*A Bardi-palota Firenzében
Elképesztően nagy meséskönyv a világ: vannak benne királyok, hercegek, királylányok, papok, komédiások, kuruzslók, katonák, háborúk, nótások és félnótások, és még annyi minden, hogy ha a nagyapám elkezdte volna felsorolni, tán már én is rég nyugdíjas lennék, mire elért volna a sor közepére. Szóval a sok mesebeli ember között azért akadtak komoly emberek, akik nem a mesék „gyártásával” foglalkoztak (mint a királyok és az őket körüldongó udvaroncok), hanem magával a meséléssel. Ezek a mesélők maguk a muzsikusok – mert a mese mindig ott van előttünk, csak szépen kell elmondani, hogy az is élvezze, akit éppen kigúnyolnak.
Az „egyszer volt, hol nem volt” világban, ami olyan rég volt, hogy még az ükapám szépapja sem emlékszik rá, élt egy komolytalan ember, Giovanni de’Bardi firenzei gróf. Ennek a komolytalan embernek az ősei is mind komolytalanok voltak, mert birodalmak királyaival, papokkal kereskedtek, és néha megitták a komolytalanság levét. De szerencsére akadt a Bardi családnak olyan sarja is, aki idősebb korára megkomolyodott, és muzsikussá vált – róla szól ez a mese.
A Bardi család a toscanai Firenze régi nemesi családja volt. A krónikák szerint valamikor a tizedik században érkeztek a talján városba, és azon nyomban kereskedni kezdtek. Az 1300-as években már a bankárkodás jól jövedelmező üzletté vált a családban, és tízezer aranyforintért vásároltak maguknak birtokot. Az aranyforint akkor 3,5 g tiszta aranyat tartalmazott, tehát a birtok 35 kg arany értékének felelt meg. Szép kis – mesébe illő – vagyonocska ez!
A bankrendszer a jól felépített szerkezete miatt rendkívüli módon kinőtte magát. A Bardi család, hogy a pénzügyi ügyködései még jobban kiterjedjenek, házasság révén összekapcsolódott a Portinari bankárcsaláddal (Beatrice Portinari ihlette Dante Isteni színjáték című elbeszélő költeményét). Már nagyon nagyban játszott a Bardi család bankja, mert az 1300-as évek első felében francia–angol háború körvonalazódott. Azt jól tudjuk, hogy a háború mindig sok pénzt igényel, de ugyanakkor jól jövedelmező üzlet is. A Bardi család nagyot kockáztatott: támogatta a francia és az angol királyt is. Arra számított, hogy ha az egyik elvérzik a csatában, a másikból úgyis bőséges hasznot húz. Firenzében akkor három nagy bank működött, és azok szövetséget kötöttek egymás kisegítésére. Csak hogy valamelyest megértsük a bankárcsaládok vagyonát, adjuk össze, kinek mennyit tudott aranyban kölcsönözni: 1325-ben Anjou Károlynak 68 500 aranyforintot (2397,5 kg arany), aztán következett az angol és a francia király kölcsöne. A franciák, megtudva az angolok támogatását, elkobozták az országuk területén lévő bankok vagyonát. Az angolok megígérték ugyan, hogy kártalanítják a bankokat a francia eljárás miatt, de nem volt rá pénzük. Így a Bardi bankárok és szövetségeseik két nagyhatalom háborús költségeit veszítették el. Mindezek ellenére azonban nem kell különösen sajnálnunk a veszteseket, mert maradt némi fedél a fejük felett, sőt a Bardi dinasztiának jutott arra is, hogy kisebb palotát vásároljon magának a róla elnevezett utcában…
Szóval telt, múlt az idő – mint a jó mesében –, és elérkeztünk a XVI. századba. A Bardi család ekkor is a legjelentősebb családja volt Firenzének. Giovanni de’Bardi 1534-ben született. Az értelmes gyereket a szülők jónak látták úgy taníttatni, hogy értse és érezze a világ működését. Mivel a vagyonnak védelemre volt szüksége, egyértelműen katonának nevelték, ugyanakkor nem feledkeztek meg az érzelmi nevelésről sem, ezért irodalmat és zenét is tanítottak neki.
A felcseperedő fiatal Giovanni már a harctereken edzette idegeit, és gyakorolta a haditudományt. A török hódítások akkoriban nem csak Magyarországot érintették, hanem az olasz kikötőket és stratégiai fontosságú városokat is. A toscanai hercegség védelméből a fiatal Bardi kivette a részét, de ennyivel nem ért véget katonai pályafutása. II. Miksa császárnak segített a Magyarország területén dúló törökellenes háborúkban is.
És ahogy lenni szokott, elérkezett az idő, amikor a sok fiatalkori komédiázásba belefáradó ember hirtelen bölcsességre adta a fejét – Giovanni de’Bardi is abbahagyta a királyok csatáinak vívását, és ehelyett inkább a művészetekkel kezdett foglalkozni. Tanulmányozta az ókori klasszikus irodalmat, és foglalkoztatta a zene sorsa is. Tehát Bardi gróf megkomolyodott.
Az 1500-as évek vége felé számos zenész fordult meg a kastélyában – valószínű, hogy színvonalas házimuzsikálással kezdődött ez a művészi összejárás. A végeredmény az lett, hogy a muzsikusok és a zenéhez – és zeneszerzéshez – is jól értő Bardi gróf korszakalkotó zenei gondolatokat kezdtek el tárgyalni. Megelégelték a gregorián zenéből csírázó polifónia „érthetetlen” művészetét, és helyébe egy – valódi reneszánsz eszmeiségű – zenei irányzatot képzeltek el. Itt érdemes megemlítenünk, hogy a reneszánsz korszak vezéreszmeisége az ókori görög–római kultúra tökéletesség elve volt. Tehát Bardi gróf háziegyüttese, a Camerata még igyekezett közérthető lenni. Érdekes ez a reneszánsz– humanista felfogás, mert visszakanyarodik ugyan az ókorba, mégis közérthetővé igyekszik válni. Amúgy a reformáció is a közérthetőségre – a mindenki által való érthetőségre, vagyis az anyanyelvi istentiszteletre – összpontosít.
