2020. február 28., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ronda, hideg és sötét téli reggeleken, azokon a reményfukar hajnalokon, midőn unokámat az iskolába kísérem, minden baljós jel ellenére történnek dolgok velünk és köröttünk. Apróságok, jelentéktelen mozzanatok, amelyek még említésre sem kerülnek, hacsak valaki nem faggatózik kitartóan és kíváncsian. Ilyenkor a semmiséget is elébe öntjük. Mondván: kezdj vele valamit, faragj belőle történetet, építsd be a saját élményeid közé. De igazából nem is mondjuk, mert senki sem kíváncsi a ronda, hideg és sötét téli pirkálmányok fanyar hangulatára. Csak vannak.

Senkit sem érdekel, hogy állnak a taxisbárral átellenes oldalon, és beszélgetnek. Nem egy pár, ők sorstársak. Valahová falura járnak ki tanítani, óvodásokra felügyelni, egészségügyiek, orvosok vagy tán kedves/kedvetlen nővérke és ápoló, beszerzők, bár öltözékükből ítélve lehetnek hivatalnokok is egy városalji község önkormányzatánál, de mert a városban vettek lakást, csak nem fogják odahagyni albérlőnek. Inkább vállalják a napi ingázást. Egy kollégára várnak, akit még sohasem láttam, de ők várnak rendületlenül és benzinpénzzel a zsebükben. És valamikor csak el kellett indulniuk nyolc óra után, mert délben, midőn ugyanazért az unokámért loholok az oktatás fellegvárába, már nincsenek ott. Elmentek elmét csiszolni, művelni, testet ápolni, iratot gyártani, ügyfelet fogadni/lerázni. És mindég valamiről beszélgetnek, miközben mélyeket szívnak az egyre drágább füstű cigarettájukból. Örökké van mondanivalójuk. Főleg a nőnek: család, bevásárlás, szerzés, befőzés, gyerekek, felvigyázandó öregek, hírek a tévéből, az esti film, a férj hülyeségei, hivatali kibabra, olykor jó hír, megjöttek Amerikából, elmentek Thaiföldre, sohasem ők, ők már csak ilyenek, hon maradnak. Utaznak ők eleget Városközelig és vissza naponta kétszer, hetente tízszer. Évente több mint 400-szor. Ha jól számolom.

Aztán elhaladsz a felhagyott szupermarket mellett, ahol rövid 15 év alatt három szuper próbált szerencsét, a lakosság örvendezett, oktalan kecskegidóként ugrabugrált, hogy itt egy fincsi önki (nem önkívület – csak önkiszolgáló, ami a szupermarket régebbi neve a mai hetvenes-nyolcvanasok még mozgó ajkán, nekik ti. még az önki előtti üzletekben, ember ember általi kiszolgálásban volt részük, úgy szocializálódtak), szóval üzletileg el voltunk látva, majd elhagyatva, „rakottabb tájakra” költözött a bolt, de maradt a szeméttároló és az abból kiömlő szeméttömeg, kartondobozok, karácsonyfák (karifák – új diákmagyarul, miként a dolgozat doga lett, a rögtönzés/exi meg zéhá), kiürült konzerves keserves dobozok, kidobott fölösleges étel, csomagolópapír, kávézacc. És az ember elsiet, abban a reményben, hogy pillanatokon belül felszorul a személyautók közé, a parkolóhiányban szenvedő blokknegyed keskeny járdájára, mert rögvest jő a kukaholdjáró, és benne ülnek a szorgos kukások holdingben. De nem jön, ma még nem.

Átsuhansz a reggeli csodajárgányok között, amelyekben óvodások és iskolások foglalnak leszíjazottan helyet, miközben atyjuk-anyjuk már az aznapi feladatokra, főnökökre, beosztottakra gondol, oda sem figyel az iskola, óvoda közelében, szemével gépiesen parkolót keres, miközben a gyalogos abban bízik, hogy őt is észreveszik, ma még nem tapossák laposra a terepjáró séta- és csatahajók. Szabad hely egy millicenti sem, a gyerek kivételezve és átadva pedagógusnak, toroknéző egészségügyi középkádernek, a motor jár, a járókelletlen a bokrok közé becsusszanva kénytelen folytatni útját, miközben a pöfögő motor atyjára, Opel úrra, Hyundai (Hunyadi) úrra vagy Ford úrra gondol, a mamákról nem is szólva.

És amikor végre hazaér, belép a tágas, kipurcant tévéképernyőktől nyüzsgő előcsarnokba, elhomályosodott szemüvegben tapogatózva keresi a megmentő korlátot, egy éteri hang rászól, tessék vigyázni, a kövezet és a lépcső frissen mosva. Tisztán, érthetően, magyarul. Az új takarító, aki légikísérőnek készül, és miközben nyeles felmosóját a vödörbe mártja, az angol past perfect tense mondatbeli illesztésével bajlódik. Valószínűleg rossz alvó, aki még a ronda, sötét téli reggeleknek is tud örülni.