniós támogatásoknak köszönhetően – hozzáfogtak a hálózatfelújításához. Dolgoznak a Kolozsvár és Nagyvárad közötti vonalon és az országban másutt is, felújítottak állomásokat (Marosvásárhelyen is). Aki utazott külföldön vonattal, az láthatja, hogy a vasúti szállítás terén így is több évtizedre le vagyunk maradva más országokhoz képest. Ahogy mondják, azt a vonatot lekéstük, amely ezen a téren felzárkóztatott volna más európai országok szintjére.
Azt mondanom sem kell, hogy nem véletlenül karolta fel az unió a romániai vasúti hálózat felújítását, hiszen mindenekelőtt a legkörnyezetkímélőbb tömegközlekedési eszköz, amennyiben villamos energiával működtetik. Azért, hogy meggyőződjünk hatékonyságáról, nem kell Japánba utaznunk, hiszen már közelebb is van olyan ország, amelyről igazán példát vehetünk.
Valamikor az átkosban, amikor az utolsó vagonba szorulva jártunk kirándulni a hegyekbe, az volt a szokás, hogy nem váltottunk jegyet, összepótoltunk, és egy marék aprópénzzel fizettük ki a kalauzt, természetesen jóval a viteldíjon alul. Mindenki jól járt, mi olcsóbban utaztunk, ő meg kiegészítette jövedelmét. Úgy tűnik, hogy az 1989-es rendszerváltás után ragadós lett e példa. A „főnökök” viszont nem aprópénzt, hanem milliárdokat tettek zsebre, és az utasok is veszítettek. S talán emiatt sem épülnek megfelelő ritmusban az autópályák, a terelőutak, és sorolhatnánk azokat a nagy infrastrukturális beruházásokat, amelyeknek a hiánya miatt, a lehetőségek ellenére lelassult nemzetgazdaságunk. Miként a gőzös, amely annak idején Kanizsa felé pöfékelt.
