Kádár Anna hűséges megfigyelője a világ rezdüléseinek. Fáradtabb napjaimon szívesen kölcsönkérnék egy adag szellemi frissességet a következő februárban 89. életévébe lépő Anna nénitől – akit közeli környezete Babuci néniként ismer –, de félő, hogy sosem tudnám visszaadni. Bár ez valószínűleg nem okozna neki fennakadást, Anna/Babuci néni ugyanis mesebeli gyorsasággal tölti újra energiatartalékait. Osztogat is ingyen belőle annak, aki elfogadja, épp úgy, ahogy igaz történeteiből is.
Lapunk előfizetőjeként gyakran találkozik a medvekérdéssel, és olyankor rendszerint eltöpreng azon, hogyan fajulhatott idáig a helyzet. Tisztán látja az ok–okozati összefüggéseket, de eszmefuttatások helyett inkább mesél. Miközben hallgatom, egy régi világ körvonalai rajzolódnak elém, egy olyan világé, amelyben az erdők barna bundás lakója nem pusztító fenevadként tűnik fel újra meg újra.
– Gyermekkorom jó pár évét Gyimesfelsőlokon töltöttem, egy csángó családnál laktunk a szüleimmel és az öcsémmel. Édesapámat a foglalkozása kötötte ehhez a vidékhez, így kerültünk mi is oda. Apukám akkoriban egy Foresta nevű kanizsai cégnek dolgozott, amely az egész Gyimes völgyébe gőzzel és vízzel működő, rönkfákat feldolgozó vízigátereket szerelt. Mivel édesanyám szívbeteg volt, és fájtatta a lábait, nem igazán tudott járni, de volt a szomszédunkban egy Erzsi nevű asszony, akit csángó szokás szerint mindenki Erzsinének szólított. Amikor Erzsiné eprészni vagy málnászni ment, minket, gyermekeket is magával vitt. Ketten az öcsémmel képesek voltunk egy 13 literes bádogvedret megtölteni az ízletes gyümölccsel. Egy alkalommal, amikor éppen málnászni indultunk, Erzsiné egy szép nagy bokor előtt így szólt hozzánk: „na, lelkecskéim, maguk itt szedegessenek, én megyek egy másik bokorhoz, és amikor végeztek, kiáltsanak meg, és jövök”. Mi neki is estünk a piros szemeknek, és már javában szüreteltünk, amikor valami zörgésre lettem figyelmes. Azt hittem, a ránk vigyázó felnőtt motoszkál a közelben, oda is szóltam neki, hogy „Erzsiné, ott van málna?” Mivel nem kaptam választ, többször egymás után megismételtem a kérdést, egyre hangosabban. Léptem aztán egyet jobbra, ahol egy kicsit ritkább volt a bokor, és akkor vettem észre, hogy a közvetlen közelemben egy nagy medve két lábra állva szedegeti a gyümölcsöt. Ösztönösen akkorát kiáltottam, hogy a bundás idegen azonnal megfordult, és elballagott. Erzsiné, aki a mellettünk lévő dűlőn málnászott, úgy megijedt a kiáltásra, hogy szaladva indult felénk lefelé a lejtőn, de megbotlott, és gurulva érkezett oda hozzánk. Ez volt az első találkozásom egy hús-vér medvével. Kislánykorom következő állomása Csíkszereda volt. Oda úgy kerültünk, hogy amikor a királyság megszüntetése után kialakultak az új közigazgatási egységek, sok helyen szakemberhiánnyal szembesültek az illetékes szervek. Édesapámat, aki autodidakta módon rengeteg mindent megtanult, például a köbözéshez is értett, egyik napról a másikra kinevezték Csíkszeredába megyei erdőigazgatónak. Vele együtt természetesen mi is költöztünk, mégpedig egy dúsgazdag ügyvéd házába, ahol két szobát bocsájtottak a rendelkezésünkre. Azon az őszön kezdtem a negyedik osztályt, öcsém a másodikat. Édesanyám el akart kísérni a tanévnyitóra. Amikor készen álltunk az indulásra, öcsém örök felderítőként előremasírozott, de szaladt is mindjárt vissza, és kétségbeesetten kiabálta: „Édesanyám, édesanyám, az udvaron, az almafán egy nagy medve.” Megijedtünk, nem tudtuk, hogy jutunk így el az ünnepélyre. Édesanyám gyorsan riasztotta az ügyvéd feleségét, Jucika nénit, hogy mit látott a kisfia az udvaron, Jucika néni azonban megnyugtatta, hogy attól nem kell félni, az csak az ortodox pap szelídített medvéje, Brumi. Mindjárt szólt is a papnak, aki velünk átellenben lakott, hogy jöjjön utána. Érkezett is hamarosan a pap egy nagy lánccal, füttyentett egyet a medvének, az pedig engedelmesen lemászott a fáról, odament hozzá, és miután a gazdája rátette a nyakára a láncot, indultak is haza. De nem ez az egyetlen Brumis sztorim. Egyszer, amikor nagymosást rendeztek az ügyvédéknél, és az ügyvéd éppen gyógyulófélben volt egy tüdőgyulladásból, őket is meglátogatta a pap házi kedvence. Amíg az ügyvéd kijött a konyhába reggelizni, Jucika néni szellőztetett a hálószobában. Így az ablakon keresztül sikerült Bruminak belopakodni a házba. Jucika néni egyszer csak furcsa hangot hallott a fürdőszoba felől, és amint belépett, ott találta a hatalmas állatot, amint szelíden lubickolt a beáztatott ruhák között. Újra hívni kellett a papot, hogy vigye haza a hívatlan vendéget. Időközben azonban a medve eltűnt a fürdőszobából, a hálószobában találtak rá, az ügyvéd ágyában sziesztázott. Valahogy sikerült hazacsalogatni, az ágy alatt azonban csorgott a víz, a derékalj alatt lévő szalmazsák teljesen szétázott. Az erdészet lóistállójából hoztak aztán egy szalmabálát, azzal töltöttek újra egy tartalékzsákot. Brumihoz egy harmadik történet is kapcsolódik. Nemcsak az ügyvédéknél „tette tiszteletét”, hanem egy vasárnap az ortodox templomba is bemerészkedett a gazdája után. Nem is akárhol foglalt helyet, hanem egyenesen a szószéken, két lábra állva könyökölt ott a szertartás alatt. Ez már az utolsó csepp volt a pohárban, a pap ettől kezdve azon gondolkozott, hogyan tudna megválni Brumitól. Jött is aztán a megoldás egy medvetáncoltató cigány személyében, aki akkoriban veszítette el kiöregedett négylábú „munkatársát”. Három napig vendégeskedett a cigány a papnál, hogy jól össze tudjon barátkozni Brumival, és sikerrel is járt, a medve ugyanis engedelmesen elment vele. Járták az országot, és egy jó év elteltével újra Csíkszeredába vezetett az útjuk. Amint beértek a városba, a medve, se szó, se beszéd, egyenesen a régi otthona felé vette az irányt. Dörömbölt a kapun, a pap ki is jött a zajra. Nagy volt aztán az öröm, szó szerint összeölelkeztek. A cigány és Brumi a paplakban töltötték az éjszakát, másnap pedig folytatták útjukat. Így ért véget gyermekkorom csíkszeredai medvés történeteinek sorozata. Mivel az illetékes szervek nagyon értékelték édesapám tevékenységét, hívatták Bukarestbe, ahol megkérdezték tőle, hogy hol szeretne tartományi erdőigazgató lenni: Marosvásárhelyen, az alakuló Magyar Autonóm Tartományban vagy az akkori Sztálinvárosban. Apukám Marosvásárhelyt választotta. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy én kiskoromtól orvosnak készültem, törött lábú madarakat gyógyítgattam. Végül másként alakult az életem, az állatok iránti szeretetem azonban megmaradt. Ahogy a rengeteg emlékkép is, köztük a vásárhelyi medvés napjaink, amikor öt mentett boccsal osztottuk meg az otthoni életterünket. Egyszer ezt is elmesélem az újságolvasóknak, ha lesz rá igény.
