2024. május 20., hétfő

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gernyeszegi beszélgetés a Németh Lajos-díjas Nagy T. Katalinnal a 8. Kastélypark Művésztelepen

– Először itt, Gernyeszegen?

– Gernyeszegen igen, de sok szál köt Erdélyhez. Budapesten születtem, a szüleim erdélyiek. Gyerekkoromban sokat jöttünk ide. Ez nagyon meghatározó volt számomra, az egyetemen Kós Károlyból írtam a szakdolgozatom. A dolgozathoz volt egy nagy kutatásom. Károly bácsi adott egy hosszú listát arról, hogy miket tervezett be. Annak egy jó része nem készült el, de ez csak akkor derült ki, amikor elmentünk az illető falvakba. Ez a nyolcvanas évek elején volt. Az egyetem után a Magyar Nemzeti Galériába kerültem, a kortárs gyűjteményhez osztottak be, így elveszett az a szál, ami a századforduló művészetéhez kötött. Előtte sokat foglalkoztam a Gödöllői Művészteleppel, ezért a marosvásárhelyi helyszín is fontos volt nekem. Akkortól viszont az életemet a kortárs magyar művészet határozta meg. 

– Izgalmas terület.

– Persze. Az ember kijön az egyetemről, és jóformán azt sem tudja, hogy különböztessen meg egy rézkarcot egy másmilyen grafikától, az tehát nagyon jó iskola volt számomra. Ráadásul volt egy régebbi kollégám, Bolgár Kálmán, akitől nagyon sokat tanultam. 1980-ban meghalt Kondor Béla, ott volt a hagyatéka a Nemzeti Galériában, és erre a kollégámra bízták, hogy dolgozza azt föl, legyen egy nagy kiállítás is és egy Kondor-ouevre-katalógus belőle. Bolgár rendkívüli tudású valaki volt, sajnos Aczél totál tönkretette, alkoholista lett. Mire én megismertem, már semmire nem volt képes. Talán úgy tettek oda, hogy Kati majd segít neki. A segítségből aztán életem egyik legnagyobb munkája született, nyilván kettőnk nevén futott, de gyakorlatilag a nagyját én csináltam, négy évig dolgoztam az anyagon. ’84-ben volt egy nagy Kondor Béla-életműkiállítás és egy katalógus, amely a mai napig etalon. Nem csak azok a művek kerültek bele, amelyek a hagyatékban maradtak, és az állam megvásárolta, a magángyűjtőket is próbáltam föltérképezni. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy utána, amikor ennek vége lett, és ott álltam feladat nélkül, mert nem akartak kortárs kiállításokat rendezni, én meg úgy éreztem, tele vagyok energiával, egy nagy fordulat következett az életemben. Sára Sándor elindította a Duna Televíziót, és az volt a fixa ideája, hogy neki szakemberek kellenek, nem profi tévések. Lett külön dzsesszműsor, külön irodalmi műsor, művészeti adás… Supka Magdolna, aki nagyon jó barátja volt Sára Sándornak, engem ajánlott fiatal művészettörténészként, hátha van kedvem ilyesmibe belevágni. Én meg otthagytam a Nemzeti Galériát. Kemény döntés volt, az akkori igazgató, Bereczky Loránd rám is kérdezett, jól meggondoltam-e ezt, hiszen amit otthagyok, egy nyugdíjasállás az ország első múzeumában. Hat évet töltöttem a Duna Tévénél.

A táborzáró kiállítás megnyitóján (jobbról) Nagy T. Katalin, Pokorny Attila, Harmath István

Fotó: N.M.K.


– Nem bánta meg?

– Nem, de utána egy picit nehéz volt. Amikor Sára elment, ott nagyon megváltozott minden. Már nem kulturális televízió voltunk, hanem hírtévé. Egymás után szűntek meg a jó műsorok, az enyém is. Eljöttem, de igazából a Jóistenke egy kicsit mindig a markában hordott. Amikor már lehetett tudni, hogy itt valamilyen bajok lesznek, Keserü Katalin megkapta az Ernst Múzeumot, ahhoz volt csatolva a Dorottya Galéria, és Kati rám kérdezett, mennék-e a Dorottya Galériához. Egypár évig aztán ott szerveztem a kiállításokat. Szerencsém is volt, de szerintem bennem mindig két irány működött. Az egyik vágy: embereket tanítani. Nagyon szerettem tárlatot vezetni, olyanokat beavatni a művészetbe, akiknek nincs sok közük hozzá. Kiállításokat csináltam a Duna TV épületében, és a legaranyosabbak a biztonsági őrök voltak, akik reggel azzal fogadtak, hogy mondd már, mi ez itt, s a magyarázat után kijelentették, hogy most már egész másként látják az egészet! Ez nagy öröm volt számomra. És az is, hogy még a hírtelevíziós, műholdas csatornák előtt a világ minden részéből jöttek visszajelzésként a levelek az én műsoromra is. Miután megjelent az RTL Klub, nagyon megcsappant a Duna nézettsége. Majdnem minden második, harmadik műsoromban volt erdélyi blokk. Mentünk a Felvidékre, Kárpátaljára is, ritkábban Nyugat-Európába. Mű-terem-tés volt a címe, hat év alatt 45 percről csökkent le 20 percre, de csináltunk filmeket is, amiket azóta is sokszor vetítenek. Erdélyben például a Jakobovits Miklós-filmet készítettem. Azt Márta is nagyon szereti. A havi magazin mellett irdatlan munka volt ilyen portréfilmeket készíteni.

– Az utána következő kurátori munkájában ezt a tapasztalatot is hasznosíthatta.

– Abban is volt egy tanulási folyamat, sok mindent láthattam a világban az utazásaim során. Nagyon szerettem azt a periódust is, amikor folyamatosan pörögtek a kiállítások. Most a két fő törekvési irányom valahogy együtt van. Írok, szerkesztek, kutatok, kiállításokat is rendezek. Volt még nyolc olyan évem is, amikor tanítottam az egri egyetemen. Az lelkileg kielégített, de már képtelenség volt annyi mindent végezni.

– A mozgékonyságát mégsem adta fel, noha bőven elég lenne annyi munka, amennyi a nagy igényű művészeti kiadványok megjelentetéséhez szükséges. Sorozatnak is tekinthetjük azt, ami a nevéhez fűződik. 

– Ez úgy indult, hogy tizenkét éve Debrecenben megalakult a MODEM. Az a mai napig különleges megvalósítás. Egy háromszintes, hatalmas épület, és minden, ami vele jár. Tudták, hogy oda valami illő kellene. Adott volt a városban Magyarország legnagyobb magángyűjteménye, ebből egy letétet kértek a MODEM számára. Tíz évig csináltak belőle kiállításokat, de a végén cserében föl kellett volna mutatni az úgynevezett gyűjteményi köteteket. Ez viszont hiányzott. Az ügyvéd úr, a tulajdonos Antal Péter joggal hiányolta a kiadványokat. Ha nincs könyv, visszamenőleg kérhette volna a művek bérleti díját. A városnak lépnie kellett, és felmerült, hívják vissza Nagy T. Katalint, aki egyszer már benne volt ebben a munkában. Felkértek rá, elvállaltam, és minden más munkámat szüneteltetnem kellett. Két ilyen kötet van, az első a Szentendrei Iskola, a második egy szélesebb művészkör bemutatása, a most készülő pedig elsősorban az alföldi művészek munkásságáról szól, abban van Nagy István művészete. A gyűjtő pedig újabb ilyen terveiről tárgyal a várossal. Még három hasonló kötetet szeretne. Nem tudom, bírni lehet-e ezt.

– A mostani is több művészi világot egyesít. Külön-külön is megjelentethették volna ezeket kisebb terjedelemben. Nem lett volna egyszerűbb?

– De igen. Viszont világjelenség, hogy az irdatlan méretű és súlyú gigakatalógus a divat. Az elsőt a tartalma diktálta. Abban Vajda Lajos, Bálint Endre, Korniss Dezső, Ámos Imre, Anna Margit volt benne, és azoktól nagyon sok mű szerepelt. Így lett a kötet ötszáz oldalas. A következőket tematikusan kisebbeknek szántam, de a gyűjtő az elsőhöz hasonlót akart. Így mindenik kötet öt-hatszáz oldalas lett, lesz. Természetesen nem egyedül írom ezeket, mindig megkeresem azt a szakember kollégát, aki az illető egyéniséggel, jelenséggel foglalkozik. Ez a mostani, harmadik kötet számomra azért a legkedvesebb, mert Kondor és Tóth Menyhért művészete az én területem, a velük foglalkozó tanulmányokat én írtam. Mindeniknél van egy bevezető, egy életrajz, rengeteg életrajzi vonatkozású fotó, és szerzőktől függően néhány műről részletes elemzés következik. Mindenik könyvnek ez a szerkezete, és a legvégén a jegyzékben nem csak a sima adatok vannak, hanem megpróbálom kinyomozni a mű előéletét, hol volt kiállítva, mikor, a reprózások dátumát és hasonlókat. Ez a munka rabszolgarésze. Az az enyém.

– Ez rendkívül időigényes munka. A jelek szerint mégis megengedhet magának ilyen kis kiruccanásokat, lazításokat, mint ez a művésztelepi jelenlét.

– Pokorny Attila már régebb is hívott, de tavaly éppen kiadás előtt voltunk, nem tudtam vállalni. Most is sok munkám van, de örültem, hogy legalább egy keveset kidugom az orrom. Az új kötetnek késő ősszel kell megjelennie, de most épp áll egy kiállítás ebből az anyagból a Modemben, és annak egy érdekes része az, hogy csináltam egy úgynevezett „Sosemvolt” műtermet. Vilt Tibor és Schaár Erzsébet férj és feleség volt, de külön műtermük volt. A gyűjtő mindent megvett, a töredékeket is, mindent, ami maradt a haláluk után, és ezek 99 százalékban gipszek, amiket sohasem szoktak kiállítani. Ebből összeraktunk valami olyasmit, ami nagyon tetszik az embereknek. Egyes darabok megmaradtak. Műtermi hangulata van. Most pont a marosvásárhelyi Kultúrpalotában láttam, milyen közönségbarát ötlet, ha a művész emberi oldalát is megmutatjuk. Egy ilyen műterem ezt jelenti.

– A művészettörténésznek, kurátornak a véletlen is felkínálhat ötleteket, témákat, de vannak olyan szakemberek is, akik évtizedekre előre betervezve kutatnak, dolgoznak. Ön melyik módszer szerint dolgozik?

– Mind a kettő jellemző rám. Sok kiállítást nyitok meg, vagy azért, mert ismerem már a művészt, vagy, mert fiatalok, ígéretesek a művészek, akik felkérnek. Írok is róluk, azok az írások megjelennek folyóiratokban, néhány kismonográfiát is elkészítettem, de mióta ez a szóban forgó sorozat megy, csak ez van. A művésztelepek különben az utóbbi tíz évben meglepően elszaporodtak. Ez egyfajta szellemi áramlat része is. Volt egy idő, amikor ezek nagyon leültek Magyarországon. Nem volt rá pénz, akarat se, a művészek jól elvoltak magukban otthon, a saját stúdiójukban. Mostanában viszont nagyon felerősödött Magyarországon és a Felvidéken is. Az itteni művésztelepen vendégeskedő Stano Cerny jó barátja, a szlovákiai magyar képzőművészet meghatározó egyénisége, Dolán György minden évben három művésztelep kurátora, és az utóbbi években én szoktam ezeket megnyitni. De nem szoktam ott annyi időt tölteni, mint most itt. Kicsi a világ, nevettük el újra, amikor megtudtam, hogy Stano is itt lesz, és a mexikói társa, Daniela Jauregui.

– Kurátorságának külön érdekessége a Fazonigazítás. Még él az a projekt?

– Létezik ma is, de pont az említett kötetek miatt nem tudom folytatni. Ez a Fazonigazítás tényleg egy izgalmas valami. Egy botrányos eseményből indult ki, amely a budapesti Falk Miksa utcában történt, és mindenkiben más-más asszociációt váltott ki. Rendszeresen szerveztek Falk Art fórumokat, ezzel próbáltak életet vinni ebbe az utcába, amelynek nagy részét régiségkereskedők uralják. A jó nevű Nagyházi Galériába bekerült egy hagyaték, és kiderült, hogy a 99 százaléka hamisítvány. Elhatározták, hogy csinálnak egy kiállítást, amelyen a képkereteket árusítják, a képeket pedig elégetik, nehogy visszakerüljenek a műtárgypiacra. Szimbolikusan két ilyen hamisított Rippl-Rónai kartont egy kis tűzre rá is raktak az utcán. Kinn voltak a tűzoltók is, körülvették az eseményt. Engem ez elborzasztott. Hogy lehet képeket égetni?! Mi mindent lehet erről gondolni! Egy idős hölgy mellettem sírni kezdett, amikor látta. Neki az is jó lenne, ne égessék el! Ez egy hétvégén volt, hétfőn bementem a galériába, ott volt egy művészettörténész ismerősöm, kértem, hogy a megsemmisítésre szánt képekből adjon nekem vagy tíz-tizenötöt, mert fel szeretném kérni a kortárs művészetet képviselő barátaimat, hogy ezeket a műveket saját elképzelésük szerint alakítsák át, egyfajta újjászületési folyamatba vonva be őket. A főnök beleegyezett, a szándékom híre elterjedt a művészeti körökben, többen is kértek, hogy őket is vonjam be az akcióba. Csináltunk a felturbózott munkákból egy nagy kiállítást, amiből aztán vándorkiállítás lett. Szlovákiában is láthatták. Erdélyben még nem volt.

A gigakilincs Harmath István munkája. Háttérben a mexiói Daniela Jauregui

Fotó: N.M.K.


– Pedig ilyenszerű eljárásokkal erdélyi művészek is foglalkoznak. A MAMŰ-s Elekes Károly például.

– Ő benne van az anyagban. Nála nagyon rafinált a beavatkozás. Egyébként hamisítványokból sosincs hiány, így amikor más-más helyszínre mentünk a kiállítással, helybeli művészeket is bevontam a projektbe. Egerben, Miskolcon, Szlovákiában is bővült ekképpen az anyag.

– Ez a fajta beavatkozás vagy alkotási eljárás igazi műtárggyá nemesítette a hamisítványt?

– Ez mindig vitatható, és nehéz eldönteni, hova soroljuk az ilyesmit, de volt úgy, nem is egyszer, hogy bizonyos emberek megkerestek engem vagy a művészt, adjuk el az új művet, annyira megtetszett nekik. Persze ez nem az enyém, ez a művészeké, és így együtt van értelme bemutatni. A célom is az lenne, hogy az egész anyag egységesen kerüljön valahova állandó kiállításra. A művészeket is lebeszéltem arról, hogy ezeket a munkákat eladják. Sok mű reprezentálja az adott művész életművét. Olyan munkát csinált belőle, hogy azonnal rá lehet ismerni, ki a „beavatkozó”, mondjuk például, hogy Szikora Tamás vagy El Kazovszkij. Legtöbbjük hozta a saját stílusát, egyéniségét, tehát ezért is érdekes. Egyébként van a világban két helyen hamisítványmúzeum, az egyik Bécsben, a másik Hollandiában. Az én álmom az, hogy ha nem is önállóan, de legalább egy múzeum részlegeként legyen egy intézmény, ahol olyan jó minőségű hamisítványok lennének, amikből lehet tanulni. Ezek, amikről szó van, nem ilyenek, iszonyú gyengék. Nem kell szakember hozzá, hogy megállapítsa, hamisak. Eredetileg én azt a címet adtam a projektnek, hogy Hamis más. De Haraszty István, a szobrász, aki nemrég halt meg, és mindenki Édeskének becézte, mert egy végtelenül kedves ember volt, hozta az átigazított munkáját, és a Fazonigazítás címet adta neki. Rájöttem, hogy ez jobb cím, mint az enyém, elkértem tőle, ő meg a sajátjához kérte az általam választott Hamis mást. És tényleg, a hamisítvány az igazi művészeknek köszönhetően új életet kapott. Persze ezekből a hamisított változatokból valami az új műben is maradt. Az átalakított kép, esetleg plasztika mellett pedig, mert ilyen is volt, ott szerepelt a hamisítvány fotója.

– Kissé elkalandoztunk, térjünk vissza a Kastélypark Művésztelepre. Milyen benyomásokat szerzett itt, Gernyeszegen? 

– Mindenekelőtt a helyszín rendkívüli. Sokfele voltam már, de ez nagyon erős környezet, vizuálisan, szellemi értelemben is. Az előző táborozások anyagából is látszik, hogy a művészek nem tudnak kifarolni az erőteljes vizuális hatás elől. Néha próbálkoznak ugyan, de nem tudnak. Még azok sem, akiknek van egy határozott útjuk, stílusuk, és mindig ugyanazt csinálják valamiképpen. Látom más művésztelepeken: megérkeznek, de otthonról hozzák a gondolatokat. Ott is hat rájuk a táj, az aura, de ez itt sokkal erősebb. Itt a múlt és a jelen kapcsolata egészen rendkívüli. Pokorny Attilának és Amarillának az ötlete nagyon bejött, és nagyszerű, hogy a gróf ebbe a projektbe belement. Ez az épület a gödöllői kastélytípus társa, mondtam is Teleki Kálmánnak, hogy fel kéne vennie a kapcsolatot Gödöllővel, lehetne belőle egy gyümölcsöző együttműködés. Ott is csak az utóbbi években rendeznek kortárs kiállításokat, és majd amikor az itteni művésztelep 10. évfordulója lesz, érdekes lenne építészeti szempontból is összevetni a dolgokat, meg azokra a művekre koncentrálni, amelyek hozzák a jellegzetes motívumokat. Az itteni szoboranyag elképesztő, nyilván a park is, meg minden. Sajnos mindezek rendbehozatala horribilis összegekbe kerülhet. Nyilván majd a kiállítást is magasabb szinten kell megrendezni, mert most még minden olyan házias.

– A kortárs művészetek iránt elkötelezett Nagy T. Katalinnak milyen hasznot hajtanak az itt tapasztalak?

– Mindig tanul valamit az ember, de nekem különösen érdekes az, hogy a kortárs művészet miképpen viszonyul a múlthoz. Ez, amit itt most a művészek részéről tapasztalunk, már nem az, amit appropriáció néven a hatvanas-hetvenes évektől kezdve az akkoriak csináltak, de olyan értelemben hasonló, ahogyan hajlandóak a múltat az ő jelenkori festészetükbe, szobrászatukba beemelni. Tudjuk, mennyire nyomasztó a mai művészek többsége számára a múlt, milyen nehéz újítani, valami olyannal előrukkolni, amit eddig még nem csináltak, különbözni az elődöktől. A huszadik század mást se csinált, csak újított, mindent elárasztott az innováció. A mai középgeneráció már nem azzal törődik, hogy mi történt a közelmúltban, hanem tényleg megpróbálja önmagát hozni az adott műben, az idősebb művészettörténész pedig önkéntelenül is keresi, hogy kihez hasonlíthatja. De az jó, hogy ők ilyen nagy szabadsággal nyúlnak a dolgokhoz, és inkább magukból merítenek. Ez a gernyeszegi alkotótelep igazán műtörténésznek való. Amikor tanítottam, úgy szemléltettem a reneszánszt vagy a későbbi korokat, hogy az anyagba mindig beraktam kortárs alkotást is, és akkor csillantak föl a szemek, amikor a sok hasonló korhű mű között megjelent egy jelenkori parafrázis, egy humoros megközelítés. Ha most még tanítanék, ez, ami itt található, bőségszaru lenne nekem. Bemutatni, hogy a barokk művészet hogyan él tovább a 21. században. Ez egy valóságos művészettörténeti paradicsom.


Kapcsolódó cikkek:

Marosvásárhelyt elárasztotta a szemét

2022-11-14 17:19:00 // Mezey Sarolta

Elkezdik a szerződésbontás procedúráját a Brantner köztisztasági vállalattal



Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató