2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A Marosvásárhelyi ASA aranycsapatának egykori kiválósága, Kanyaró Attila május 24-én családi és baráti környezetben ünnepelte 70. születésnapját. Pályafutásáról mesélt a minap a hajdani marosvásárhelyi labdarúgó. 

Telnek az évek, maradnak az emlékek

–  Isten éltesse, Kanyaró úr! Idéntől Hajnal Gyulával együtt Ön is tagja az egykori ASA-sok „hetvenkedői klubjának“ (Sólyom Csaba 79, Czakó János 78, Szöllősi László, Florea Ispir, Petru Varodi és Fazakas Árpád 72 éves), sokan ugyanakkor még hetven év alattiak: Both Gyuri és Gligore 69, Bölöni 68, Onuţan 67, Márton Levente 65, Körtési 64… Hogy van?

– Köszönöm, jól vagyok, élvezem a nyugdíjas éveimet. Hát, rég voltak már azok a szép idők! Lassan már 50 év is eltelt, az akkori szurkolóink hada is megcsappant. 

– Az egykori ASA-s játékosok közül is többen az égi pályákon játszanak: Bóné Tibor immár 38 éve távozott az élők sorából, Ioan Mureşan 30, Nagy Miklós 25, Ráksi Gábor 19, Fanici András 13, Vasile Pâslaru 10, Cornel Pavlovici 8, Kiss Madocsa 4, Dumitru Unchiaş 2, Sikó Árpád pedig 1 éve nincs már közöttünk. Az idén pedig  dr. Halmágyi Imre is követte a fiúkat…

– Na látja, ez fájdalmas! Sajnos, telik az idő, az emlékekkel maradtunk!

– Mikor és hol kezdett el focizni?

– Az ASA ifiközpontjában kezdtem el futballozni, majd 14 évesen profi szerződést kötöttek velem, aztán 15 évesen és 11 hónaposan mutatkoztam be az A osztályban éppen a Steaua ellen. Akkor csapattársam volt többek közt Kirner, Pavlovici, Ráksi, Sikó, Sólyom és Czakó is. 

– A helyi aranycsapatnak ön is tagja volt, sőt az UEFA-kupasorozatban is szerepelt. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?

– Telt ház volt minden hazai mérkőzésen, a ligeti fákon is lógtak a szurkolók. Akkoriban még igazi, minőségi futballja volt városunknak, ami sokat jelentett Marosvásárhelynek. Sajnos, csak az AEK Athén ellen játszottam az UEFA-kupában 1977. szeptember 14-én, amikor Fanici 81. percben szerzett góljával 1-0-ra diadalmaskodtunk, a visszavágó mérkőzésre (amelyet 3-0-ra elvesztettünk, így kiestünk a kupasorozatból) már nem kaptam útlevelet, mert volt egy ismerősöm, aki külföldre ment, és azt hitték, hogy én is ki akarok menni hozzá. Pedig eszem ágában sem volt, mert én a sportot nem hagytam volna soha. 

Balról: Hajnal Gyula, Bóné Tibor, Kanyaró Attila

Fotó: Kanyaró Attila személyes gyűjteménye


Léphetett volna, de lokálpatrióta

– Volt a Steauától is ajánlata. Miért nem fogadta el?

– Akkoriban (1971–1972) az ifiválogatottban szerepeltem, csapattársam volt többek közt az akkori Steaua játékosai közül Ştefănescu, Iordănescu, Cristache is, velük elmentem egy hónapos tornára Viareggióba. Részben ők meggyőztek, hogy Bukarestbe igazoljak, de lokálpatrióta lévén végül nem hagytam itt Marosvásárhelyt. 

– Nem bánta meg később ezt a döntést?

– Megbántam, de bevallom, hogy a Dinamo, a Krajova és a Konstanca is csábított, és akkor sem adtam be a derekam, hiába próbáltak meggyőzni. Sőt, ha belegondolok, Románia ifjúsági válogatottjával 1972-ben megnyertünk egy rangos, cannes-i labdarúgótornát és a helyi élvonalbeli klub vezetői hívtak, hogy maradjak ott. Akkor volt egy konkrét szerződésajánlatom részükről, hiszen a torna legjobbjaként könyveltek el Ştefănescuval együtt. Az, hogy nem maradtam ott, az mindent elmond, hogy mennyire kötődtem Marosvásárhelyhez. 

– Köztudott, hogy elég fiatalon, mindössze 27 évesen, 1978-ban egészségi probléma miatt volt kénytelen abbahagyni a futballt, miután a Fundeni Kórházban szívkoszorúér-deformációt állapítottak meg önnél. Hogyan tudta ezt feldolgozni? 

– Borzasztó nehéz volt, életem legnagyobb csapásaként könyveltem el. A velem egyidős focistársak akkor voltak a sportkarrierjük tetőfokán, egyesek jobb képességű csapatokhoz szándékoztak elszerződni, én meg kénytelen voltam a futballcsukát szögre akasztani… Szerencsére előtte elvégeztem a testnevelési főiskolát, így a futball mellett maradhattam valamilyen formában. 

– Melyek voltak labdarúgói pályájának legnagyobb bánatai?

– Ha én akkor Bukarestbe igazolok, talán nagyobb összeköttetéssel kikerülhettem volna külföldre, és komolyabban gyógyíthattak volna, sőt, talán folytathattam is volna a futballt. Szegény Halmágyi doktornak mindig reszketett a keze, amikor alá kellett írja a futballkönyvemet, hiszen nagy felelősség hárult reá, ugyanis abban az időben is haltak meg játékosok a hazai futballpályákon. 

– Levezetésképpen még futballozgatott egy ideig Erdőszentgyörgyön. Hogyan került oda?

– Ott dolgoztam mint testnevelő tanár, és meghívtak, hogy erősítsem a csapatot a C osztályos osztályozón. Nagy meglepetésre megvertük az akkori Elektromarost, amelynek soraiban többek közt a volt ASA-s csapattársam, Gligore (Paloma) is játszott. 

Élvezi a nyugdíjas éveket, és a család barátságos kiskutyáját, a törpe schnauzer Bizsut minden nap megsétáltatja

Fotó: Czimbalmos Ferenc Attila


Van, akikre büszke…

– Miként kötődik jelenleg a labdarúgáshoz?

– A hazai bajnoki mérkőzéseket nem nézem, viszont a minőségi, európai futballbajnokságok (angol, spanyol, olasz, francia) jó meccseit, valamint a Bajnokok Ligája összecsapásait figyelemmel kísérem. Hozzáteszem, hogy a zárt kapus találkozók nem olyanok, mint a telt házas mérkőzések. Nagy különbség is van az akkori futballisták, edzők és a maiak között, sajnos! Remélem, hogy városunkban mielőbb újra fellendül a sport-, azon belül a futballélet. Úgy gondolom, hogy Marosvásárhely megérdemelne egy harmadik ligás labdarúgócsapatot, én ebben reménykedem, hogy erre mielőbb sor kerül. Habár jelenleg nem látok itt olyan játékost és edzőt sem, akik a harmadik ligában szerepelhetnek...

– A tavaly a világjárvány miatt nem lehetett találkozót szervezni, de az idén összehívják majd a régi csapattársakat?

– Igen! Szombaton egy volt helyi labdarúgóból lett vállalkozó, Tiberiu Petriş – aki élete során klubelnök volt a Kolozsvári U-nál és a Temesvári Polinál – nagypályás barátságos öregfiú-mérkőzést szervez Marosvásárhelyen, amelyen a hajdani ASA a Kolozsvári Universitateával méri össze erejét. Már nagyon várom a meccset és egyben a találkozást a volt csapattársakkal, akikkel most is tartom a kapcsolatot. 

– Mivel tölti a hétköznapjait?

– A család barátságos kiskutyáját, a törpe schnauzer Bizsut sétáltatom naponta, emellett élem a nyugis nyugdíjas életem. Évente 2-3 hónapra az Egyesült Államokba vagy Kanadába szoktam menni, ahol futballt oktatok gyerekeknek. 

– Hová, milyen helyre szokott menni? 

– Meghívásos alapon mentem először ismerősökhöz, aztán elterjedt a hírem, és az utóbbi három évben kapok meghívást az egyesült államokbeli Ohióból és a kanadai Niagara Falls-ból. Mindkét helyen tehetséges fiatal lányokkal és fiúkkal foglalkozom, nekik tartok edzéseket. A tengerentúlon nagy hangsúlyt fektetnek a futballra is, nem véletlen, hogy az amerikai női labdarúgó-válogatott négyszeres világbajnok. Hálásak a gyerekek, főleg ha új dolgokat látnak edzéseken, és új metodikával rukkolok elő. 

– Meg van elégedve a sportolói karrierjével?

– Nekem a futball volt az életem, és az is marad életem végéig. Bármennyire is rövid, de szép karrierben volt részem! Most is sokan felismernek az úton, elbeszélgetnek velem. Labdarúgóként nagyon sok barátra tettem szert, sajnos, mára csak néhány igazi jó barátom maradt: Frunda Gyuri, Szalkay Józsi, Kincses Elemér, akik az emberi oldalamat is nézték. Elégedett vagyok, hogy van egy szép családom, két szép gyermeket – Tamás (31) és Péter (27) – neveltünk fel a helyi Nemzeti Színháznál dolgozó feleségemmel, Zsuzsannával. Ugyanakkor elmondhatom, hogy soha nem hazudtam senkinek, komoly ember voltam mindig, ezért is tisztelnek, becsülnek a városban. Ez is boldogsággal tölt el…


Életútja

Kanyaró Attila (Kanyaró György volt labdarúgó, edző öccse) 1951. május 24-én született Marosvásárhelyen. 

Tagja volt az ASA aranycsapatának, az A osztályban mintegy 80, a B osztályban 70 mérkőzést játszott, emellett volt ifjúsági- és utánpótlás-válogatott, tagja volt az 1970-es mexikói világbajnokságra utazó román A válogatott bővített keretének, majd 27 évesen abbahagyta az aktív labdarúgást. 

Elvégezte Bukarestben a testnevelési főiskolát, majd évekig a Marosvásárhelyi Iskolás Sportklubnál edzősködött. Számos kiváló helyi labdarúgó nőtt fel a keze alatt az évek során, mint például Molnár Levente (Vasas, Rába ETO Győr, Budapesti Honvéd, Matáv Sopron), Lucian Nan (ASA, Medgyesi Gaz Metan), Flavius Moldovan (ASA, Rapid), Alin Bănceu (Kolozsvári U, Petrozsényi Jiul, Fortuna Sittard, Karácsonkő), Claudiu Şomfălean (ASA, Medgyesi Gaz Metan, Nagyszebeni Inter), Flavius Ioan Şomfălean (ASA, Medgyesi Gaz Metan), Adrian Olah (FC Naţional, Temesvári Politehnica, Jászvásári Politehnica) stb.