Van egy barátom – egyre fogynak a régi barátok, az idő ellenünk dolgozik, – aki csakis az újságpapír zizegésétől nyugszik meg. Úgy értem, ő a papíralapú hírlapot szereti, csak ezt tekinti igazi újságnak. Mégsem a megszokások rabja. Hiszen esténként kinyitja híradókra, a honiakra elsősorban a bűvös ládát, sőt a Facebookon is keresgél, aktivál, de mindezek dacára a hagyományos újságformátum és anyagiságában megragadható, összegyűrhető, kiollózható papírnégyzetek híve. Szíve-szeme-elméje joga.
Én az utóbbi esztendőkben egészen közelről tanúja lehetek annak, hogy szerkesztődik, miként szerkesztik össze otthonról vagy különböző helyszínekről – klasszikus szerkesztőségi szoba, főszerkesztői értekezletek, laptükör-megbeszélés nélkül – az elektronikus újságot. Ugyanolyan híreket és eseményeket hoz, kommentál, cikkeket ad az olvasó szem táplálására, képeket (fotók, rajzok, reprók) sorakoztat fel illusztrációként, sőt még hirdetésekkel is bosszantja a kedves újságfogyasztót, mint az „igazi”, a régi, a szokványos. Csak hát többet kell hozzá levelezni, telefonozni, a közösségi médiában elmerülni, kiszivattyúzni az infót, ide-oda kattintani, programokat megtanulni és futtatni, a hagyományos tördelői munka alapjait is el kell hozzá sajátítani. Az idegek rongyolódásától itt sem mentesül a szerkesztő, na de a végeredmény, az lenyűgöző lehet. Az ember azt érzi, mint a fafaragó a kész székelykapu láttán. Vagy Michelangelo a Mózes-szobor végeztével, mikor vésőt tartó keze elégedett fáradtsággal lehanyatlik, és egy lépést hátrál a látvány totalitásáért. (Jegyezzük fel az érzést minden szerénytelenség nélkül.)
Van egy ismerős íróbarátom, annak nevezném, bár ezzel nem kívánok tolakodni, aki évek óta az elektronikus könyvtárba küldi fel laptopjáról irodalmi alkotásait, verseit, karcolatait, sőt hosszabb elbeszéléseit is. A regény sem akadály. Nem ácsorog a kiadók házatáján, nem vár szponzorizáló nagyúrra, testületre, pályázati hintára-hantára, nem számol a kudarccal, ha nem sikerül egy nyomtatott klasszikus könyvet kiadnia. Az elektronikai adattároló nyilvános, bárki hozzáférhet. Igaz, nem jár érte busás vagy megszégyenítően vékony honorárium (úgy tudom), csupán a dicsőség az övé, és a digitális térből visszaérkező olvasói megjegyzések, rajongás és miegyebek. Arra utal, hogy ez az irodalom terjesztésének és fogyasztásának egyik lehetséges jövőbeli módja.
Bizonyára a látható könnyebbség ellenére lesz majd, vagy máris akad egy szerkesztőség abban az elektronikai könyvtárban, amely elbírálja a közölhetőség szempontjából. Van egy mérce, ízlésküszöb, tehetségmutató, amely mérlegeli és befogadja az igazán odaillő műveket. Amely felismeri az igazit és az újat, és elválasztja a tiszta búzát az ocsútól. Ha akarod, ez is egy cenzúra. A szükséges cenzúra, az olvasó iránti tisztelet, a jóízlés határainak rugalmas megvonása, együttérzés, figyelemfelkeltés, alázat és a velünk való összekacsintás. Persze ebből sértődések támadnak és haragvások, de nincs író sértődés nélkül. (Ismeretlen 19. századi francia aforizmaszerző aranymondásaiból kiragadva.)
Ez a kis szösszenet is – ha idejében beküldöm, és a szerkesztőség egyetértésével találkozik – megjelenik nyomtatott alakban és elektronikusan is. Sőt az utóbbit az olvasó hamarabb kapja szeme elé, mint a posta által közvetített kengyelfutói példányt. És bármikor visszakereshető – ha van villamosáram. Igaz, a nyomtatottat is, visszakeresheted, ha félreteszed, ha van elég helyed (polc, szoba, épület, garázs) az egyre halmozódó könyvek és újságok számára, és kialakítottál egy rendet a rengetegben. Ösvényt vágtál az információ vadonjában. A türelem hegyet mozgat meg, míg célhoz érsz.
