2020. október 23., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Beszélgetés a Budapesten élő Köntös-Szabó Zoltán íróval*

(Az interjú első része március 21-i mellékletünkben jelent meg)

– Mekkora próbatétel volt az Utunk után egy budapesti regényújságot, a Rakétát szerkeszteni?

– Semekkora. Szerződésileg nem tartozott hatáskörömbe a szerkesztésben való részvétel. Hetente kétszer besétáltam „munkahelyemre”, leadtam a határon túli magyar írók fénymásolt novelláit, elbeszéléseit. Kardos György, a Magvető Kiadó igazgatója mindenheti rovatot biztosított az elszakított területeken alkotók népszerűsítésére, s szabad kezet adott. Senkinek nem volt beleszólása tevékenységembe! Aligha tévedek, ha kijelentem: a világégés után közel fél évszázaddal a tiltólistán szereplő Nyirő József első ízben jelenhetett meg a magyar sajtóban az igazgató-főszerkesztő támogatásával. Jól hallotta, heti két alkalommal volt jelenésem, de előfordult, hogy csak a pénteki értekezletre méltóztattam befáradni… Ezt úgy nevezik, hogy szinekúra, jóformán semmi munka, érdemtelenül felmarkolt fizetés. Arról nem is szólva, hogy bőven futotta időmből a saját munkáimra.

– Ezek könyvbe foglalva is megjelentek?

– Természetesen. A Magvető kiadásában, magas példányszámban. Mármint az El Galante pajzán emlékiratai és A Sárkány éve. Az értük kapott tiszteletdíjból egy rákospalotai, felújításra szoruló kertes családi házra futotta. Lám, lám, futott a csikó, s én mégsem voltam képes elfelejteni kolozsvári otthonunkat… A Szurdokban árnyék már szerényebb példányszámban került a könyvesboltokba. Az Úr 1985. esztendejében kezdtem rendszeresen írni a Trianon gyermekeit. 1988-ban súlyos szívműtéten estem át. Leszázalékoltak. Szakítottam korábbi gyertyaégetős életvitelemmel, csak nagy ritkán mozdultam ki Rákospalotáról. Példás családi életet vittem. Ez esztendő utolsó heteiben lesz négy éve, hogy pontot tettem a mamutkrónika zárómondata után. 

– Fehér zászló Erdély felett (1992), Tövissel kerített éden (1994), Köd lepte be a Szamost (1997), Torda felől hírt hoz a szél… A negyedik kötet idestova tizenkét éve jelent meg. A további nyomdakész folytatás kéziratban marad?

– Kiadóm az ötödik kötetre már nem kapott elegendő támogatást. A megszavazott forintokból a nyomdaköltségekre se igen futotta. Engem nem lepett meg a különböző grémiumok szűkmarkúsága... Nem részletezem, miért. Aki átküzdötte magát a négy terjedelmes köteten, rájön mind a mellőzés, mind az agyonhallgatás okára… Nem törekedtünk gazsulálni sem egyik, sem másik politikai kurzusnak.

– Nem is merem megkérni, hogy néhány mondatban összefoglalja, miről szól ez a monumentális munka…

– Merje csak! Próbára teszem magam, hadd lám, fizikai fájdalmaim dacára képes vagyok megfogalmazni a lényeget… Az egyes köteteket a Trianon gyermekei főcím fogja össze, mintegy jelezve azt a teret és időt, amelyet a regényfolyam a maga magyar, román, szász, zsidó sorshordozó figuráival és eseményeivel átölel. Műfajilag krónikaként jelöljük a terjedelmes munkát, evvel a besorolással mintegy jellemezni szándékozunk dolgozatunk dokumentumértékét. Több emberöltő véges idejét igyekszünk történelemmé tágítani. Egy sorsközösség életét, mindennapjait próbáljuk irodalommá szublimálni. Egy aranyosszéki sorsközösségét, amelyet a sokszínűség, a fajok, vallások egybefonódása jellemez, és amely minden politikai beavatkozás, határmódosítás, főhatalom-változás ellenére együtt éli meg a változások keservét s azok lesújtó következményeit. Eközben pedig keresve keresik a nagyvilágban munkáló sors- és történelemformáló tényezők erővonalait. A bő száz esztendőt felölelő családi krónika, ha úgy tetszik folyamregény vagy regényfolyam, egymást váltó nemzedékek szellemi öröksége. Ugyanis a Köntös, a Szabó, a Polgár, az Ilosvay és Varga család visszamaradt hagyatéka naplókat, leveleket, okiratokat tartalmaz. A családtörténet 2011 decemberében zárul a másodszülött unoka – ez én volnék – soraival. A legkorábbi feljegyzés kelte 1907 nyara, a nagyapa mártogatós tollából ered. Megkönnyebbüléssel jelenti, hogy baccalaureus fokozattal bír, méghozzá jó minősítéssel. Még abban az esztendőben a kolozsvári unitárius teológia hallgatója lesz… És a társszerző, azaz a másodszülött unoka naplójának zárósorai hogyan hangzanak? Ugye ez volna a következő kérdése? Nos, atyámfia, azóta négy év szaladt el. S ha a jobb lábamban fájdalom nélkül törne utat magának a véráramlás, sem tudnám betűhíven idézni. Hozzávetőlegesen így hangzanak: a Trianon gyermekeire fordított években eszméltem tudatára: nem csupán az olvasás révén részesülhettünk emelkedettségben. A mániákus betűvetés is nyújthat fenséges érzést. Talán egyszer megint feltámad a türelmes, önfeledt olvasás divatja. A halandók – mintegy varázsütésre – kioltják a számítógépek képernyőit. Új lap nyílik a földtörténetben, pezsgő szellemi kor köszönt be. Az emberek újfent a könyvek fölé hajolnak, s belefeledkeznek az olvasás gyönyörűségébe…

– Milyen volt a Trianon gyermekeinek magyarországi fogadtatása?

– Egyöntetű elismerésben és méltatásban részesültek. Mármint az első két kötet. A következőkre, tudomásom szerint, egy árva szót sem pazaroltak. Ugyanis azokban került sor nagyapánk háború után vezetett diáriumára. A sűrű bekezdések révén betekintés nyerhető az ’50-es évek történéseibe, s ez még csak hagyján. De bőségesen idéz az akkor induló betűvetők írásos megnyilatkozásaiból. Ezen megnyilvánulásokat, áttételesen, az itteni „fényes szellők nemzedéke” is magára vonatkoztathatta… Elvégre, hasonlón az otthoniakhoz, egyazon lelkesültséggel buzgólkodtak végképp eltörölni a múltat, és segédkeztek felépíteni egy új, igazságos világot.

– És az otthoni fogadtatás, Erdélyben?

– Milyen jelzőt használjak, hogy elbírja a nyomdafesték? Négy újságkivágást őrzök, azokból hármat Kovács Ferenc szignált, egyet pedig Bogdán László. Előbbi nevelővárosom napilapjában ismertette a rendre megjelenő köteteket. A krónika indítókötetéről egyes-egyedül Bogdán László, a hivatott pályatárs értekezett érdemben. Bevezetőjében felsorolta a Romániában született magyar nagyregényeket: Bánffy Miklós regénytrilógiáját, Szabó Gyula nagyívű regényciklusát, A sátán labdáit. Egyik elsősorban az arisztokrácia regénye, a másik pedig hatalmas történelmi mélyfúrás, visszanyúlva az erdélyi emlékírás legfontosabb hagyományaihoz. Azonban a Trianon utáni hét és fél évtized alapvetően feltáratlan maradt. László barátunk feltételezése szerint a Fehér zászló Erdély felett egy nagy vállalkozás első könyve, szerzője beváltja vele kritikusai örökös elvárásait, akik állandóan felemlegették, hogy némelyik kiadott munkája alatta maradt formátumának és talentumának. Jeles betűvető társam azzal zárja dolgozatát: midőn annyi Magyarországon megjelenő könyv „bejut” a hazai könyvpiacra, érthetetlen, hogy a szó igaz értelmében a róluk és nekik szóló nagy családregény nincs közöttük. Sürgeti a könyvforgalmazókat, mentől hamarabb pótolják a hiányt… Indítványa szülőhazám könyvterjesztőire nem hatott serkentőleg. Ugyanvalóst… vacakul éreztem magam, amikor új kiadóm, a Fekete Sas tulajdonosa megosztotta velem értetlenkedését. Jóllehet idejében felvették a kapcsolatot az erdélyi szakmabeliekkel, részükről legföljebb udvarias, ámbátor kitérő válaszok érkeztek. 

– Jómagam a ’90-es évek közepén egy kolozsvári könyvesbolt polcáról emeltem le az első két kötetet. A harmadikról és a negyedikről csak regélni hallottam. 

– Érthető. Mint már mondottam, a harmadik kötetben feltűnnek a háború utáni korszak közéletben jeleskedő, elvhűségűket álmukban is hangoztató figurái, valamint a kor osztályharctól megvadult – na jó, megrészegült – kulákokat és lelkészeket hajkurászó tollnokai. És most jön a lényeg: nevükön szerepelnek írásos megnyilvánulásaikkal egyetemben. A kiadóm jónak látta biztosítani magát. Felkért, fogalmazzak meg egy nyilatkozatot: minden esetleges peres eljárásért a szerző tartja a hátát. Kaptam a tollam, rajtam nem múljon. Lehetséges, hogy az érintettek csakugyan konzultáltak ügyvéddel, és elképzelhető, hogy az illető történetesen ismerte Szabó Dezső felfogását, miszerint azok számára, akik pályájukat a közösség sorsába keverték, a halál nem alibi és nem menedék. Ellenkezőleg, a bezáruló sír követeli a szigorú vizsgálatot, a minden elfogultságtól mentes kritikát. Visszautalva a „fényes szellők nemzedékére”, e mozgalmakból kerültek ki a legádázabb tollforgató pártkatonák. Az 1989-es csinált forradalmat – na jó, fordulatot – követően nem csak akkor tértek be a templomba, ha a szél befújta kalapjukat… Egyik óráról a másikra ellenállóként prezentálták magukat, nem győztek elég sűrűn hivatkozni a pártállami diktatúra terrorjára. Ekként léptek fel, s harsogtak bő torokkal mindazok, akik félszáz évvel korábban a múlt eltörlésére és egy vadonatúj, eszményien igazságos világ felépítésére esküdtek fel, és a kozmoszig érő kommunizmusról deliráltak.

– Milyen gyakran látogatja szülőföldjét, Erdélyt?

– 1983 és 1989 között persona non grata voltam Romániában. Édesapám temetésére menet leszállítottak a Balt Orientről. Biharpüspökin tartottak hajnalig. Avval a feltétellel engedtek tovább, ha a szertartás után nem „kolindálok”, s azonnal elhagyom az ország területét. Úgyhogy csak 1997-ben láttam viszont szellemi szülővárosomat; véndiák-találkozón vettem részt. Nem, utána nem kívánkoztam haza, nem tett jót lelkemnek a szembesülés. Nagyon megváltozott nevelővárosom. És különben is, Bogáncs utcai tuszkulánumomban – némi túlzással – reggeltől estvélig otthon tartózkodtam, folyamkrónikámnak köszönhetőn…

– Milyen kapcsolatot ápol otthoni barátaival?

– Mármint az élőkkel? Semmilyent. Van, akivel 25 éve nem találkoztam. Kölcsönösen „nem kerestük” egymás társaságát. Nem is tudom, tényleg barátok voltunk valaha? Merő talány. A valóban bizalmas, kebelbarátnak számító társak porhüvelyei a Házsongárdban enyésznek. De csupán a porhüvelyeik! A szellemük nehéz napjaimban, például mostanság, vigasztalnak és bátorítanak... Ne törje a fejét, atyámfia, igenis jól értelmezi mondandómat. Az anyagi valóságtól elforduló spirituális világra utaltam. Özvegységem első heteitől számítva járok át a megnyugodott lelkek Időn és Téren kívüli léttartományába. Tíz éve, hogy minden áldott nap meditálok, fájdalomtól gyötörten is, bárha nehezebben merülök el a módosult tudatállapotba… Válságos időszakban leledzvén, vonakodva hagyom el a megnyugodott lelkek léttartományát. Népes családom szeretete és ragaszkodása vonz vissza a Bogáncs utcába… Igen, persze, a térben és időben kívüli élményeimről, tapasztalataimról is beszámolok a krónikában. 

– Többször, több helyen írtak műveiről, recenzálták, ismertették könyveit. Kire gondol, hogy a legjobban rátapintott a Köntös-kötetek lényegére?

– Előrehaladott korában, aki ad magára valamit, hagyjon fel a kötelező szerénységgel. Bizonyos határig, persze. Azt azonban hagyjuk másra, hogy megítélje irodalmi tevékenységünket. Lehetséges, hogy visszatetsző kérdésnek hat, ha mostan Lászlóffy Aladár tanulmányából idézek, melyben múltunk és jelenünk ábrázolója gyanánt aposztrofál. Csúcsteljesítményként emeli ki az Eljön kegyelmed Sodomába? című novellámat. Őkelme állítása szerint úgy öltözöm történelembe, annak közegébe, nyelvébe, eszméibe és mához szóló beszédességébe, ahogy csak a mindentudás és bölcsesség minden hájával megkent próza álmodhatja az ilyesmit, az elevenné vetítés képszerűségével, s a világos szerkezet célratörő láthatatlanságával. Higgadtságom, iróniám, kérlelhetetlenségem és mélabúm együtt adja ki a nehezen rajtafogható részlethatások összességét… Koszorús költőnk szerint könyveim legjobb oldalain egy irodalmat megváltani tudó, lendületbe hozó epikusi egyéniséggé értem pályakezdésem után tizenkilenc évvel… Hááát, belátom, egy cseppet túlléptem azon a bizonyos határon…

– Voltaképpen hogyan értelmezendő a köteteket összefogó főcím? Csupán Trianon gyermekei vagyunk, s nem áldozatai? A krónika további kötetei választ adnak a kérdésre?

– A felvetés helyénvaló, mindazonáltal ugyanvalóst kényes. Inkább kitérek a kérdés elől… Az egyenes válasz a 11. kötetben található, a másodszülött unoka naplójában meghökkentő kijelentés hangzik el. A kijelentést nem én adtam 85 éves édesanyánk szájába. Úgyszólván ő mondta tollba hatvan felé járó fiának, elképesztvén a jelen lévő családtagokat…

– Munkáit szinte kivétel nélkül érdeklődést keltő címekkel látta el. A kéziratban várakozó kötetek címe is hasonlóan vonzó, figyelemfelkeltő?

– Ami hóttbiztos: én már nem érem meg, hogy megjelenjenek. Talán kegyelmed sem. Van értelme felsorolni a további címeket?... Látományok és ármányok ideje, Tüzek mellé telepedve, Aranyosszék hű marad, Nincs bekerítve Kolozsvár, Távozó emlékek bája, Gileádban elfogyott a balzsam, A könyörtelen holnap, Angyalokkal irgalmas ég alatt, Emmausban virradatra várva...

– 1974-ig Szabó Zoltán néven publikált. Aztán – olvasóit is zavarba hozva – felbukkant mint addig ismeretlen előneves szerző. Honnan jön a Köntös név?

– Névazonosságom a kolozsvári nyelvészprofesszorral gyakori félreértésekre adott alkalmat. Leginkább a tiszteletdíjak felpostázása okozott kellemetlenségeket. Lévén fiatalabb, korábban meg kellett volna különböztetnem magam a kitűnő nyelvésztől. Sőt, szárnyra bocsátó szerkesztőim is figyelmeztethettek volna az íratlan illemszabályra. Az „előnév” édesanyám lánykori neve. A Köntösök Aranyosszék első telepesei közé tartoztak, akárcsak anyai felmenőim, a Baloghok. A XIII. században rajzottak ki Kézdiszékből. Ők is a kézdi székelyek első hullámával érkeztek, katonai feladatokat láttak el. A Baloghok hetedmagukkal alapították Bágyont. Szándékomban állt tényregényt írni a két nemzetségről. A szándékkal maradtam… Ki láthatta előre, hogy a trilógiának tervezett családtörténet 7500 oldalra terjedelmesül? Ha a nagyközönség nem is, maradváink talán átküzdik magukat rajta. És esetleg méltányolják, hogy a mamutkrónika írásakor felmenőik megszívlelték William Golding nézetét az alkotói eljárásról: az olvasónak joga van érteni azt, amit olvas. De azért se neheztelünk meg rájuk odaátról, ha osztják Szerb Antal véleményét John Galsworthy úgyszintén roppant terjedelmes A Forsyte saga című művéről: A családregény olvasása közben az embert olykor tiszteletteljes fásultság fogja el, mint múzeumok látogatása közben... Lehet, hogy kérkedőn hatott szerénytelenségem, amikor Lászlóffy és Bogdán munkásságomat méltató vélekedésére hagyatkoztam. Elbizakodottságom büntetése gyanánt idéztem Szerb Antal szellemes bírálatát. Hagyja csak benne az interjúban. Vállalom.  

– Az átkosban mindenki másképpen próbálta átjátszani a cenzor korifeusok éberségét. Gondolok a romániai évekre, de miért ne, a magyarországiakra is. Emlékszik még, Önnek ez hogy sikerült?

– Hááát, alkalmanként azért sikerült. Példa rá a Szentföldre „helyezett” szenvedéstörténet részleteinek publikálása az Utunk hasábjain. Ami az itteni helyzetet illeti: cenzor korifeusok híján a szerkesztők gyakoroltak belső cenzúrát. Ezt kivált az első években tapasztaltam. Otthon írt, cenzúrán átsiklott dolgozataimat Pesten is, vidéken is elutasították. Indok? „Meredek”. Boldogult Páskándi Géza színházaknál „házalt” a Lakon házával. A dramaturgok és direktorok hitetlenkedtek: ez a meredekség Romániában valóban a világot jelentő deszkákra került?! Nos, önt érdekli, hogy miről „szól” a darab? Na vajon miről, ha nem arról, hogy minden körülmények között, akár életünk árán is, ragaszkodnunk kell a szülőföldünkhöz, eleink által épített házunkhoz. És ezt az „érzelmes drámát” kivándorlásunk előtt néhány hónappal mutatta be a szatmári színház tehetséges és lelkes társulata. Hát persze, hogy a proszcénium páholyban szívileg is elidegenedtem magamtól…

– Díjak, elismerések?

– A Román Írószövetség díja – már nem emlékszem, melyik munkámat ismerték el vele. Az említett, bevallom, részemről nagyra értékelt Pezsgő díj, amit a kor legelismertebb, legtekintélyesebb kritikusai jóvoltából kaptam meg, a 9 év után megjelent szenvedéstörténetért. A Magvető Kiadó Nívódíja a Kolozsvár külvárosában játszódó sárkányos regényért. A családi krónika első darabjáért megítélt Év Könyve díj. József Attila-díj. Állami elismerés? A Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje.

***

* A fenti beszélgetést 2015-ben készítettem, K-SZ. Z. 75. születésnapján. Akkor az alany nem járult hozzá, hogy megjelenjen napilapban, csak a 2015-ös interjúkötetben (Égbe nyúló kapaszkodó, Üveghegy, 2015). Március elején, 80. születésnapján telefonon köszöntöttem Köntös-Szabó Zoltánt, s engedélyt kértem, hogy a tényeket illetően abszolút semmit sem változó írás megjelenjen a hazai magyar sajtóban. Beleegyezett.

Mellékletünket Herman Levente műveivel illusztráljuk. Tárlata márciusban nyílt a Kultúrpalotában