Hebridák felé
2026-07-03 10:00:00
- Sebestyén Mihály
– És mi újság a Hebridákon? – fordult hozzám váratlanul a mellettem álló úr. Abban biztos voltam, hogy soha életemben nem láttam. Amúgy is különös jelenség volt skót szoknyában, kürtőkalapban a XXI. század elején egy esős hétfői napon. Köreinkben. Hatalmas viaszolt és mesterien kipödört bajuszkölteménnyel büszkélkedhetett, ezt eskü alatt is tanúsíthatom, és hangjában volt valami idegenség, mint aki nemrégen tanulta meg nyelvünket, és most gyakorolni akarja ártatlan párbeszéd ürügyén, én vagyok a kiválasztott, érezzem magam megtisztelve vagy olyan egyed lehet, aki régóta nem beszéli azt a nyelvet, amit mi, a többiek itt körötte a Goruzetti gyalogezred búcsúztatóján.
Azt is furcsállottam, miért pont egy hétfői napot választottak a gyalogezred búcsúztatójára, mikor ott lett volna pünkösd vasárnapja vagy Szent István napja, Szent István ugyanis az ezred védnöke, de hát soha nem lehetett előre látni, hogyan dönt az ezred vezérkara vagy éppen maga Julian Forester vezérőrnagy.
Miért pont a Hebridákra kíváncsi? – villant át az agyamon. Tudhat valamit rólam. Igaz, hogy egyszer álmodtam a Hebridákkal, ahol soha nem jártam, mellesleg, elég nekem Közép-Európa a maga bonyolult szövevényességével, ez is bejárhatatlan, ha jól belegondolunk, ott van az a sok autonóm hetvenkedő kisváros, amelyek komolyan megsértődnének, ha nem említeném névszerint útirajzaimban, ha nem tisztelegnék polgárai előtt, és a tornyos szecessziós vagy kora barokk városházai előtt nem emelnék kalapot, ha nem lennék büszke arra, hogy ott született II. Wratiszlav törökverő és Téltoló Szeneszláw, III. Tivadar unokaöccse, aki nagy dolgokra lett volna képes, ha nem kaszálja el a Habsburg önkény. De azt az álmomat senkinek sem meséltem el, nincs szükségem arra, hogy az álmaimat kibeszéljem, ezzel csupán jogcímemmel ruháznék föl ismeretleneket és széltolókat, s szolgáltatnék ürügyet mit tudom én kinek, hogy megalázzon, kihasználja az álmaimban megnyilatkozó zürzavart, elmém állapotáról elméleteket gyártson, vagy át sem gondolt, ostoba következtetéseket vonjon le. Óvakodj az álomfejtőktől – mondogatta néha apám, aki fiatalkorában freudista volt, de aztán kigyógyult, más mozgalmakhoz csatlakozott, hogy azokban is csalódjon hajlott korára. Ez is a közép-európai életérzés egyik velejárója, ha eddig nem vetted volna észre.
Na és a Hebridák nem is fordulnak elő ebben a felállásban. Ki vannak zárva, és nincs tudomásom arról, hogy a Hebridák lakói valaha is panaszt tettek volna ezért a különféle nemzetközi véd- és dacszövetségeknél, jogvédő alapítványokhoz sem fordultak panasszal, hogy nem látogattam meg őket gyakori külföldi útjaim során. Sőt vagy hál’istennek az ezredbúcsúztatón sem vesznek részt. A kijelentés persze kétértelműségre adhat okot: ugyanis nem csupán erre a seregtakarodóra gondolok, hanem arra, hogy a huszadikból a huszonegyedikbe történő általános örömködés, jósolgatás közepette, az ujjongásba és eufóriába történő belefulladásban sem vettek részt, ugyanis kegyetlen őszinteséggel konstatálniuk kellett, hogy megint eltelt egy évszázad, amely alatt senki sem írt egy újabb nyitányt a Hebridákhoz. Hogy az az új Hebridáknak szólt? Na és, azt is ők a hebridákok alapították, szőtték be a birodalomba, és akkor mit számít, hogy az újnak vagy a réginek szólt az a bizonyos nyitány?
A biztonság kedvvért meg fogom kérdezni a mellettem álló urat, aki láthatólag csak felületesen figyel Forester tábornok szavaira, amelyekben pedig volt érzelem, pátosz, némi humor is és temérdek hálatelt köszönet, de katonás fegyelem is azért, hogy közép-európai városunk annyi éven át otthont adott ezredének, a harcokban edzett katonáknak pihentető és felfrissítő légkört teremtett – így egyszerre –, ilyen különleges a mi városunk.
– Az új vagy a régi Hebridákra kíváncsi uraságod? – kérdeztem halkan, a nélkül, hogy felpillantottam volna, a skót szoknyáját, piros magasszárú lábszárvédőjét bámultam.
Tudom, hogy ezzel csak késleltetem kitérő vagy inkább tudatlanságomat megvalló válaszomat, noha arra gondoltam, így elleplezhetem zavaromat. Ezzel a ravasznak hitt kitérővel időt nyerek, kitalálok valamit, olyan általánosságokba futtatom bele a készülő „beszámolót”, amelyből tiszta zsebkendővel és alsónadrággal (bocsánat a triviális hasonlatért) kerülök ki. A Hebridák, ha jól sejtem, valami szigetcsoport az Atlanti-óceánban vagy a Jeges-tenger övezetében, közel a sarkvidékhez, ki tudja, fel kéne fedezni, titokban meg kéne néznem a telefonomban, hogy egészen pontosan, hol helyezkedik el földrajzilag, néprajzilag, kik és miféle népek lakják, mikor és miért, ki fedezte fel, mit ír róla az Encyclopaedia Britannica, de ezekre sajnos nincs időm. És terem sincs, észrevehetné a mozdulatot, a csalást, hiszen olyan közel álltunk egymáshoz a tömeg közepén, amely távolságot a skandinávok, de talán a hebridákok sem engedhetnének meg maguknak, náluk az embertől emberig számított távolság még tömegverekedés esetén is legkevesebb ötven-hatvan centiméter. Éppen elegendő a szabad lélegzetvételhez.
Felpillantottam az égre, eléggé esőre állott, arra is számítani lehetett, hogy a hirtelen reánk törő zápor szétugrasztja a búcsúztatásra összesereglett tömeget, csak az ezred hős és harcedzett fiai, na meg a vezénylő főtiszt marad rendületlenül a helyén, mint ahogyan annyi himnusz emelkedett sorai és legendái előjátsszák, előírják, őket nem ijeszti meg egy szárazföldi vihar, álltak ők már vérzivatarban, megküzdöttek az elemekkel, a szögesdrótokkal és aknazárral, géppuskatűzzel. Ezzel szemben kérdőm a kürtőkalapját a szemébe húzza – ha ez egyáltalán lehetséges ezzel a fejfedővel, fogalmam sincs, de minden lehetséges és elképzelhető –, és persze arra tippeltem, hogy kereket old, eltávolodik, és így soha nem tudja meg, mi újság a Hebridákon. Értelmetlenné válik a kérdés.
Az is felöltött bennem – abban a fél percben vagy fél órában, amíg tényleg válaszra szántam el magamat –, hogy a kérdésnek nincs is jelentősége, nem is azért szegezték nekem látszólag félvállról, csak úgy, a társalgás kedvéért kezdeményezve, hogy teljen az idő, amíg mindenki odamehet az ezred általa ismert és kedvelt katonáihoz, hogy akármiféle újdonsággal szolgáljak, inkább az a cél, hogy kitudakolják akaratomon kívül, miként vélekedem a Hebridák jelenlegi állapotáról, politikai színezetéről és a kormányzó párt kötelező korrupciójáról. Engem akarnak ellenőrizni, hogy milyen nézeteket táplálok a mindenkori Hebridákkal szemben, ha vannak olyan csatornáim, hírforrásaim, amelyekről a kürtőkalaposok társasága még nem szerzett tudomást, nem hallgatott le, nem készített titokban felvételt, amivel aztán megvádolhatnak, vagy megzsarolhatnak. Vajon táplálok-e változásreményeket, kapcsolatban állok tán hebridai terroristákkal, vagy ne adj isten szudáni muszlim bevándorlókkal, tőlem aztán efféle is kitelik…, vélhetik.
Éreztem, hogyan kúszik fel a félelem a tagjaimban, holott akkor és ott számíthattam a gyalogezred minden katonájának védelmére, hiszen számtalan alkalommal tartottam előttük előadást a városunk hadtörténetéről és a helyi polgárság hősies ellenállásáról a hódítókkal szemben, voltam velük ezredmulatságon, és részt vettem Forester vőrgy. mellett nem egy nyilvános hadgyakorlaton is, számtalanszor kölcsönadta messzelátóját nekem, na de most a tömegben szorongva és a Hebridákkal befertőzve, tényleg úgy éreztem magamat, mint akit megfertőztek, és még nincs, még várat magára a betegség ellenszerének feltalálása, sok tényezőtől függ, rá kell bólintania a gyógyszerre az ENSZ-nek, az EVSZ-nek, a különféle hatóságoknak, megvesztegetésre áhítozó hivatalnokoknak, ezer kézen átmegy, míg eljut hozzám, persze későn, túl későn…
Végül is összeszedtem maradék bátorságomat, összesepertem a reggel konyhakövéről a törmelékeit, és feltekintettem.
– Nos, tudja, uram, valakivel összetéveszt, ugyanis…
De a bajuszos, kürtőkalapot viselő, a Hebridákkal fertőző úr sehol sem volt. Ismerőseim semmit sem észleltek zavaromból, ütemesen tapsoltak köröttem a felhangzó indulóra. Az ezred elvonult. Reméltem, ők majd megszállják egyszer a Hebridákat. Mint kiderült, nem messze fekszik Skócia partjaitól.
