2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Sőt örüljünk, sőt előre!”… Aligha gondolhatják sokan, hogy az idézet a halk szavú költő, Arany János sora. Őt inkább az időskori Epilógusban jellemzett alapállással azonosítja az irodalmi köztudat. „Ha egy úri lócsiszárral/ Találkoztam s bevert sárral:/ Nem pöröltem, – / Félreálltam…” Pedig volt ő forradalmian, szabadságharcosan lelkes, elszánt is. Példa rá a nyitásként idézett Április 14-én című verse. 1849-ben örökítette meg így ezt a napot. Arany akkor nemzetőr volt és harminckét éves. Eléggé fiatal ahhoz, hogy ne vegye komolyan a halált. „Fel, fel a szent küzdelemre!/ A sorompó nyitva áll:/ Egy a pálya, egy a végcél:/ Dicső élet, vagy halál.” Lelkesedését az váltotta ki, hogy a debreceni országgyűlés ezen a napon mondta ki a Habsburg-ház trónfosztását, amit majd a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával is megerősített. Ennyit a történelemről. A múlt különben naponta bekopogtat valamilyen évfordulóval, de az embereket a jelen izgatja jobban. A jelen, ami se nem fényes, se nem dicső, nem is lelkesítő. Örülnünk kell, hogy még vagyunk. Világszerte arat a halál, úgy is, hogy nem is tehetünk róla. Illetve valamiképpen mi is az okozói vagyunk mindennek. Állandóan újabb jelzések érkeznek sajtón, médián, világhálón keresztül, hogy a Föld, az emberiség már túl is lépte az utolsó óráját. De ki törődik ilyesmikkel! Óriási katasztrófának kell bekövetkeznie a közvetlen közelünkben ahhoz, hogy valamennyire megrendítse közönyünket, érzelmi tűréshatárunkat. Látszólag egyébként nem vagyunk érzéketlenek, letargikusak. Tessék csak megnézni az internetes kommenteket. Fröcsög a gyűlölet minden irányból, tombol a gyilkos indulat. Jelentéktelen dolgok is kihozzák az embereket a sodrukból, és sokan olyankor leállíthatatlanok. Bár gyakran az a benyomásom, hogy ez is csak szerepjáték. Miképpen juthattunk oda, hogy ha nekem valamiben más a véleményem, mint valamelyik ismerősömé, máris ellenségének tekint, és vízbe szeretne fojtani, felnégyelni, megnyúzni, másképp végezni velem?! Miképpen? Hát ilyen irányba vitte el életünket a politika! És ezen a mind mélyebbre süllyedő lejtőn nehéz megállni. Sajnos, egyelőre a megállítás szándékát sem tapasztaljuk. Inkább azt, hogy a média is enged a közösségi kommunikációs hálózatok növekvő nyomásának, és mind alacsonyabbra engedi az általa közöltek etikai, morális szintjét. Ezen nyilván nem moralizálással segíthetünk. Át is evezek más vizekre. Tehetem, mert ez a nap más vonatkozásokban is figyelmet érdemel. Ma van a könyvtárosok világnapja. Attól tartok, az ő térfelükön sem minden rózsás. Sőt, egyre áldatlanabbak a körülmények, és nem csak a világjárvány miatt. Pedig a könyv, az olvasás is segíthetne valamennyit az általános lelki, szellemi romlás, az erkölcsi leépülés lassításában. Ezt persze a politikacsinálóknak is be kellene látniuk. De baj lehet a látásukkal. Meg a hallásukkal. A járásukról nem is beszélve! Egyszóval, nem érzékelik innen se, onnan se az S.O.S. jelzéseket. Az ilyen mulasztásoknak pedig mindig nagy az ára. Gondoljunk csak a Titanicra. A csodás megvalósításként ünnepelt óceánjáró 1912-ben ennek a napnak az éjszakáján ütközött a jéghegynek, és merült a hullámsírba. De ki figyel ma már ilyen csekélységekre?! Sőt egyenesen bosszantó a vészharangos példabeszéd. Arany János viszont még hitt abban, amit leírt vagy mondott. Nem kételkedem igazában: „Habozásban nincsen üdv”.