Lecsengőben a marosvásárhelyi Sütő-szoborpályázat keltette össznépi nagy felzúdulás első szakasza. Zsigeri felháborodással reagált az interneten, médiában mindenki, aki csak tehette, a közösségi csatornákon földbe döngölték a pályázó művészeket, a zsűrit, a nyertesre olyan bírálatözönt zúdítottak, hogy talán még most sem tudott teljesen magához térni. Mindenkinek volt ellentmondást nem tűrő, ledorongoló véleménye, akkor is, ha nem mondhatta tájékozottnak magát a kérdésben, és elég információja sem volt a helyi önkormányzat kezdeményezte pályázatról. Azok is felháborodtak, akik egyébként elkerülik a kiállításokat, vagy kevéssé érdeklődnek a művészetek iránt. Sőt olyanok is, akik hivatásos művészként jól tudják, hogy egy záros határidőre kért, és esetleg hevenyészetten elkészített, majd rosszul fotózott makett, egy vázlatszerű, ötletelő látványterv alapján kérdéses végkövetkeztetést levonni. És mégis megfellebbezhetetlen véleményt mondtak, írtak a versenyprojekt kidolgozójáról, a pályázatot értékelő zsűritagokról. Persze aztán rájöhettünk, hogy nagy mértékben a szervezők elbaltázott, szerencsétlen kommunikációja, a város polgárait minden fontos tudnivalóról informáló közlemény késése indította el a véleménylavinát. De ennél többről van szó. Nem csak arról, amit első nekifutásra gondolnánk. Talán fura, de nekem az egészről Csokonai Vitéz Mihály több mint 230 évvel ezelőtt írt szatirikus színjátéka, A méla Tempefői jutott eszembe, pontosabban annak az alcíme: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Parafrazálva: az is bolond, aki köztéri szoborállítóvá válik Erdélyben! Vagy döntéshozó zsűritaggá Marosvásárhelyen. Azonnal magára is öltheti Tempefői mélaságát, balekségét és ennél sértőbb jelzőket is. Így megy ez. Tényleg? A ma is kedvelt költő több mint két évszázada vetette papírra a Marosvásárhelyi gondolatok című híres poémáját. Emlékszünk még, mi van benne? Például ez: „Múzsák, most oly helyen elmélkedem, amely a világ abroszán legkritikusabb hely…” Vajon valóban az 1790-es években írta ezt? És ugyancsak Csokonait idézhetem egykori vásárhelyi észrevételével: „Ha egy ember támadt, aki áldást ontott/ Embertársaira, száz volt, aki rontott.” A Magyar Tudományos Akadémiát megelőző Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság létrejötte és annak szorgalmazója, Aranka György előtti főhajtás jegyében született ez a vers. Marosvásárhely egyik markáns köztéri szobra, az Aranka György emlékmű alkotója, Gyarmathy János a Sütő-szoborpályázat zsűrijében is benne volt, akárcsak alulírott. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványt képviseltük, azt is tudva, hogy errefelé a lehető leghálátlanabb feladat egy ilyen döntés. De vannak dolgok, amik elől nem szabad megfutamodni. Régi óhaja volt ez a szobor Vásárhely magyarságának. Olyan régi, hogy már úgy látszott, örökre csak ígéret marad. Ezért is igyekeztünk minél szélesebb körben népszerűsíteni a pályázatot. Sok jó szobrászunk nem élt a lehetőséggel, több kiváló alkotót az előrehaladott életkora zárt el a kihívástól, kilenc benevező mégis akadt. Nem kevés. Pláne, ha az ötletpályázat kidolgozására és az azzal járó számos kiegészítő tennivalóra kiszabott időintervallum rövidségére gondolunk. A téli ünnepek, a vakációk, a karácsonyi, újévi kikapcsolódások idején, amikor mások pihentek, mulattak, ők keményen dolgoztak, dokumentálódtak, ötleteltek. Aztán jött a minapi hidegzuhany. Talán nem ment el végleg a kedvük az ilyen vállalásoktól. Köztéri szobrászatunk legaktívabb, sikeres képviselői közül többen pályáztak, Deák Árpád (II. díj), Harmath István (III. díj), Gergely Zoltán, Sárpátki Zoltán is például. Egyesek már megtapasztalhatták, mennyire ingoványos terület az emlékmű-szobrászat. A nyertes Makkai Istvánnak ez az első ilyen igazán jelentős megbízatása, egészalakos szobor megformálására még nem adódott alkalma. A kortárs művészet mind elismertebb alkotójaként most igazán esélye lesz ezen a téren, ilyen léptékben is bizonyítani. Hogy rátermett erre a feladatra is, azt az alkotói ötletét, koncepcióját alapos, részletező ismertetőjével és Sütő András életnagyságú, karakteres portréjával tanúsította a zsűrinek. A világhálón azonnal és vehemensen reagálók sokasága viszont csak az előnytelen pozícióban fotózott, vázlatos gipszmakettet látta, ez pedig egyből kiváltotta a hirtelen „népharagot”. A jelzett észrevételek, kritikák alapján is átgondolt, szakmailag tökéletesített mű, az író jelképhordozó, mégis emberközeli egyéniségét felmutató bronzalkotás lehetősége adott. Ütést, bántást kapott eleget a győztes. Remélhetőleg sokan segítik is majd az elkövetkező művészpróbáló hónapokban jobbító, jól hasznosítható javaslatokkal. A szakma becsülete is ezt kívánja. Még „a világ abroszának e legkritikusabb helyén is”. Ahol az elmúlt napokban voltak, akik már nemcsak a pátoszmentes koncepciót kérdőjelezték meg, hanem azt is, egyáltalán megérdemli-e Sütő András, hogy szoborral is őrizzük emlékezetét. Ez viszont már egy másik történet, és sokkal elmélyültebb, hosszabb eszmefuttatást igényel, mint ez a jegyzet.
