2021. augusztus 5., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

„Beteg vagyok, 3 napja nem láttam senkit, a szomszédasszony/ tejes köcsögöt állított asztalomra,/ Nem halhatok meg, nem szabad, mig meg nem találtam a tisztaságot,/ Nem tudom még, milyen lehet, szeretném, ha sok haja volna,/ én a hajat kedveltem mindig,/ Beletúrnék az ujjaimmal, de csak vigyázva,/ Belevesznék egészen végül s jószagától nyujtózkodva ott elaludnék.// Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.// Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul/ az eltünő csapat után,/ Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben./ Hűvösödik,/ Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.” Nem kell túl sok fantázia, sem empátia ahhoz, hogy belelessünk, épp mi lakozott 1926 áprilisában, ezen vers írásakor a súlyosan beteg költő lelkében. A zseni lelkében és elméjében, amelyet szilánkjaira repesztett a (valószínűsíthető) borderline személyiségzavar, a skizofrénia és a (teljesen bizonyos) mély depresszió. Azon költő tudatában, aki tizenhárom éves volt az egyik legnagyobb világjárvány kitörésekor, aki tizennégy évesen maradt árva, aki túlélte azt a pandémiát, amely a teljes Föld lakosságának majdnem öt százalékát kiirtotta. Aki a magyar történelem egyik legkaotikusabb szakaszában született, a körülmények pedig, amelyek között felnőtt, tovább súlyosbították későbbi megélhetését, társadalmi helyzetét, párkapcsolati nehézségeit. Túlélte az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását, az ezt követő társadalmi és gazdasági káoszt, az első világháborút, az utána következő mélyszegénységet és kilátástalanságot, különböző ideológiák véres forradalmait, a spanyolnáthajárványt, megtapasztalta a vélt és valós igazságtalanságok lajtorjájának egymástól messze álló, egekbe nyúló fokait, miközben odabent fortyogott a gyűlölet és öngyűlölet, láthatatlan implózióba omlott a tehetetlenség, és látványos dühkitörésekkel törte át az elme felszínének páncélját a meg nem értett segélykiáltás. Az a kor – a gyakori jó szándék ellenére – sem technikailag, sem szakmailag nem volt felkészülve az eredményes gyógyításra.

„Egyszer még mi is örülni fogunk” – írja, állítja, óhajtja és akarja a költő, de sem az azt megelőző, pláné az azt követő sorai nem adnak okot a megnyugvásra. Most nincsenek világháborúk, az ismert világot átformálni kívánó háttérhatalmi törekvések ellenére látványos forradalmak sem, a világ felénk eső részén nem érinti a legtöbb társadalmi réteget mélyszegénység, és előbb-utóbb, a tudomány és technika segítségével, legyőzzük a jelenleg regnáló vírust is. Amely azonban (még mindig, avagy ismét) megakadályozott bennünket abban, hogy a tegnap összegyűljünk, például olyan irodalmi, színházi, összművészeti eseményeken, amelyeket eddig minden évben megszerveztek a világ összmagyarságának különböző intézményei és civil szerveződései, hogy születésnapján emlékezzenek arra, aki a viharos, számunkra valószínűleg érthetetlen és megérthetetlen, szélsőséges érzelmek között vadul ingadozó bensőjéből nekünk ajándékozta a fenti, felkavaró sorokat – József Attilára, április 11-én, kultúránk ünnepén, a magyar költészet napján.