2020. július 13., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csipkés, öreg betűk kapaszkodtak egymásba a vonalas füzetlapokon. Néha mintha szállni kívánva, máskor kapkodva, tétován beszéltek a fájdalomról, amit első hallásra talán megkérdőjelez, elutasít a hallgató. De mi van, ha mégis minden görcsös, magába forduló vonal a valóságot tükrözi? – ez fogalmazódott meg újra meg újra bennem, miközben a múlt év végétől az íróasztalomon várakozó sorokat olvastam. És ez a gondolat később sem hagyott megnyugodni.

„Tisztelt, kedves Népújság szerkesztőség. Először is tisztelettel üdvözlöm mindannyiukat”– így, a vidéki idősek jellegzetes meghajlásával kezdődött a nyolc évtizedet maga mögött tudó asszony levele. Aztán egyből a lényegre tért. Egy ,,kitagadott” anya helyzetét vázolta fel, akit felnőtt gyermeke és annak párja a szeretet illúziójával késztetett visszafordíthatatlan lépésre, a személyes élettér megosztására, feladására. A levélíró többször is hangsúlyozta, tanulságképpen ajánlja fel olvasóinknak történetét, a kedves – anyagi érdeket rejtő – szavaknak hitelt adó, idős szülő tragédiáját. 

– Fűt-fát ígért a lányom és a vejem, azt mondták, „elgondoznak”, amikor majd a férjemmel segítségre szorulunk, csak írassuk a nevükre a telkünk egy részét – visszhangozta az öreg, riadt hang a levél tartalmát későbbi telefonbeszélgetésünk során. A vő házat épített az ajándékba kapott földterületen, és ezzel a derűs napoknak befellegzett. A fiatalok egy ajtóval zárták le az utat az új, büszke porta felé, és attól kezdve – az asszony elmondása szerint – egyáltalán nem törődtek az idős házaspárral, még köszönésre sem méltatták őket. Mi több, időnként tettlegességre is sor került. 

A levél néhány konkrét esetről is beszámol. Hetvenes évei derekán járó édesapját nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetve kergette ki konyhájából a fiatalasszony, nehezen mozgó, beteg feleségét a vő vállon ragadva lökdöste ki az ajtón. Egyszer, orvoshoz menet – mivel dagadt lábával nem szállt ki elég fürgén az autóból – úgy rántotta ki az autóból anyját a lánya, hogy az aszfaltra esett. Közel három évtizeden át tartott a gyermeki terror, közben az idős férfi örökre eltávozott, az özvegyen maradt anyának pedig még nehezebb lett a sora. 

A legkegyetlenebb fejezet azonban csak a tavaly, ősz végén következett. Addig – ha jó szót, kedvességet nem is – enni, inni kapott lányától az asszony. Igaz, indulattal telve, kiabálva, idegbetegnek nevezve látta el anyját a gyermek, azt is megígérte, hogy öregotthonba teszi (járjad el, lelkem, én megyek szívesen – mondta erre az asszony), de legalább ellátta. A levél szerint az év utolsó előtti hónapjában a fiatal házaspár bezárta az idős asszony háza felé vezető ajtót, és napokig arrafelé sem ment. Az asszony korábban egyszer már kihívta a rendőrséget, végső elkeseredésében pedig újra a hatóságtól kért segítséget. 

– Egy kenyér, két szál kolbász, fél kiló szalámi, egy kis üveg mustár, víz – megható az a pontosság, amellyel a reszketeg írás felleltározza az egyenruhás idegentől kapott adományt. A rend őre a bevásárlás előtt a fiatalokkal is beszélt – hogy mit, az nem derül ki, csupán sejteni lehet –, ezután határozott úgy, hogy saját maga próbál lehetőségeihez mérten ideig-óráig segíteni az asszonyon. 

Telefonbeszélgetésünk során az is kiderült, hogy a tőszomszédságában élő mellett két másik gyermeke is van, de azok a földbirtok miatt elfordultak tőle. A múlt esztendő végére mégis magához vette a városban élő lánya, azonban nála sem talált megnyugvásra. 

– Ide sem kellek, meg is mondta az időpontot, amikor visszavisz a falumba. Én nem érzem magam sötét elméjű, elmaradott öregasszonynak, a hozzátartozóim mégis úgy bánnak velem. Mosolyt, jó szót csak a televízióból kapok – vált síróssá a vékony, izgatott hang. Aztán a kívánság is megfogalmazódott.

– Ha lenne valaki, aki befogadna, adna egy tál ételt és fedelet a fejem fölé, én a nyugdíjammal fizetnék a jóságáért. Öregotthonba is bevonulnék, ha a nyolcszáz lejes nyugdíjam elég lenne az ottlétemre – sorolta beszélgetőtársam a vonal túlsó végén, majd mielőtt elköszöntünk volna, még hozzátette: – Nem bánom, ha csak egy hétig vagy három napig élek még, de azt emberhez méltón éljem. Ennél többre nem is vágyom. Mert a sok keserűség mellett még mindig a szeretetből van a legtöbb a lelkemben.

Élettörténet-sorozatomnak nem célja ankétszerűen felgöngyölíteni az eseményeket, az egymásnak feszülő felek mondandóját összevetve körvonalazni az összképet. Legutóbbi beszélgetőtársam rokonságát sem állt módomban felkeresni, annál is inkább, mivel erre és a névtelenség megőrzésére külön megkért. A helyzet így nagy valószínűséggel rendezetlen marad, de talán – amint azt levélíróm is remélte – intő gondolatként szolgál mindazoknak, akik szeretetre szomjazva túl könnyen látnak oázist a szavak délibábjában.