2019. december 8., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy,/ Lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad…” Ha ez csak ilyen könnyen menne, sokan megpróbálnánk. Kilépünk, és akkor mi van!? Ugyanott vagyunk. A dolgok nem változnak, bármennyire ringatnánk magunk. Harminc évvel a rendszerváltás után is látnunk kell, nincs vigasz. A belügyminisztérium bukaresti székhelye elé tiltakozásként helyezett sok száz cipő látványa juttatta eszembe, milyen nagy élmény volt számomra 1973-ban Déry Tibor kisregényének musicalváltozata a budapesti Vígszínházban. Azóta is fülembe cseng Presser Gábor zenéje, Adamis Anna szövege, az azóta nagy öregekké vált fiatal színészek hangja. Persze nem sejthettem akkor, hogy négy és fél évtized teltével is ennyire aktuális lesz a Képzelt riport felkérése a keringőre, ringatásra. Bizony kellenek az ilyen lelki vigaszpirulák. Érdekes, hogy a cipős jelkép más dal kapcsán is aktuális, és ugyancsak szép emlékeim halványuló halmazából elevenít meg egy sosem felejthető mozzanatot. Éppen ma tíz éve hunyt el a legendás gitáros, énekes Cseh Tamás. 

„Istenem, istenem,/ micsoda vidék,/ micsoda egy ócska vidék,/ nézd,- a cipőm milyen ócska már”… méltatlankodott dalolva Az ócska cipő Desiréje. Ha néha a Duna budai oldalán járok, a színészként is jól ismert „indián törzsfőnök” szobrát is felkeresem, és felsejlik bennem az a régi est a ’90-es évek elejéről, amikor Csobánkán a hegyen egy meghitt kocsmaasztal mellett énekelt nekünk Cseh Tamás, visszafogottan, de teljes szívét, lelkét beleadva. Így mondom, nekünk, mert magam is ott voltam az elvarázsoltak között a hallgatóságban. A chicagói Szivárvány folyóirat írótáborának közössége volt jelen, Mózsi Ferenc, a szervező házigazda a világ minden tájáról hívott oda nyaranta magyar tollforgatókat, Erdélyből is néhányunkat, ezt a csapatot tisztelte meg dalaival Cseh Tamás. Már nem csak ő, de Mózsi Ferenc sem él, a Szivárvány folyóirat is megszűnt, az írók is ritkán ülnek egyazon asztalhoz. S az erdélyiek jelenléte sem valami nagy szám. Persze leginkább itt, a szülőföldön érezhetjük, hogy minket nemigen szeretnek. Mondhatnám ezt kevésbé finoman is, de minek. Hagyom az énekesre: „micsoda egy ócska vidék, nézd, a cipőm is milyen ócska már”. És még mi minden az! Képletesen és valóságosan. Igaz, a dal a ’70-es évek Magyarországára célzott. De ma is, ránk vonatkoztatva is időszerű. Most a caracali rémségektől bolydult fel az ország, ez a polipszerűen szerteágazó borzalmas ügy hozta felszínre mindazt, ami rossz, ami megoldatlan, letaglózó és kegyetlenségében, abszurditásában is annyira jellemző erre a társadalomra. Ami ellen a cipős tüntetés is megpróbált fellépni szombaton a fővárosban. Hallottam olyan hangokat is, hogy túlzás ilyen egyedi ügyből ekkora országos felhajtást produkálni. A bulvársajtó, a nyári szezonban témahiánnyal küszködő tévés hírcsatornák és az egész tragikus helyzetet a maguk előnyére fordító politikusok profitálnak belőle. Így lenne? Egyedi a jelenség? Pár nap alatt annyi minden kiderült az igazságszolgáltatás, a bűnüldözés, a nyomozó hatóságok, az ügyészség, a rendőrség, csendőrség stb. tehetetlenségéről, szakmaiatlanságáról, egyebekről, hogy azt már jóformán minősíteni sem lehet. Sok minden napvilágra kerül hirtelen, amiről eddig hallgattak. Kapkodnak ide-oda. Olvasok egy frissen közzétett jelentést: 2018-ban 633 gyilkosság tettesét nem sikerült azonosítani. Ennyi gyilkos kószál szabadon körülöttünk? Alighanem több is ennél. De nyugodjunk meg, a magas vezetőség, a hatóság mindenre gondol. Legújabb intézkedés, hogy megemelik a fogvatartottak, bebörtönzöttek napi ellátására fordítható pénzkeretet. Jobban élhetnek ezután. Az ország és Caracal réme, Dincă is bizonyára részesül majd belőle. Nem folytatom. Megyek cipőt vásárolni.