2020. február 24., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Karácsony közeledtével mintha az emberek egy kicsit jobban odafigyelnének a mellettük élőkre, a kevésbé szerencsésekre, ebben az időszakban egymást érik az adománygyűjtések, adakozások, megpróbálunk kissé jobbak lenni, valami jót cselekedni. Szeretetcsomagokat állítunk össze, elmagyarázzuk a gyerekünknek, hogy mennyire fog örülni a már megunt játékainak, ruháinak, mesekönyveinek egy szegény gyerek, aki talán nem is ír az angyalnak, mert már megtapasztalta, hogy úgyis hiába. Illetve, ha eljuttatunk egy nehéz helyzetben élő családhoz némi élelmiszert, aminek a megvásárlása számunkra nem jelent anyagi terhet, a család tagjai nem üres asztalt ülnek majd körbe a szentestén. Vannak azonban körülöttünk olyan emberek, olyan jótevők, akik nem csak a karácsony előtti időszakban, hanem az év 365 napján azon fáradoznak, hogy könnyebbé tegyék azoknak a mindennapjait, akikkel kevésbé volt kegyes a sors. Néhány ilyen köztünk járó „angyalt” kértünk meg, hogy meséljenek gyermekkori karácsonyi emlékeikről. 


Mi ez, ha nem varázslat?

Csata Éva, a Hifa Románia Egyesület igazgatója

– Ez az időszak mindig is a családról szólt. Minekutána édesanyám, illetve én magam is az Éva nevet viseljük, így nem csak Jézus születését és a családi összetartozást ültünk össze megünnepelni, hanem a névnapunkat is.

A karácsony azonban nem csak egy napot jelentett. Hanem a készülődés teljes időszakát. Amikor édesanyám hazaérkezett a titkon vásárolt ajándékokkal, és elrejtette azokat. Amikor, három testvér, döntést hoztunk a szekrény előtt ülve, hogy akkor most felkutatjuk-e az ajándékainkat, vagy izgatottan megvárjuk vele az angyaljárást – amiben utolsó percig hittünk is meg nem is. 

Földszinten laktunk. Az angyaljárást mindig hatalmas misztérium övezte. Az angyallal nem mindenki találkozhatott. Egyedül a felnőtt férfiak. Ergo, édesapám. Aki bement a nappaliba, és becsukta az ajtót maga mögött, mialatt a fát és a díszeket behordta az erkélyen át. Mi csak annyit láttunk, hogy apa bemegy üres kézzel, majd amikor kijön, és eljön az angyalozás ideje – van fa, és ott vannak az ajándékok. Mi ez, ha nem varázslat? – gondoltuk csillogó szemmel.

 A családi összejövetel estére teljesedett ki. Eljöttek a nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, és együtt vacsorázott a család. Az ünnepi hangulatot énekszóval repítették a magasba, amit egy, a szomszédomban élő fiatal hegedűjátéka tett feledhetetlenné.

Anyáék gyakran elmesélik, hogy a toronyórának láncostul soha nem örvendtem annyira, mint az egyik nagynénémtől kapott olcsó, kis műanyag játékoknak. Ezen mindig sokat nevettek, ma is a családi legenda része. A későbbiekben, amikor a családunk szétszakadt, akkor is igyekeztünk megőrizni az ünnepet. Pótolni a pótolhatatlant kedves ajándékokkal, szeretettel, hagyományok őrzésével és az elmaradhatatlan templomi jelenléttel.

Egyik sem volt több vagy kevesebb, mint a másik. Más volt. Mindre szeretettel emlékezem. És igyekszem gyermekeim életébe belopni belőle azt, ami kinyitja a szívüket arra a páratlan és felfoghatatlan szeretetre, amit karácsonykor ünneplünk.

Hát mi ez, ha nem varázslat?



Karácsonykor mindig boldog vagyok

Bakó B. Pál ferences szerzetes (Pál atya)

Gyerekkoromat Marossárpatakon töltöttem. Ott születtem 1954. július 23-án. Nagyapám, édesapám asztalosmesterek voltak. Hálával gondolok vissza gyermekéveimre, amit az Alsó utcában megéltem. Mély nyomot hagytak ezek az időszakok, évek a lelkemben. Szeretettel, sőt meghatódva gondolok vissza például az ünnepekre. Annak ellenére, hogy a ’60-as évek elején volt a kollektivizálás a maga fájdalmaival, keserveivel, mégis a karácsony keresztény jellege hatotta át az egész falut, a családunkat. Édesapám, édesanyám sokat adtak arra, hogy nekünk, gyerekeknek a karácsony a maga tartalmával, külsőségeivel élményszerű legyen. Szentestén 7 órára elkészült a töltött káposzta füstölt csülökkel. A maga jellegzetes illatával elvarázsolta a házat, még az udvart is. Ehhez hozzájárult a kemencéből frissen kiszedett mákos kalács ünnepi hangulatot teremtő csodálatos párolgásának a beszippantása. Felejthetetlen volt. Karácsonykor ma is, 66. évemben is ezt keresem, ezeket az ünnepkísérő kellékeket. Ha nem is jön össze a körítés, ezekben a pillanatokban, akárcsak gyermekkoromban, ugyanúgy átérzem. 

Aztán vártuk az angyalt. Szüleink igyekeztek minél előbb ágyba küldeni minket. Végképp nem értettem, hogy miért kell most ezt csinálják? Minden karácsonykor miért kell nekünk, gyerekeknek olyan korán ágyban lenni? De szüleink nem voltak megalkuvók. Menni kellett. Aludni kellett. Sokat bosszankodtam emiatt. Eközben családunkhoz csoportokban érkeztek a kántálók. Édesanyám a bekérezkedés után egy eléggé tágas szobában fogadta őket. Az asztalon kalács, pálinka, bor, gyakran sült kolbász is volt, mellette araszos, kemencében sütött házi kenyér, szépen felszeletelve. Amolyan jó vastag szeletekben álltak, ahogyan falun szokás. 

Éjféltájban a kis ezüstcsengő hangjára ébredtünk. Ilyenkor jött az angyal. Sohasem láthattuk, mert amire felöltözködtünk volna, ő már el is ment, de otthagyott egy gyönyörű fenyőt, a hajópadlótól a gerendás plafonig, minden jóval, széppel megrakva. Volt ott szaloncukor, még több piros alma, dió, sárga sztaniolpapírral bevonva. Jobb időkben még aszalt füge is, kendercérnával felkötve. Sok csillogó, ezüstösen fénylő gömb himbálózott a karácsonyfán. Igen bizony, mozogtak ott a díszek, hiszen az angyal abban a minutumban rakta le. Ezt már csak el kellett hinni, hiszen igazolták a lengő, ingó tárgyak.

Csodálatos volt ezt látni, megtapasztalni. Felejthetetlen boldogság volt. Azóta sem díszítek karácsonyfát. Azóta is várom, hogy az angyal hozza, kapjam készen. Ha magától nem jön össze, hogy feldíszítve lássam a fenyőt, hát akkor megszervezem. Így is, úgy is, de nekem még ma is igényem van, hogy jöjjön az angyal. Ettől is boldog tudok lenni minden karácsonykor.



Angyali felnőtté avatás

Sajó Norbert, a Telefonos Szeretetszolgálat vezetője 

Kicsit mindig is féltem az ünnepektől. Ahhoz túlságosan megóvott gyermek voltam, hogy aggodalmaskodó lettem volna. Ahhoz viszont már eléggé érett gondolkodású, hogy hozzáképzeljem azokat a fárasztóan szürke és eseménytelen napokat, amelyek az ünnepek elteltével zuhantak rám. Ezektől a mai napig iszonyodom Az ünnepeket viszont mindig nagyon vártam, különösen a karácsonyt.

A fázás remegéséhez hasonló állapot lett úrrá rajtam, valahányszor szavalni (távol állt az a versmondástól…) készültem a karácsonyi műsor alkalmával a nagyváradi csillagvárosi református egyházközségben. Lelkes nénik és bácsik elismerő hangja csendült fel, amint az ünnepi strófák végére értem. Máig ismeretlen forróság öntött el, amikor kiállhattam kis közösségünk tagjai elé. Úgy éreztem, igencsak csonka családom végtelenné tágul. Mintha már nem csupán egy nagymamám lenne, hanem tucatnyi, és mintha édesapám is büszkén hallgatna a sorok között…

Úgy alakult, hogy az igazi maturandusom is e falak között zajlott. Épp szenteste második legizgalmasabb pontjához érkeztünk, az ünnepi istentisztelet végén a templom kapuja felé indultunk, ahol néhány nagymama álruhába bújt angyalként osztogatta a szeretetcsomagokat. Nagyon izgalmas volt a sorban állás, hiszen bőven volt alkalom bármit beleképzelni azokba az angyali, szeretettel összeállított csomagokba. 13 éves lehettem, amikor a főbejáraton úgy mentem ki, hogy senki sem nyomott a kezembe karácsonyi csomagot. Az angyalok rám se néztek, vagy még az is lehet, hogy átnéztek rajtam… Azóta soha többé nem kaptam karácsonyi csomagot a templomban.



Lesz idén is szaloncukor…

Rózsa Enikő, a fületelki szegény gyerekek „őrangyala”

Rám nézett szomorú szemével, de láttam, nincs amitől félnem, mivel biztatóan pislogott. – Lesz idén is szaloncukor! – suttogta édesanyám.

Gyermeki naivsággal hirtelen varázslónak véltem, hiszen a kőkemény rendszer üres polcokat kínált az embereknek a boltokban. Húgom, Lia Balázs, tésztanyújtóval szaladgált fel-alá, és ropogós nevetés közepette édesanyám kötényébe fúrta édes pofiját.

De boldogok voltunk… összetartoztunk. A húgom cukorzáport szórt mindenkire: Szépek leszünk – ezt ismételte.

A szekrény tetején lapult a kincs, a minden évben gondosan kisimított színes sztaniol, amit féltve őriztünk évről évre. Koncz nanyóm vacsorára hívott, de ezen az estén nem tudtam enni egy falatot sem. Édesanyám varázsolt: színezte, kavarta a cukrot, és én csak ámultam. Édesanyám egy tündér, szaloncukrot készít!

Volt málnás, csokis, narancsos. 

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg kihűlt és becsomagolhattuk a varázspapirosba.

Kint nagy pelyhekben hullt a hó, bent pedig csoda történt, pompázott a fenyő.

A legfinomabb töltött káposzta rotyogott a fazékban, és nagyon meleg volt.

Édesanyám védelmező szeretete melegített minket és mindent. Nem volt műsor a tévében, sem internet, sem telefon… csak dudorászás és nevetés. Húgom „énekesnő” volt, én „jégtáncos”, és nevettünk, úgy igazán, nem görcsösen, hanem ünnepiesen.

Béke volt a házban, az udvaron, a templomban, a faluban és a szívekben. 

Meghitt volt minden, igazi hittel áthatott karácsony!