A kerek évfordulók a memória furcsaságait is eszünkbe juttatják, főleg, ha valamiképp személyesen is kötődünk hozzájuk. Kiderül, hogy legélesebben nem mindig a legfontosabb dolgokra emlékezünk. Ma is, amikor az egyik legismertebb festőművészünk, Szász Endre 100. születésnapja van, újra tudatosult bennem ez a sajátosság. Próbáltam felidézni magamban a vele kapcsolatos emlékeimet, és elsőként a hangja csendült a fülembe. Pontosabban a távolból felhangzó kiáltása: Ne mozdulj, mert megesznek a kutyák! Akkor én is egy ideje már arra gondoltam a rám rohanó négy-öt vérszomjas házőrző gyűrűjében. Aztán a fehér fürdőköpenyes, papucsos házigazda maga is megjelent a szépen felújított várdai kastély előterében. Nem volt mindennapi jelenség abban a tiszteletet parancsoló környezetben. Váratlan látványa és az elparancsolt vérebek távozása viszont jelentősen oldotta a feszült hangulatot. Ami ottlétünk alatt végig igen barátságos, közvetlen, érdekfeszítő és mondhatni, felejthetetlen volt. Huszonhat év távlatából, amikor a látogatás történt, mégsem állíthatom, hogy mindent képes lennék élesen felidézni az akkori élményeimből. Furcsa mód a kutyakaland után legvalóságosabban az jelenik meg lelki szemeim előtt, ahogy immár feszengés nélkül ülünk a múzeumnak is beillő egyik tágas szobában vagy inkább teremben, káprázatos antik bútorok, klasszicista dísztárgyak és megannyi pompás műtárgy között, oldottan csevegve különleges porcelánkészletből töltögetjük a kávét, a fürdőköpenyben is impozánsan elegánsnak látszó művész pedig önfeledten gyújtogat az egyik fél cigarettáról a másikra. Szívbetegsége miatt szabta ki neki orvosa a napi maximum nyolc (?) cigarettát, ő így elfelezve oldotta meg, hogy a szigorúan betartatandó fejadag többnek tűnjék. Szász Endre egyébként nem sokat adott a szabályokra, a tiltásokra különösen nem, és mint mesélte, volt is emiatt életében elég problémája, de azt ő is elfogadta, hogy romló egészségi állapota miatt kénytelen hallgatni az orvosi előírásokra. Voltak elvei, volt határozott művészi hitvallása, nyolcvanhoz közeledve is határozottan betartott napirendje. Éjszaka dolgozott, olvasott, délutánig aludt, ezért is rögzítette a találkozónk időpontját 14 órára. Budapestről autóztunk le Somogyba, eldugott helyen található az egykori Somssich–Matolay-kúria, amelyet az amerikai sikerei után Magyarországra visszatért festő megvásárolt, és a korábbinál pompásabbra varázsolt. Úgy érkeztünk, hogy ne késsünk, a parki bejáratnál talán hamarabb is csengettünk a kelleténél, de nyílt a díszes kovácsoltvas kapu, így jutottunk az épülethez, mielőtt a kastélyúr átöltözhetett volna. Az öltözék különösebben nem zavart, sőt kimondottan díjaztam, hogy megmentett az ebektől.
Az átfogó interjú megjelent a 2000-ben kiadott Múzsák fellegvára című kötetemben. A borítóját éppen Szász Endre tervezte. A könyv rég elfogyott, talán vannak, akik nem felejtették el. Olykor hivatkoztam rá, ritkán idéztem is belőle. A politikai botrányoktól sem megrettenő „Szász Bandi”, az ünnepelt és kárhoztatott sokoldalú alkotó 2003-ban hunyt el, azóta is gyakran szó van róla. A memória persze nála is szelektívnek bizonyult. Az egykori csíki gyerek csapongva elevenítette föl a marosvásárhelyi éveit. A Református Kollégiumot, ahol három évig tanult, és Molter Károly volt az osztályfőnöke. És folyton rajzolt meg rajzolt. Nyilván a Súrlott Grádicsot is felkeresték időnként, még néha tanítás idején is. Szeretettel mesélt Bordi Andrásról, aki a festőiskolában karolta fel és beszélte rá, hogy a festői pályát válassza. Sztorizott a Bolgár térről, amerre Vásárhelyen laktak, a kószálásairól, amiket rajzban is megörökített. Háborús időszak volt akkortájt, de meggyőződése szerint „óriási kultúrája volt Erdélynek. Nagyszerű emberek voltak ott abban az időben, Kós Károlyék meg Molter Károlyék, Nagy Imréék, akik mestereim voltak. Ami szellemiségem nekem van, azt onnan hoztam. (…) Csatangoltam eleget. Emlékszem, amikor bevonultak az orosz katonák, éppen a Bolyai téren voltam, akkor is rajzoltam. Gyalogosok, lovasok is voltak, barátságosak. Lerajzoltam őket, tetszett nekik, alá is írták a portrékat. Azt hitték, újságíró vagyok. Ki tudja, azokkal a rajzokkal mi lett. De már akkor megbizonyosodhattam, a képnek varázsos ereje lehet, erősítheti az emberek közti kapcsolatot. Azóta még számtalanszor meggyőződhettem a nagyvilágban erről. Ezért is elengedhetetlen, hogy amit csinálunk, igazi művészet legyen.”
Az ilyen gondolatokat persze szóról szóra érdemes idézni, de hiába keresném őket az emléktáramban. A beszélgetés hangszalagra rögzített változata is már a múlté. Kinyomtatva viszont még hozzáférhető. Meddig? Gutenberg világa mind közelebb kerül ahhoz, hogy úgy beszéljenek róla, mint egy messzi-messzi galaxisról.
