2022. május 18., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Erdélyi arcok

A pókai kaszától a vártemplomi szószékig

Sajátos életút, mint minden emberé, de olyan szépen cseng: a Mezőség-széli Pókától a székelyföldi főváros vártemplomi szószékéig. Így már nagyon egyedi, sajátságos, talán még mulatságos is: egyedi lelkipásztori életút időben és térben egyaránt. Már időmeghatározása is sokatmondó: két évezred találkozásánál, s így belekerül a diktatúra idejének négy évtizede, a ’89-es változás utáni útkeresés. Térben először Maros megye színes világa jelenik meg: a mezőségi Póka mint szülőfalu, Görgény-völgyi missziós gyülekezetek, a marosszéki Jedd, az iskolát és kultúrát jelentő Marosvásárhely. Aprólékosabb életlépé-sekkel kitágul az erdélyi tér a szászföldi Nagyszebenig, a németországi Göttingenig, sőt egy feledhetetlen élmény- úttal teli dél-amerikai Brazíliáig. Ötvös József élete valóban egyedi, sajátos emberi élet…


Ötvös József Fotó: Nemes Attila



– Mit kell, mit illik tudni Ötvös József nyugalmazott református esperesről?

– Úgy gondolom, ez személyem legtávolabbi megközelítése. Az esperesi tisztség és szolgálat egy időleges életforma, ami meghatározó lehet egyén és közösség számára. Szolgálat, felelősség, de egyben egy adott közéleti lehetőség is. Olyan korban – 2000–2012 között – voltam esperes a Marosi Református Egyházmegyében, amikor politikában, művészetben, közéletben nagyrészt nemzedékem képviselői jeleskedtek, akiknek egy részével együtt indultunk nemzetmegváltó életküzdelmünkre. Erdélyi, marosvásárhelyi életterünk fontos tényezője, összetevője volt az egyház szolgálata, ünnepi és hétköznapi forgatagban való jelenléte. Ebben az értelemben is nagy kihívás és egyben áldás volt a harmadik évezred első évtizedében, Erdély szívében esperesként szolgálni, és bárhol megjelenni. Nem dicsekvésképpen mondom, de mindvégig éreztem, tapasztaltam egyfajta tiszteletet mind a hivatalosság, mind az egyszerű emberek részéről, és ez a tisztelet részben a tisztségnek, részben a tisztség viselőjének szólt.

– Mit tettek a szülei a tarisznyába, amikor útnak indították? 

– Hangzatos szavakkal megfogalmazva mondhatnám: lelki útravalót. Amikor ezt az általános megfogalmazást aprópénzre váltom, akkor kedves gyermekkori emlékek elevenednek meg a még ránk kényszerített mtsz előtti évekből, amikor a hagyományos falusi földműveséletet élhették szorgalmas szüleim. 

Hadd meséljek el egy kedves esetet. Úgy emlékszem, három könyvünk volt: a Biblia, amit édesapám gyakran olvasott – szakadozottan még ma is őrzöm –, az énekeskönyv, amit édesapám minden vasárnap a zsebében vitt az istentiszteletre, és olyan büszke fiú voltam, amikor kihallatszott zsoltáréneklése a férfipadokból, nagyon szépen énekelt. Időnként a réten, szénaszárítás közben is elkezdett vallási énekeket énekelni, és nekem akkor is repesett a gyermekszívem, mert az én édesapám énekhangja biztatta az Ógát dombja alatt a pókaiakat: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg!”

Harmadik könyvként minden évben megvették az Előre kalendáriumot, mert abba be lehetett írni, mikor kell a tehénnek borjat elleni, hiszen az volt az év legfontosabb napja. Amikor hosszú őszi vagy téli estéken édesapám leült a Bibliát olvasni, példáját követve én is elővettem az Előre kalendáriumot, és először csak szótagolva, majd amikor megtanultam folyamatosan olvasni, már tízéves korom előtt olvastam a Chivu Stoica államtanácsi elnök és Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök képeivel illusztrált újévi naptár beköszöntőjét. 

Akkor nem értettem a szöveget, ma azt nem értem, miért is tettem mindezt, de időnként mosolyogva veszem kezembe az 1960-as könyvnaptárt, ahol még látható a ceruzával megjelölt szó, meddig jutottam el az olvasásban, amikor vacsorázni hívtak. A mondatban ez állt: „a párt vezetésével meg fog-juk valósítani”, s én a „fog”-nál hagytam félbe, majd a jó vacsora után így folytattam: „juk”.

– Mit jelentettek Önnek a szülei?

– Azt hiszem, mindazt, amit általában mindenkinek: követendő példát, és úgy gondolom, azért voltam szerencsés gyermek, mert jó példával hatásosabban lehet nevelni, mint veréssel vagy szigorú szavakkal. Egyedüli gyermek voltam, és úgy tizennégy éves koromig, amíg Pókában jártam iskolába, a biztonságot jelentették. Később, középiskolás, majd egyetemista koromban az otthont, ahova bármikor hazamehetek. Most, amikor testben már nincsenek közöttünk, értem meg igazán, milyen nagy ajándék egy középiskolás vagy éppen egy nagyvárosban tanuló egyetemista számára, hogy van hova hazamennie. 

– Mit kezdett a vidéki gyermek Erdély nagyvárosaiban?

– Elmondhatom, hogy minden (nagy)város a szebbik arcát fordította felém. Egész nemzedékem ezzel a visszafogott lélegzetű nosztalgiával emlékezik a múlt század hatvanas éveinek Marosvásárhelyére. Gondoljuk csak el, már volt Kultúrpalota és virágóra, de még nem volt a vegyi kombinát, már megvolt a zártkörű főtér és mögötte a Hargita nyári kert; nem volt a nagy, hivalkodó Grand Hotel, de ott volt a szálló helyén a Fecske cukrászda, a főtéren három filmszínház működött, és legalább három könyvesbolt.

Kolozsváron egyetemista koromban minden csütörtökön délután a postapalota előtt táncoltak a székiek, amiről Kányádi Sándor írta a fekete-piros verseket. Emlékszem, hetente kétszer-háromszor is betértünk a főtéri antikváriumba, mintha az lett volna Kolozsvár központja. Micsoda értéke volt akkor a könyvnek, még másodkézből is!

Nagyszebenben kissé tartózkodó, de mozgalmas kulturális életet élt az ott lévő több tízezres erdélyi szász közösség.

Göttingenben, ahol egy évig peregrinusként éltem, olyan márványtáblák köszöntek vissza ódon házak faláról, amelyeken nagy erdélyi elődök neveit lehetett felfedezni: Wolfgang Bolyai vagy Alexander Csoma de Kőrös. Sokszor olyan jólesett látni ezeket az erdélyi neveket a német tengerben, hogy nemegyszer hangosan köszöntem nekik – magyarul.

– Pályafutása során melyik volt élete legszebb állomáshelye?

– Úgy vagyok ezzel, mint a többgyermekes édesanya, mindeniket egyformán szerettem, mert mindenik egy kicsit más volt. Az első szolgálati helyen, a Görgény völgyében még az ifjú titán „nemzetmegváltó” álmaival kerékpároztam Alsóidecstől Görgényüvegcsűrig, akár húsz km-t is; az alsóidecsi vallásórás gyerekek éneklése még ma is a fülemben cseng.

Tizenegy éves jeddi ottlétem leggazdagabb és legértékesebb kincse a család: nősülés és három fiú fogantatása – a harmadik már a marosvásárhelyi szolgálat idején született.

A Marosvásárhely VIII. Cserealjai Református Egyházközségben végzett hétévi szolgálat ideje tele van szebbnél szebb gyülekezeti emlékkel. Ott indult el a rádióval és az újságírással való kapcsolatom.

A Vártemplom önmagában az erdélyi reformátusság egyik, ún. státusszimbóluma: nagy kiváltság, tiszta tekintély bármely időben vártemplomi lelkipásztornak lenni.

Tehát mind a négy gyülekezet a legszebb állomáshely volt.

– Mit jelent, mit jelentett Önnek ez a szakma?

– A lelkipásztori szolgálat hivatás, még akkor is, ha nem így indul el mindenkinél. Tapasztalatom szerint hivatás nélkül is el lehet végezni a papi, lelkipásztori teendőket, de úgy nagyon nehéz lehet. 

A lelkipásztori hivatás, küldetés egy erdélyi magyar ember életében rendkívüli erőt kölcsönöz: Isten az ő népének megtartásában munkatárssá választott. Ettől a rendkívüli erőtől és tudattól volt olyan áldásos az erdélyi lelkipásztorok, papok szolgálata az egyházellenes diktatúrában, a szabadosság ezredfordulós éveiben és a mai, balliberalizmus felé induló évszázadban.

– Ha újrakezdhetné, ugyancsak a papi pályát választaná?

– Gondolom, már az előbbi válaszom sugallta, hogy jó negyvenéves lelkipásztori szolgálatom – nehéz vagy kevésbé nehéz – idejének milyen nagy ereje, értéke volt az erdélyi magyarság megtartásában. Viszont sohasem szabad elfelejteni, a nemzetet, az egyházat nem a papok szolgálata tartja meg, hanem a teremtő és gondviselő Isten, de ebben a szent, megmentő tettben részesnek lenni, úgy gondolom, kiváltság.

– Mi lesz, ha a palást végleg szegre kerül? 

– Az emberek nagy részének – főleg értelmiségi szolgálatra elhívott életút végén – ezzel szembe kell néznie. Így készültem én is a nyugdíjas évekre, és ebben a felkészülésben két történet segített, adott erőt.

Az egyik bibliai, az Ószövetség egyik. ún. szimpatikus hőse, az a Józsué, aki Mózes halála után bevezeti negyvenévi pusztai vándorlás után a választott népet az ígéret földjére. A cél elérése, a siker, a győzelem volt az ő életútja, de nem hasonlította saját életformáját nagy elődjéhez, Mózeshez, sem az utána érkező nagyszerű bírákhoz. Meg kell tanulni: van egy életút, egy életidő, amiben mi vagyunk a fontosak, az a mi időnk, a mi utunk, és nekünk azt kell megélni.

A második történetem a személyesen megélt hetven év. Mezőség- széli, pókai földműves családból indulva, jó iskolákon keresztül eljutottam a marosvásárhelyi Vártemplom szószékére esperes-lelkipásztorként. Ezt senki más nem tudta még így végigjárni, megélni, mert ezt az életpályát csak nekem rendelte az Isten. A szegre akasztott palást nekem ezt juttatja eszembe. 

– Hogyan tekint vissza az elmúlt évekre, évtizedekre – az életére?

– Hadd kezdjem így: ebben az egyszerű, közvetlen kérdésben megjelenik a titokzatos élet igazi, szép küldetése. Nekem megadatott, hogy megéltem „ötnemzedéknyi” időt: voltam unoka, gyermek, férj, szülő és most már nagyszülő. Első emlékeimben két nagyanyám alakja-hangja-szeretete jelenik meg, s a közel hetvenéves ködös emlékeseményből még most is érzem dolgos kezük fogásának biztonságát. Szüleim küzdelmes életéből, amikor egy sok évszázados világ, a falusi földművesélet átalakulása történt, a küzdelemben, az élet-halál harcban való helytállás példáját tanultam meg. Harmadik nemzedéknyi létem a legrövidebb és legszerényebb, ám akkor tanultam meg, az ember igazi kincseket, maradandó értékeket az emberi kapcsolatokon keresztül tud létrehozni. A szülőként megélt nevelésnek most látszanak a sikerei vagy a sikertelenségei, amikor három fiunk önálló életét éli. A már megkapott nagyszülői státus egy küzdelmes, de szép erdélyi életút büszke beteljesedése.

– Mit jelentett, és mit jelent ma Ötvös Józsefnek a család: a feleség, a gyermekek és az unokák?

– Egész konkrétan az újrakezdés erejét és ajándékát. A közel másfél évtizedes esperesi szolgálat, a negyvenéves lelkipásztori küzdelem, a hetvenéves gazdag erdélyi politikai, társadalmi, közéleti, gazdasági, egyházi, nemzeti pályafutás tele van gáncsolásokkal és támogatásokkal, sikertelenségekkel és áldásokkal, elbukásokkal és talpra állásokkal, s mindezekben legközelebbi, mondjam így: test- és lélekközeli társként áll a feleség, állnak a gyermekek és az életnek még mindig értelmet, gazdagságot hozó unokák.

Szemeim előtt: karácsony szent-estéjén a harmadik harangszó alatt két unoka – Csanád és Zenkő – között, a kezüket fogva vonultam be, most egyszerű egyháztagként, a vártemplomi padok között, de ilyen szépnek még sohasem láttam a templomot. Ezt a „szép látást” jelenti számomra a család.

– Az elmúlt évekre gondolva, mikor volt a legboldogabb?

– Bármennyire forgatom emlékezetemben életem szép, megható élményeit, egyikről sem tudom azt állítani, hogy a legboldogabb volt. De ez egyáltalán nem szomorít el, mert sokkal gazdagabb volt a velem jövő hét évtized, minthogy egyetlen nagy „legboldogabb esemény” határozná meg.

Vannak gyermekkori emlékek, amelyek ma is megkönnyítő érzéssel jelennek meg: a különböző iskolai felvételik sikerei. Talán meglepő, de egy lelkipásztor számára igazi boldogság, amikor a gyülekezetből való elköltözése után – jelképesen vagy szívből – megsiratják. A vissza nem tartott érzések könnyei őszinte szeretetről tanúskodnak, és ez teszi boldoggá a közösségben vállalt, a közösségért végzett szolgálatot. 

Mégis kiemelek egy-két eseményt. Amikor a múlt század végén – 1995-ben – Jeddről beköltöztünk Marosvásárhelyre, a jeddi fiatalok még éveken át népviseletben, lóháton, a lányok szekéren ülve és énekelve a tömbházak közötti utcákon egészen a parókiáig, a cserealjai templomig jöttek be, így „hívtak vissza” szüreti bálba, míg a rendőrség le nem tiltotta a lovakat az aszfaltról.

De ugyanilyen boldog voltam, amikor – már a koronavírus-járvány idején – a pókai református templomban megkereszteltük két legkisebb unokánkat, és utána a család együtt ebédelt gyermekkorom feledhetetlen kertjében. Hadd tegyem hozzá: a pókai református templom építésénél közmunkáztak nagyszüleim, ott esküdtek örök hűséget egymásnak a szüleim, ott tartottak engem is keresztvíz alá, és két lányunokánk – Zsolna és Janka – keresztneve ott hangzott fel a mennyig. Hát nem boldogság ez?

Most egy kicsit el is szégyelltem magam, mert mindkét említett boldogságpélda arról szól, hogy az ember akkor boldog, ha ő kerül a középpontba, ha ő van rivaldafényben. De lehet, hogy mindez így igaz.

– Esperes úr, hogyan tovább?

– Nem olyan egyszerű és nem olyan könnyű hetvenévesen a jövőről szólni. Hála Istennek, vannak olyan kézzelfogható családi fontosságok, pókai szükségletek, amelyek még mindig álmokat és távlatokat jelentenek. Hadd kezdjem a szülőfalummal szembeni örökös adóssággal: emlékezetem szerint Imreh István történész fogalmazta meg egykor: minden valamirevaló erdélyi értelmiségi tartozik annyival szülőfalujának, hogy legalább egy-két oldalnyi írást hagyjon rá. Talán a két oldalt már megírtam a második könyvemben megjelent, szülőfalumról szóló riportban, de még mindig hálát és adósságot érzek Póka iránt. 2023-ban lesz 700 éves a falu első írásbeli említése. Úgy gondolom, az élet nagy-nagy ajándéka egy ilyen kerek történelmi évforduló megélése. Hány falubelinek nem adatott meg mindez!

Családi vonatkozásban is még fontosnak vagy inkább szükségesnek érzem magam, hiszen a legnagyobbik unokámnak egy esti séta alkalmával megmutattam az egykori Súrlott Grádics épületét, ahol még Ady Endre is megfordult. Azon az esti nagyapa–unoka sétán ott, akkor megszorította a kezem, és ez a kézszorítás igazolta: szükség van még rám.

– Esperes úr, köszönjük a beszélgetést!