Megkezdett, félig látott, törött lábú filmek maradnak utánam. Szegény sebesültek, rokkantak, amelyek soha többé nem támadnak fel, indulnak útnak. Hőseik befagytak egy pillanatba, amikor éppen kiütötte őket a keletkezett unalom vagy krónikus érdektelenség. Abbahagyhatók, elhanyagolhatók.
Mióta filmcsatornákon gondolázhatunk, mióta esténként korlátlan választékban dőzsölünk. A „korlátlan választék” végső soron nem is olyan határtalan, hiszen a csatornák mindegyike full, egyeseknél kötött a műsor, azt kell nézni, ami éppen forog, másoknál magad választhatod ki, ha elegendő türelemmel és ráérzéssel rendelkezel.
Ha szabad adnom egy tanácsot: ne ülj be naivan, előítéletek nélkül, akkor ugyanis rengeteg csalódás, kudarc, bosszúság ér. Légy óvatos, válogass, ez nem díszebéd vagy kantinkoszt. Az a két-háromszáz azonnal fogyasztható egy részét már láttuk, a címéből és képes „címlapjáról” még vonzó (becsapós) is lehet, szépre-lépre csal. Becsalogat, s aztán a tizenötödik filmkockánál az avatott néző (mármint én) felsikolt: – Ó a bánatba, ezt már láttuk, apuskám! Na most lép közbe a memóriagyakorlat, ugyanis nézőtársammal, aki laptoppal az ölében csak félig pillant oda, hisz dolga van, de mégis együtt nagyvonalakban kitaláljuk, rekonstruáljuk a forgatókönyvet, emlékszünk, ha nem is pontosan, egy-egy ütősebb mondatra, jelenetre, szereplőre, és akkor vagy mégis végignézzük kritikus szemmel, rámutatva a képtelenségekre (korhoz nem illő mozzanatokra, ruhákra, szereplőkre, pl. színes bőrű Arthur király), vagy jöhet a kilépés bölcsessége, a feladás és újabb keresgélés a filmtárban, a csatornahálózatban. Esetleg a kikapcs, és visszatérés a Gutemberg-galaxisba.
Volt nekem egy munkatársam (jó régen lehetett, mondod, és igazad van), nos amikor nyugdíjba kényszerült, akkor sem állt le, vissza-visszajárt a könyvtárba kutatni; soha el nem készülő doktorátusához gyűjtött anyagot (irodalomtörténet, ha jól emlékszem), de minden nap korábban rohant el, mert déli 12 órakor ment egy sorozat a Dunán. Hosszú, bonyodalmas, valami dél-amerikai szirup vagy dulcsáca a végtelenségig elcukrozva, és nem szeretett volna egyetlen epizódot sem lekésni, kihagyni. Erősen csudáltuk, egy ilyen tudós, igényes, művelt, olvasott, doktori körökben forgó, egyetemi katedrákkal társalgó, szaktekintélyekkel levelező és vitakozó hogyan képes efféle tévés „ringyók rabságba esni”.
A titok pedig egyszerű, egyedül volt, megözvegyült, fiai, lányai szerteszóródtak a nagyvilágba, évente egyszer, ha hazatévedtek, vagy akkor sem, csak telefonáltak és képeslapot küldtek. (Akkor még a mobiltelefon a szupertitkos katonai műszerek között hevert, felszabadító világdemokratizmusára még várni kellett pár évet.) Elfeledkezhetett mindenről, magyarul szólt ki a tévéből Izaura vagy Don Bosco, még olvasni sem kellett, az ember tényleg csak a képbe szédülhetett bele legalább egy órára. Aztán gyors ebéd, egyedül volt, nem csinált nagy ügyet a főzésből, délutáni alvás, amit aktív korában, iskoláskorú gyermekeinek szülőjeként aligha engedhetett meg magának, estig a könyvtárban összegyűjtött cédulák rendezése folyt. Két mondatot végre sikerül a letisztázott gondolatokból papírra tenni, és este a híradó vagy valami egyéb, az éppen olvasott regény, alvás altatóval, felkelés, könyvtárazás… és kezdődik minden elölről.
Most látom, hogy (alaposan) elkanyarodtam kitűzött célomtól, egy folytatásos életet írtam le, holott azt szerettem volna mondani, hogy magam is fogyasztója vagyok a rövid 8-10 darabos sorozatoknak. Ennél több már csömör, függőséget okoz, rengeteg mástól, jobb filmektől és könyvektől veszi el az értékes időt. Persze a klasszikus kétórás mozifilmekre vágyom, amelyek gyermek- és ifjúkoromban oly népszerűek, kedveltek voltak. De hol van már a klasszikus, hagyományos, balladás, sokszor megénekelt, versbe foglalt mozi, az izgalmas elsötétítéssel és titokban megkísérelt kézfogással, és a fájdalmas „Vége” felirat pillanatában felgyúló kíméletlen villanyfény? Elolvadt, mint a tavalyi hó. Volt egyáltalán a tavaly hó?
