2022. december 4., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csütörtöki kimenő

Nem irigylem a jövendő emléktábla-állítókat. Nem irigylem, bizony isten. Még belegondolni is rossz, ha sehol nem akad az emléktáblázásra méltatott életében (rövid-viharos/csendes, derűsen hosszú, matuzsálemi kort megért) egy valamirevaló szülőház egy „itt gyermekeskedett” típusú falusi, városszéli vityilló, tanya, présház, birtok, jószágigazgatói lak, sem egy olyan biztos és jól látható hely, ingatlanfal, ahová ki lehetne szögezni az „ebben a házban élt és dolgozott” kezdetű emléktáblát.

Hát akkor sehol sem élt? Sehol sem volt otthon? Ez így nem állítható az első kérdésre adandó felelet gyanánt, csak éppen... (Erről valamivel arrébb). Ami a második kérdést illeti, ahhoz el kell olvasni műveit, és meg kell keresni a műveiből kisugárzó hitet az otthon, az igazi otthon fogalmával kapcsolatosan. Mit is tartott ő a művész valódi honáról. (Ha volt ilyen megnyilatkozása.)

Természetesen nem gondoltunk konkrét személyiségre, csupán elméletileg és nagy általánosságban jártuk körül a problémát. Ugyanis adva van egy fontos (éltében fontos, halála után el nem felejtett és feledhető) személyiség, író, tudós, kutató, tanár, törvényalkotó, művelődéspolitikus – elégedjünk meg ezekkel a kategóriákkal –, aki élete során nem szerzett magának kis vidéki házat és / vagy nyaralót, sem a városi rengetegben egy magánházat, családi lakot. Megelégedett a tömbházzal, azaz a blokkal. Vannak még ilyen csodabogarak. Sőt mi több, mikor megszületett, ezt a városi szülészeti klinikán tette, ettől nem lett frusztráltabb sem ő, sem szülei, akik örültek a tiszta körülmények között, orvosi felügyelet mellett lefolytatott világra segítésnek, és a kisdedet egyenesen abba a tömbházi háromszobás lakásba vitték haza, ahol akkoriban a szülők laktak, és örültek, hogy fedél van a fejük felett, kiköltözhettek, még a gyerek, a jövendő személyiség születése előtt abból a rettenetes albérletből, ahol addig a nő (az anya) szüleivel éltek együtt. A szülészetre, ha kitennék az emléktáblát, akkor minden olyan hírességnek, akit az irodalom- és egyéb szaktörténet számontart, dukálna ugyancsak egy-egy márvány-, bronzplakett, és rövid időn belül mindent elborítanának a hálás utókor táblái, mint a katolikus templomokban a hálaadó márványtáblácskák, talán kívülről sem meszelni, sem védő-szigetelő burkolattal nem kellene ellátni többé az épületet. 

Aztán az egyetemre is járt, és lakott a X-ik diákotthonban, naponta étkezett a XX-ik menzán. Ide sem tehető emlékjel, mert ez még hangsúlyozottabban ki van téve annak a veszélynek, mint az említett szülőotthonok, klinikák, kórházak és iskolák. Az egyetem falára csak a nagyon protekciósok kerülnek ki. Az ugyanis ki van téve a politika széljárásának.

Mikor visszatért szülővárosába és szülei otthonába, kicsinek bizonyult, midőn megnősült, tehát vettek, szereztek, cseréltek, befizettek egy másik három-négyszobásra és a szülők blokklakása az öccsére/húgára maradt, midőn elvesztették szüleiket. Szóval, bár honoráriumából tellett volna, mégsem vett családi házat. Neki pontosan megfelelt az első....X-ik emelet, csupán a szerelőket kellett a feleségének hívnia, ha valami grimbusz történt a szerelékben. Könyvekre, utazásra, gyermekekre ment el a pénz. Szeretett enni. Akárcsak családja egészében és egyedeiben egyaránt.

Csak az utókorára nem gondolt. Hedonista volt alapjában véve. Mert hogyan helyezhetnének el egy blokk falára emléktáblát? Valahogy nincs benne a kánonban. A síron meg amúgy is van, lesz. Ha az utódok el nem felejtik. Vagy ha már el nem költöztek az országból is.

Tudod, milyen nehéz megszerezni valamennyi lakó beleegyezését? Pláne ha a személyiség ellenzéki volt, vagy kisebbségi egy vegyes lakosságú tömbházban. Ki az? Nem ismerem. Itt nem lakott semmiféle író/tudós/bohóc, én aztán ismertem minden lakót, ’sze 30 éve itt lakom, így az egyik. Nem kell ide tábla, még majd jönnek mindenféle turisták, lesz itt kornyikálás, beszédek, koszorúzás, közben mindent letaposnak az előkertben, a rózsákat és a gyepet... Tegyenek egy egészen kis táblát a volt elvtárs/úr/nő csengője mellé, ha az új lakó engedélyezi, így a harmadik.

És mire mindenben egyetértenének, addigra a művészt, tudóst vagy elfelejtik, vagy kiderül, hogy nem is ott lakott, tételeit megcáfolták, nem is tanítják az iskolában, alkotásaiból egyet sem őriz a helyi múzeum, örökösei emigráltak. Ráadásul a márvány négyzetmétere annyira megdrágult, hogy az emlékbizottság legfennebb csak egy csinosabb kivitelű rajzlapra elegendő pénzzel rendelkezik már. A többi elment a kérvényezésre, ügyvédre, törvényszékre. És akkor minek ez az egész cécó?