„Honolulu, az ezerarcú mesefalu”

O’ahu – Utazás a Hawaii-szigeteken (2025.04.18.– 05.04.) (4.)

A címben idézett, még tinédzserkoromban sokat hallott Modern Hungária-sláger jut eszembe, valahányszor a Honolulu nevet hallom. S mint ahogy azt az első fejezetben is említettem, a szocialista korban megélt gyermekkorunkban Honolulut a messzeség kifejezésére használtuk, bár azt sem tudtuk jóformán, hogy hova tegyük. Ezért öröm és különös érzés volt számunkra, hogy nagy utazásunk utolsó állomásaként az állam fővárosába, Oʻahuba, a Hawaii-szigetek kapujába érkeztünk. 

Ám ami nekünk a világ vége, az másoknak a világ közepe, ezért alig vettük át bérelt autónkat, máris úton voltunk, és igyekeztünk rövid napjainkba minél több látnivalót bezsúfolni. A korábban meglátogatott szigetek viszonylag laza forgalmához képest O’ahun meg kellett szoknunk az amerikai nagyváros toronyépületei közt nyüzsgő, pillanatra sem szünetelő zsibongást, a soksávos, mégis gyakran dugós autópályákat, a sokemeletes útkereszteződéseket, a lüktető emberáradatot. O’ahu ugyanis az összes sziget közül a leglátogatottabb, az átlagos turisták nem is mennek át más szigetekre, hiszen itt is sok látnivaló van. Itt is át lehet élni a hawaii életérzést, az aloha hangulatot, ráadásul ez a bulisziget, itt van a legtöbb szórakozási lehetőség, jelentsen ez bármit is.

Mivel közel volt a repülőtérhez, kézenfekvő volt, hogy a látnivalók sorát a Hawaii-szigetek modern kori történelmének legjelentősebb helyszínével, Pearl Harborral kezdtük. A lagúnás Gyöngy-kikötő az Amerikai Egyesült Államok hadseregének mélytengeri haditengerészeti bázisa, ugyanakkor a csendes-óceáni flottájának főhadiszállása. Pearl Harbor hasonlóan fontos támaszpont volt azon az 1941. december 7-i ominózus napon is, amikor a Japán Császári Haditengerészet repülőgépei meglepetésszerű támadásukkal elpusztították az USA csendes-óceáni flottájának oroszlánrészét. Úgy is fogalmazhatnák, hogy kő kövön nem maradt. A japánok először vetetették be élesbe azokat a titokban tesztelt, repülőből vízbe juttatott torpedóikat is, amelyek akár 12 méteres lyukakat tudtak robbantani a csatahajók páncélozott hajótestében. A történet közismert: másnap, december 8-án az USA belépett a második világháborúba. 

Isten útjai kifürkészhetetlenek, mivel neki mindennel és mindenkivel terve van. Ok nélkül – és olykor súlyos fizetség nélkül – semmi sem történik. Nehezen írom le, de ez a tragikus nap – számokban kifejezve a 2400 halott, a másfél tucat elsüllyedt hajó és a több száz megsemmisült repülőgép – kellett ahhoz, hogy attól a perctől kezdve megváltozzon az addig inkább pacifista és elszigetelődéspárti amerikai lakosság háborúhoz való hozzáállása, s bár ezen alattomos csapás után a japánok röhöghettek a markukba, tény, hogy a következmények Japán számára végzetesnek bizonyultak. Az USA hatalmas ipari, katonai potenciálja, az atomfegyver kifejlesztésének projektje végső soron elősegítették a szövetségesek győzelmét mind az európai, mind a csendes-óceáni hadszíntéren, megelőzve ezzel további százezrek halálát, milliók szenvedését.

A világtörténelem sorsfordító helyszínének érdekességeit kerestük fel a Pearl Harbor nemzeti emlékhelyen, amelyek közül kiemelném a tárgyi emlékeket, a korabeli fotókat, vagy például azt a filmet, amely olyan élethűen mutatja be a történteket, hogy szinte érezni lehet a perzselő-füstölgő halált. Külön ki kell emelnem az USS Arizona csatahajó roncsai fölé állított emlékhelyet, amellyel egyetlen bomba végzett, percek alatt nyelték el a hullámok. Az emlékhely legvégében egy hatalmas fehér márványfalon annak az 1177 tengerésznek a neve olvasható, akik életüket vesztették a támadás során. Tudatosan végigböngésztem, és igen, találtam közöttük egy magyart is, majd kinyomoztam, hogy az Iowa államban született Szabó István Teodor közkatona édesapja a napjainkban Szlovákiához tartozó Balogfaláról vándorolt ki az USA-ba. 11 gyermeke közül a szóban forgó István volt a legidősebb, de jaj!… 19 évesen vált zavaros hullámsírjává a Gyöngy-kikötő kristálytiszta vize. A történet iróniája, hogy amikor az iowai szülővárosának helyi újsága közölte hazaírt levelét, még nem tudták, hogy István már három napja halott volt. És ő csak egy név az 1177-ből, mindenik név mögött egy érző ember volt, és egy bánatos család maradt. Belegondoltam abba is, hogy ha az idős Szabó István nem vándorol ki egykor, fiát akkor is hasonló végzet éri, csak a magyar hadseregben, mint ahogy azok a székelyek, akiknek nevét a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpont őrzi. Mert egy világháború ilyen, nem válogat, „a cél a halál”. 

Ilyen Pearl Harbor hangulata. A legnagyobb tisztelettel kell viseltetni minden iránt, ami ott található, hiszen a látogatók közt mindig vannak hozzátartozók, leszármazottak, akik nem csak egy jó filmet jönnek megnézni. Ottjártunkkor magas rangú tengerésztisztek látogatták meg az USS Arizonát.

Pearl Harbor drámájához képest a többi látnivaló már valóban maga volt a földi paradicsom. Estére foglalásunk volt egy hagyományos mulatsággal egybekötött lakomára, amit lūʻaunak neveznek. A polinéz est kötelező kulturális és kulináris élmény azoknak, akik a Hawaii-szigetekre látogatnak, már csak azért is, mert ahogy az megszokott az amerikai show-k világában, minden pillanatában szórakoztató. Nem csupán a hawaii hagyományokat mutatták be, hanem terítéken volt a Csendes-óceán közös tőről fakadó teljes polinéz szigetvilágának a kultúrája, így megismerhettük többek közt a tahiti ősök vagy például a szintén rokon új-zélandi maorik szokásait, táncait is. A színpadon a díszesen felöltözött gyönyörű molett őslakó hölgyek oktatták a hula táncot, megtanítottak karkötőket, fejkötőket fonni, a lányokat a leinek nevezett virágnyaklánccal ajándékozták meg. S mindeközben készültek a hagyományos ételek, mint például a kālua, amelynek a lényege, hogy a megtisztított disznót a föld alá vájt gödörbe tett, előzőleg felforrósított kövekre, valamit növényekre helyezik, majd betakarják növényekkel. A hús néhány óra alatt puhává és zamatossá válik. Hasonló a lau lau is, amely tárólevélben párolt disznóhúst jelent, de megkóstolhattuk a lomi lomi salátát (sóban pácolt lazac paradicsommal és hagymával), a limut (tengeri hínár) és még ezernyi ételkülönlegességet. Mindezt a nyugtató hatású kava növény gyökeréből készült itallal öblíthettük. Naná, hogy ezután már nem kívántunk még egy hula táncot lejteni, csakis az ágyunkba vágytunk!

Másnap körbeautóztuk a szigetet, és felkerestük a legfontosabb látnivalókat. Elsőként Honolulu kedvenc kilátópontjára, a Diamond Headre kapaszkodtunk fel. A „gyémánt fej” egy kihunyt vulkáni kúp az óceán partján, aminek csillogó kalcit kristályairól azt hitték a tengerészek, hogy gyémántok. A kilátópontra való feljutásért ugyancsak megizzadtunk, de megérte, mert egy sokkal hatalmasabb gyémántra, a varázslatos Honolulu magasépületeire, lakónegyedeire és a végtelenül csillogó óceánra láthattunk rá.

Körutunkat a Templomok völgyében folytattuk, ahol mesés környezetben csendesedhettünk el a japán Byodo-In buddhista templomban, és még a szerzeteseket imára hívó hatalmas harangot is megkongathattuk egy kötélre erősített, jókora fatuskóval. Azt tartják, hogy az egyedi hang megtisztítja az elmét a negativitástól, békét, áldást és hosszú életet hoz. Bennünk alapból nem voltak rossz érzések, hiszen Hawaiin ez kizárt, de azért a gyerekeket úgy elbűvölte mély hangja, és úgy belemelegedtek a kondításba, hogy az egész világörökségi hely zengett tőle. Ám meg kell jegyeznem, hogy a templomok völgyében kongregacionalista templomot is láttunk, egy olyan egyháznak a gyülekezeti termét, amelynek a reformátusokhoz hasonlóan szintén kálvinista gyökerei vannak. Nos, hát ilyen Amerika. A buddhisták és a kálvinisták jól megférnek egymás szomszédságában.  

Ezek után egy makadámdió farmra ugrottunk be, ahol az eredetileg Ausztráliában őshonos, de már régóta Hawaiin is termesztett fának a terméséből megszámlálhatatlan édességkülönlegességet kóstolhattunk, teázhattunk, kávézhattunk.

Beléptünk a Kualoa Ranchre is, ahol többek közt a Jurrasic Park film forgatási helyszíneihez hasonló helyeken lehet T-rexek között reszketni, de akkor erre sem időnk, sem gusztusunk nem volt. Egyébként a nagy sikerű sci-fit csakugyan a Hawaii-szigeteken forgatták, pontosabban a nagyon vad és látványos hegyekkel borított Kauai-szigeten.

Szigetkerülő csavargásunk során meglátogattunk a Dole ananászültetvényt is, és felkerestük O’ahu szebbnél szebb partszakaszai közül a legszebbeket. A teljesség igénye nélkül idézem fel természetesen Honolulu strandját, Waikikit, amely minden bizonnyal a világ egyik leghíresebb fürdőhelye is ugyanakkor, de elevenen él emlékezetemben a festői helyen megbúvó, drámai lávaszikláiról, aranyló homokjáról, vízköpő kürtőjéről nevezetes Halona Beach-öböl is, amelyet Örökkévalóság-partnak is neveznek. Csodálatos a lenyűgöző Makapu’u kilátópont is, ahol a sok száz méteres sziklák alatt olyan idilli sárga homokos tengerpartot mosott a kék óceán, amilyet csak képeslapokon lehet látni. Egy fotószünetre megálltunk a Kínai Kalapnál (Mokoliʻi) is, amely kicsúcsosodó bazaltsziklájával magasodik ki a tengerből. Köznyelvi elnevezése a kínai emberek kónikus kalapjához való hasonlóságából adódik. Ugyancsak érdekes, sziklaalakzatokban gazdag a Laʻie Point State Wayside, ahol a szüntelen hullámzás alagutat vájt a vulkanikus sziklába. Az egyik legforgalmasabb talán a Laniakea Beach volt, ahol ismét találkozhattunk a parton pihengető ártatlan teknősökkel. 

Ettől a strandtól csak néhány mérföldnyire van Haleʻiwa városka, amely mindamellett, hogy a szörfözés világfővárosa, egy bájos kis történelmi település, amelyben mintha megállt volna az idő. Ebben a városban tilos a modernizálás, így meg tudta őrizni 19. század végi, ültetvényvárosi jellegét, a múltja ugyanis szorosan összefonódik a cukornád termesztésével, feldolgozásával. Még a helyi McDonald’s logója is ugyanaz, amelyikkel még az 1960-as években látták el, ezért talán egyedülálló a világ legismertebb gyorsétteremláncának történetében.

Haleʻiwához kötődik jelen világutazásunk utolsó nagy kalandja is. A többnyire laza, fürdőzős, kirándulós napjainkat muszáj volt egy kicsit megfűszereznünk, így hát feliratkoztunk egy valódi hawaii kalandtúrára. Szó szerint kiléptünk a komfortzónánkból, hiszen, elhagyva a biztonságos parti vizeket, kihajóztunk a nyílt tengerre, ahol sznorkelező felszerelésünkkel merültünk a víz alá. Ezúttal azonban nem cuki színes halacskákat vagy holmi ártalmatlan korallokat nézegettünk, hanem az óceánok sok száz millió év során kifinomult teremtményeit, a világtengerek félelmetes csúcsragadozóit, a tűpontosan támadó cápákat. Mindezt pedig nem egy biztonságos ketrecbe zárva, hanem szabadon, csaknem érintésnyire a rendkívüli állatoktól. A hullámzó tengerben egy kötélen kapaszkodva igyekeztünk ellenállni az erős áramlatoknak, miközben kisvártatva megérkeztek a kíváncsi fenevadak. Testünk minden zugát elárasztotta az adrenalin. Először csak távolról cserkésztek bennünket, majd egyre közelebb merészkedtek. Szerencsére kis családomra maximális szakértelemmel ügyeltek a búvárfelszereléssel ellátott tapasztalt túravezetők, akik ügyeltek arra, hogy ne kerüljünk terítékre, s mire a cápák kedvet kaptak egy kis friss löncshúsra, már vissza is kapaszkodtunk a bárka biztonságába. 

Mivel nem lettünk a cápák eledelei, másnap megkezdhettük hazautazásunkat, nekem pedig megadatott, hogy leírhassam, elmesélhessem a Hawaii-szigeteken átélt rendkívüli élményeinket.

Amerika, Hawaii, köszönjük!

A viszontlátásra!