Hajnal Gyuszi 66 évesen is kitart a futball mellett

Cselsorozatai, hosszú indításai, jobb és bal lábas bombái, pontos beadásai a mai napig emlékezetesek az idősebb Maros megyei szurkolók számára. Sokan futballberkekben a mai napig azt állítják, hogy ő volt a marosvásárhelyi labdarúgás minden idők egyik legtehetségesebb játékosa, akinek akaratból kellett volna több, s akkor abban az időben Európa egyik Maradonája lett volna. 

Hajnal Gyula ma, augusztus 30-án tölti a 66. életévét, a mai napig gyerekeket oktat a futballra, és megmaradt a foci szerelmesének.

– Üdvözlöm, Hajnal úr! Az isten éltesse! Hogy érzi magát 66 évesen?

– Köszönöm. Van egy kis vérnyomásom, a cukorszintem sem alacsony, de ezt leszámítva jól vagyok, hiszen a mai napig az öregfiúkkal futballozom.

– A Bihar megyei Berettyószéplakról került városunkba, ahol futballozni kezdett. Miért épp Marosvásárhelyre?

– Kétévesen, azaz 1953-ban kerültem ide, akkor alakult meg a MOGYE, aztán édesapám lett az adminisztrátora az intézménynek. Ott kezdtem el focizni, az akkori Ştiinţa együttesénél, amelyet az egyetemisták alapítottak, de ott játszott a bátyám is. Visszaemlékszem, hogy a pálya szomszédságában volt a lovarda, mögötte a Békás-tó meg az erdő, előtte a bánya, ahol jelenleg a klinika van, de annak idején lejártunk a régi szerpentinen a Lemnarul tulajdonában lévő egykori Obor-pályára is játszani. 

– Gyerekként csak futballozott?

– Úsztam, atletizáltam, vívtam, íjaztam, lovagoltam, kosárlabdáztam, kézilabdásként pedig kétszeres iskolás országos bajnok voltam 1965-ben és 1966-ban. 

– Mikor került az AS Armatához?

– A Ştiinţától behívtak a Maros Magyar Autonóm Tartomány válogatottjába (edzőnk Székes Károly és Adorjáni Zoltán volt), amely Piteşti-en edzőtáborozott, ott ismertem meg Dinut, Lucescut, Dobrint. 1967-ben a toborozás Câmpinán volt (akkor Vakarcs Domokos edzett), és országos másodikok lettünk. Időközben ifi válogatott lettem, s a néhai Gheorghe Olának köszönhetően balbekk voltam 1949–1953 között, különböző korosztályú válogatottakban 11 gólt szereztem.

1967-ben az ASA Mureşul A osztályos lett, a tagja lettem, az első élvonalbeli meccsemen a Rapid ellen játszottam 12 percet. 

– Idővel a nagyválogatottban is bemutatkozott…

– Igen, gólt rúgtam Olaszországnak, a Szovjetuniónak, Japánnak, Hollandiának, Bulgáriának, Törökországnak is, de akkor sok, nagyvárosok közötti találkozót is rendeztek, emellett olimpiai-, vb- és Eb-selejtezőkön is játszottam Románia színeiben. 

1976-ban a francia olimpiai bajnok csapat ellen is játszottam, amelynek sorait a többi közt Platini, Rocheteau, Giresse, Tigana is erősítette, akik 1984-ben a felnőttcsapattal Európa-bajnokok lettek. 

Hatalmas lépés volt számomra, hogy vidéki gyermekként oda felkerültem, habár 14 alkalommal voltam az év csapatában az A osztályban mint középpályás. 

– Sok jó futballista játszott abban az időszakban helyi szinten is?

– Rengeteg, ezért is nagyon nehéz volt bekerülni a válogatottba. Amikor ifi válogatott lettem 1967-ben, több vásárhelyi játékos volt az ifjúsági válogatott tagja, például Bölöni, Lokodi István, Siklódi Károly, Végh Jenő, Csiszár Árpád, Lukács Ede, Kanyaró Attila. 

Más volt az ASA szerkezete akkor, hiszen volt egy jó utánpótlás- csapata, amelyet néha kínkeservesen vertünk meg edzőmeccsen. Például az egykori Metalotehnica gerince is a hajdani AS Armata ifi csapatából került ki. 

– Amikor az AS Armatánál focizott, Vásárhelynek jó vidéki együttese volt az A osztályban. Mi volt a siker titka?

– Mi, játékosok külön jellemek voltunk, de a pályán egyet alkottunk, amelynek a vezéregyénisége a néhai Nagy Miki volt. Én jobb futballistával mint ő, nem játszottam. De mi nem pénzért fociztunk, szívvel-lélekkel futballoztunk!

– Mindig is lokálpatrióta volt; soha nem akart elszerződni Marosvásárhelyről?

– Az voltam mindig, habár megtehettem volna, akkor biztos másképp alakult volna a futballista karrierem. Soha nem akartam innen elmenni, én Marosvásárhelyen Vásárhelyért futballoztam, itt mindent megkaptam, jól éreztem magam mint labdarúgó s mint ember is, és mindig mindent megtettem a csapataim érdekében. Nekem minden meccs élmény volt, elégedett vagyok azzal, amit csinálok és amit elértem az életben.

– 17 évig futballozott az ASA-nál, innen Szászrégenbe, az Avântulhoz került. Miért?

– Nem akartam többé focizni az ASA színeiben. Én is makacs voltam akkor, de miért kellett mellőzniük vagy eltiltaniuk a csapattól 1983-ban, amiért egy hosszú és fárasztó jordániai edzőtábor után nem maradtam még egy napot Bukarestben szórakozni, mert siettem haza a családhoz? Szászrégenben nagyon jól szerepeltem, a legjobb formában voltam, szerettek ott is. Tulajdonképpen én a mai napig ízig-vérig sportember maradtam, tisztelnek, becsülnek, bárhova menjek Romániában. 

– Mivel foglalkozik?

– Öt éve a Román Labdarúgó-szövetség kollaboránsa vagyok, sok gyereket figyelek, foglalkozom velük. Az életem hátralévő részében is a tehetséges gyermekek felkutatásával fogok foglalkozni. 1992 óta mesteredző vagyok, de most sem értem, hogy miért nem edzhetek egy gyerekcsapatot. 

– Kérem, mondjon néhány szót a családjáról.

– A legkisebb fiam, Róbert a harmadosztályban futballozott, az FCM II. együttesében, de az érettségi előtt abbahagyta és a továbbtanulásra összpontosított. Nem volt nagy tehetség, de ügyes, szófogadó, jó tanuló volt, most végezte a turizmus-földrajz szakot, emellett két pedagógiai modult végzett színtízessel, környezetvédelemből fog mesterezni. A középső fiam, László jogász, míg a legnagyobb fiam, Gyula Spanyolországban telepedett le az első feleségemmel. Tőle van egy lányunokám, Edina, aki 20 éves, a középső fiamtól is van egy 5 éves aranyos unokám. A család mindig is szent volt nekem, jelenleg is naponta együtt ebédel nálunk a Hajnal család. 

– Mit kíván még az élettől 66 évesen?

– Egészséget a családomnak és azt, hogy újra az élvonalba jusson az ASA, amelynek összetételét mintegy 70 százalékban Maros megyei labdarúgók alkossák…