Életének 92. évében, 2021. november 4-én Budapesten elhunyt Király Károly, az erdélyi magyar közösség kiemelkedő közéleti vezetője és mindenkori „napszámosa”, akit életútja – számos állomáshely érintése ellenére – mindig az „örök marosvásárhelyi” nem hivatalos, de érvényes címre (is) jogosít.
Lehet akár párhuzamot is vonni a mai napon (csütörtökön) elhunyt, egykori közéleti vezető halálának napja és a szovjet hadseregnek a magyar forradalom leverésére Budapestre való bevonulásának dátuma, 1956. november 4-e között. Lényeges hasonlóság: amint a magyar forradalom eszméje nem bukott el, hasonlóképpen Király Károly küzdelmes életére is mindig főhajtással fogunk emlékezni.
A Dicsőszentmártonban, 1930. szeptember 26-án született Király Károly már a világháború alatti években, a második bécsi döntés következményeivel szembesülő kamaszként is tapasztalhatta, mit jelent magyarként élni egy olyan országban, amely a nemzeti-származási másságot képtelen elfogadni.
Tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt több mint három évtizedben „illett, illik” a legválogatottabb jelzővel gyalázni azokat, akik fiatalként, naiv hittel kötelezték el magukat a háború utáni évtizedekben a szocializmus eszméi mellett. Ugyancsak könnyen elfelejtkeznek a mára mindent jobban tudók arról, hogy azok a fiatalok idősödve egyre többen értették meg, hogy az a világ, amely minden ember számára az egyenlőséget, szabadságot, érvényesülést hirdette, egy szűk „élcsapat” foglyává vált.
A múlt század hatvanas éveiben Király Károlynak alkalma volt személyesen tapasztalni, milyen életvitelt biztosít Románia csúcsvezetői számára. A frissen alakult Kovászna megye első titkáraként, a Központi Bizottság tagjaként néhány év alatt számos intézményt, hagyományt, rendezvényt sikerült alapítani vagy fejleszteni, amelyek a magyar közösség otthon maradását lényegesen könnyebbé tették a történelmi Háromszéken. Tudom, egyesek emlékezetében máig csak annyi maradt meg ebből az időszakból, hogy „bezzeg Király Károly is együtt vadászott a diktátorral”. Az ilyen, hiányos emlékezettel rendelkezők számára lényegtelen, hogy 1972-től Király Károly lemondott első titkári megbízatásáról, és elkezdte szellemi harcát a hirhedt diktátorral. Ismerve a pártszervek működési mechanizmusát, a sokak (sokunk) által rettegett szekuritáté módszereit, rendszeres írásos megszólalásában a párt legfelső vezetőinek adta tudtára a magyar közösséget érő sérelmeket, de minden más hatalmi túlkapást is jelzett. Mindezt a kommunista párt tagjaként, elvszerű bírálatként fogalmazta meg és juttatta el nemcsak a párt vezetőihez, hanem bizalmi emberek segítségével külföldi szerkesztőségekhez és/vagy diplomáciai képviseletekhez is.
Ennek az értünk és helyettünk végzett, közel két évtizedes küzdelemnek az elismeréseként, 1989 viharos decemberében Marosvásárhelyen a megye első emberének választottuk, majd rövidesen országos vezetői tisztségre hívták Bukarestbe: az 1990 májusában lezajlott parlamenti választásokon az újonnan alakult Szenátus alelnöki tisztségét töltötte be.
A román fővárosban is következetesen küzdött azért, hogy államalkotó nemzeti közösségként ismerje el az új román alkotmány a magyar kisebbséghez tartozókat is. Ennek a küzdelemnek része volt, hogy 1991. de-cember 8-án, egyedüliként lemondott szenátori tisztségéről, mert a szavazásra bocsátott alkotmány nem tartalmazta a kisebbségi közösségekre vonatkozó „államalkotó közösség” megnevezést, hanem Romániát nem- zetállamnak nyilvánította.
Király Károly inkább nyugdíjba vonult, és Kovászna megyébe tért vissza, ahol a Székely Faluért Alapítvány kezdeményezője és éltetője volt, és számtalan gazdasági társulást segített a legmodernebb gépi berendezések megszerzésében. Külföldi kapcsolatait is igénybe vehette, nemzetközi elismertsége sok ajtót megnyitott számára, de sohasem a saját javát szolgálta, soha nem tekintette életcéljának a meggazdagodást. Bizonyára ezért, a „sajátjaitól” kapott sérelmekért döntött úgy a harmadik évezred elején, hogy Magyarországon telepedik le.
Szerény kertes házban élt Mezőkovácsházán, ahol olyan mintaszerűen gazdálkodott gyümölcsös és zöldséges háztáji „gazdaságában”, önkezével végezve nemcsak a kerti munkákat, hanem a ház körül adódó foglalatosságokat is. Olyan jó kedéllyel, hogy azt odalátogatásaink idején csak elismeréssel illethettük. Itt kell megjegyeznem: soha nem várt el semmilyen „protekciót”, a kisváros polgárainak úgyszólván fogalma sem volt arról, hogy milyen értékes ember él közöttük. Igaz, egykori „barátai” száma megritkult, de nem is kereste a szereplést, ünneplést.
Magyarország vezetőinek akkor jutott eszébe csupán, amikor 85. születésnapja után állami kitüntetéssel (a Magyar Köztársaság középkeresztje a csillaggal) ismerték el küzdelmét.
Ide kívánkozik: szülőföldje, Románia még ennyivel sem jutalmazta, azt pedig méltatlan még említeni is, hogy élete végéig egy igen szerény (román) nyugdíjból élt. Megpróbálta ugyan hivatalosan tisztázni, hogy tevékenysége és viselt, nagy felelősséggel és ehhez magas nyugdíjbefizetéseivel járó beosztásai (igazgató, kisipari szövetkezeti megyei elnök) magasabb nyugdíjra jogosítanák, de egy idő után felhagyott a számára megalázó kérvényezéssel. Ismétlem: nem tekintette életcélnak az anyagi javak halmozását.
Magas kora és a romló fizikai állapot végül arra a döntésre késztette, hogy lányának családja közelébe költözzön Budapestre. Közel fél évszázadon át hűséges társa, Helga az egyre nehezebb egészségi állapotba került férjét áldozatkészen ápolta, és ugyanúgy vállalta az elmúlt hónapok nehézségeit, amint tette akkor is, amikor a megfigyelők és a hamis „jó barátok” között kellett eligazodnia.
Biztos vagyok benne, hogy Marosvásárhely közössége is kegyelettel emlékezik meg Király Károlyról.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
