2019. augusztus 21., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Azt hiszem, a címnek megfelelően röviden így fogalmazhatnánk meg a Magyar Autonóm Tartomány pártvezetőinek válaszát arra a vitatott kérdésre, ami a Központi Bizottság megbízottaival 1956 őszén tartott gyűlésen merült fel. Ugyanis ekkor került sor az egykori marosvásárhelyi Református Kollégium újabb átnevezésére.

Azt hiszem, a címnek megfelelően röviden így fogalmazhatnánk meg a Magyar Autonóm Tartomány pártvezetőinek válaszát arra a vitatott kérdésre, ami a Központi Bizottság megbízottaival 1956 őszén tartott gyűlésen merült fel. Ugyanis ekkor került sor az egykori marosvásárhelyi Református Kollégium újabb átnevezésére. Újabbra, mert nyolc évvel azelőtt, a kollégium államosítása után már volt egy, amikor a „kommunista keresztelésben” a 2. számú Fiúlíceum semmitmondó nevet adták az iskolának, jelezvén, hogy nem Erdély jeles református tanodájáról, hanem a valamilyen számot viselők egyikéről van szó a sokból. Aztán gondoltak egy merészet és nagyot. Egy illegális kommunista, a „felszabadulás” után a központi pártvezetőségben dolgozó Iosif Rangheţ elvtársnak a nevével ajándékozták meg annak 1952-ben bekövetkezett halálakor mind az aradi szerszámgépgyárat, mind az egykori kollégiumot, azaz a 2. sz. Fiúlíceumot. Hadd tudják meg a marosvásárhelyi diákok, hogy egy ilyen nevű elvtárs is küzdött azért, hogy ők tanulhassanak

Én ekkor éppen e neves iskola tanulója voltam, így jól emlékszem, milyen döbbenten vettük tudomásul a tényt, de ki mert volna akkor, az osztályharc teljében hangot adni ennek?! Lehet, hogy a kor szokása szerint még köszönő táviratot is küldtünk a központi szerveknek! Igaz, hogy a tornateremben zajló nagy kosárlabdameccseken még nyolc év eltelte után is azt ordítottuk torokszakadtából, hogy „hajrá, kollégium!”, és a vasárnapi kimenőkön a főtéri aszfaltot koptatva úgy mutatkoztunk be a velünk együtt le s fel sétáló kislányoknak, hogy „kollégisták” vagyunk.

Ezen osztályharcos idők után változást csak a nagy diktátor, Sztálin elvtárs halála hozott 1953-ban. Alig hunyta le szemét a „nagy szemét” – ahogy egy-két évvel később viccelődni mertek a bátrabbak, bár éltében „népek atyjának” kellett nevezni –, a Szovjetunióból politikai enyhülés fuvallata indult el, amely aztán Magyarországon viharrá erősödött és az ’56-os forradalomban csúcsosodott ki.

Nálunk nem következett be semmilyen politikai-ideológiai olvadás, sőt az egyre inkább nacionalista irányba eltolódott pártvezetés éppen ezekben az években „tisztította meg a sorait” a nem megfelelő elemektől. Lábhoz tett fegyverrel figyelte az eseményeket, de okos számítással szabadabb légkört engedélyezett, sőt felszólította az embereket „a helyzetet jobbító, egészséges javaslatokra”. Ennek nyomán, elsősorban a temesvári és a kolozsvári egyetemen, napvilágot láttak bizonyos „követelések”, melyeket később kegyetlenül megtorolt a hatalom. Ennek taglalásába nem megyek bele, csak azt mondom el, ami a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Felsőoktatási Intézetben történt, amelynek ekkor már negyedéves hallgatója voltam.

1956 októbere első napjaiban az intézet ifjúsági szervezete új vezetőséget választott. A megváltozott politikai légkörben megengedték, hogy ne a hivatalból jelölt fiatalokat válasszák meg, hanem azokat, akiket az ifjúság javasolt. Ekkor lettem én az egyetemi IMSZ-bizottság kultúrfelelőse.

Ennél fontosabb, hogy szabad folyást engedtek az általunk látott hibák felsorolásának, illetve az ott lévő Valter elvtárs, megyei pártbizottsági tag még biztatott is: „Csak bátran, elvtársak, mondják el a sérelmeiket, tárják fel a hibákat.” Nos, többen el is mondtuk, amelyek részletezése nem tartozik ide, csak az, hogy az akkor hatodéves eminens tanuló, Toró Árpád kért szót, és már a megszólításnál a „kedves elvtársak” helyett „kedves barátaimat” mondott. Aztán elmondta, hogy ők most végeznek, és a búcsú alkalmával olyan feladatokra hívja fel a figyelmünket, amelyet ők kellett volna elvégezzenek, de a körülmények nem engedték. A mostani helyzetben talán sort lehet erre keríteni, és kéri az ott maradottakat, addig ne nyugodjanak, amíg nem teszik vissza a vár oldalán lévő talapzatra Kőrösi Csoma Sándor szobrát, amíg a volt református kollégium homlokzatáról le nem veszik Rangheţ József nevét, és helyére nem kerül fel a világszerte ismert Bolyai név. Arra is vigyázzatok – mondta –, hogy tegyétek rendbe a Bolyaiak gyommal benőtt sírját, hadd lássa a világ, hogy kik vagyunk és mit keresünk e földön. Végezetül arra kérlek titeket, hogy maradjon meg mindenki annak, aminek az anyja szülte: embernek s magyarnak. Az ott lévő elvtársak helyben megígérték, hogy, mint minden más felvetett kérést, tanulmányozni fogják ezeket, és megoldást keresnek rájuk.

Néhány hét múlva – már a bukott magyar forradalom után – Fazekas János elvtárs jelenlétében, aki a Magyar Autonóm Tartományért felelt ebben az időben, a pártszékházba meghívták az egyetemi tanár és diák vezetőket, még egyszer elbeszélgetni velük. Az egész pártvezetőség ott volt, ezenkívül írók és más közéleti személyiségek. Bár már látni lehetett, hogy milyen irányba haladnak a dolgok, mi még egyszer megismételtük kéréseinket. Én mint kultúrfelelős különösen sokat beszéltem, megismételve a Toró által mondottakat is. Egy hét múlva már nemcsak a vezetőségből, de az IMSZ-ből is kipenderítettek, szerencse, hogy az egyetemről azért nem. (Vissza-visszatérő volt a közel fél évszázaddal később kezembe kerülő jegyzőkönyvben a „revendikátiv – követelőző – minősítés.) Erre csak két év múlva, 1959-ben került sor, amikor „egyesítették az egyetemeket”, és az egyetem kórusában való részvételem miatt most már a nacionalizmus-sovinizmus vádját is rám tudták sózni. Mondanom sem kell, hogy érdemtelenül!

A pártvezetés, hogy leszerelje 1956-ban a forrongó hangulatot, a „tömegekkel való szoros kapcsolattartás” jegyében nagy sajtóvisszhanggal járó engedményeket tett a diákoknak. Lényegesen javult a koszt, klubot, rádiót kaptunk, és kihasználva Bolyai Farkas halála századik évfordulójának apropóját, még akkor novemberben a Rangheţ József hibrid nevű iskolát Bolyai Farkas líceumnak nevezték át. Nem azért, mert az akkor még döntő többségében magyar pártvezetőségben élt volna a magyar matematikus zseni iránti tisztelet, és azt sem hiszem, hogy az iskola tanárai, diákjai merték volna ezt kérni, tudva, hogy a mindenható Huszár Ilona uralja az iskola életét. Ha volt is ilyen kérés, akkor azt „felsőbb utasításra” tették, hogy az „alulról jövő kezdeményezésnek” eleget tegyenek. Az Állami Levéltárban lévő pártgyűlési jegyzőkönyvekben bőségesen lehet e korra vonatkozó adatokat találni, amelyek alátámasztják az általam mondottakat.

Mindez az iskola véndiákjainak ez évben tartandó világtalálkozójára való készülődés kapcsán jutott újra eszembe, és elhatároztam, hogy mint kevésbé ismert adalékot közzéteszem. Hadd jusson némi elismerés a hál’ istennek ma is élő 83 éves Toró Árpád udvarhelyi szülész-nőgyógyásznak is, aki e felszólalása miatt érdemdiplomája (summa cum laude) és kiváló képességei ellenére sem futhatott be nagyobb pályát, mint amilyen a székelyudvarhelyi szülészet-nőgyógyászat főorvosi stalluma. Oda is hosszú vargabetűkkel érkezett meg. De megmaradt annak, amire a búcsúbeszédében minket is kért!

Dr. Nagy Lajos