Egy elméleti fizikus háttérzenéje (1.)

Amikor kimondjuk a háttérzene szót, nyomban a filmek világa tárja ki előttünk az ablakait. A zene fontos, vagy helyesebben fogalmazva elképzelni is alig tudjuk, mennyire fontos a filmművészetben. Úgy is mondhatjuk, a zene olyan, „mint só az ételben.” Amikor eszünk, nem a sót esszük, mégis a só adja meg azt az élvezetet, amit a szakácsok kínálnak vendégeiknek. Ilyen a zene is: nem zenével élünk, de élvezhetetlen lenne az élet zene nélkül. De állítsunk egy sokkal merészebbet: zene nélkül még a tudomány is ízetlen lenne. Mennyire lehangoló lenne néhány cím: A néma fizika, Hangtalan kémia, Csendes matematika, Süket biológia, Elhallgattatott történelem, Eltompult irodalom, Elcsendesült gyógyítás!

Nem túlzás azt mondani, hogy a zene jelen van bölcsőnktől a koporsóig, a tudatlanságtól a legmagasabb tudásig, és mindenkinek azt adja, amire leginkább szüksége van.

Kalandozzunk egy kicsit az elméleti fizika erdejében, és vizsgáljuk meg, milyen hangokat hallunk! Milyen zenei kép alakul ki bennünk e hangok hallatán?

Albert Einstein írta 1922 januárjában: „Amit különösen csodálok benned, az a mód, ahogyan lábad egyetlen dobbantására rengeteg tehetséges fiatal teoretikus nő ki a földből”. Ez a levélrészlet egy olyan tudóstól származik, akiről alig hinnénk, hogy „relatív jól hegedült” (Grigorij Pavlovics Pjatyigorszkij világhírű orosz csellista szerint). Ez a levélrészlet egy olyan tudósnak szól, akiről talán alig hinnénk, hogy jól zongorázott.

Akit Einstein is csodált, nem lehetett akárki a tudományos világban – bár tegyük hozzá, az igazi nagy emberek nem azt nézik, miben gyengébb a másik, hanem kiemelik azt, amiben jobb – ez a hozzáállásuk teszi őket még nagyobbá.

A fent idézett levélrészlet Arnold Sommerfeldnek érkezett. Valószínű, hogy nagyon sok ember számára ismeretlen Arnold Sommerfeld neve, talán még azok sem ismerik, akik nem irtóznak a fizikától és a matematikától. Biztos vagyok benne, hogy a zenészek még ennyire sem ismerik – pedig jó példája annak, hogy a zenei tudás nincs hátrányára egyéb tudásnak (bár a jelenkor épp ezt igyekszik elhitetni a butulásra hajlamos tömegekkel).

Arnold Sommerfeld Königsbergben (ma Kalinyingrád) született 1868. december 5-én. Nagyapja egy német muzsikus fiaként nevelkedett. Ez a város azonkívül, hogy története során több ország érdekszférájában töltött be stratégiailag is fontos szerepet, nekünk, magyaroknak is fontos.

Remélhetőleg sokan hallottunk a nyelvemlékeink közül a Königsbergi töredékek és szalagjai néven jegyzett dokumentumokról. Ha nem, hát pótoljuk a kimaradt tudást! Nemzeti büszkeségünk és öntudatunk erősítése szempontjából is tudnunk kell erről a nyelvemlékről is. A Königsbergi töredékek valamikor az 1300-as évek második fele tájékán keletkeztek. A nyelvemléket 1862-ben fedezte fel dr. Zacher Gyula a Königsbergi Egyetemi Könyvtárban. A töredékek egyik szövege Szűz Máriáról szól, egy másik  az Üdvöz légy, Mária imádság első magyar előfordulását mutatja nyilván töredékes formában. A Königsbergi töredékek egy könyvkötő által borítótáblába ragasztott, újrahasznosított pergamenen találhatók, és elképzelhető, hogy egy nagyobb, összefüggő szöveg lehetett az a pergamen, amit a könyvkötő akkoriban – a nyelvet nem ismerve – felhasznált. A XX. században a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Múzeum többször is próbálkozott a nyelvemlékek megvásárlásával, de mindig visszautasították a kérést. A II. világháború idején a szovjet bombázások elől a könyvtár anyagát menteni próbálták (a bombázásokat amúgy a városnak mindössze 12%-a élte túl!). 1984-ben Toruń lengyel város egyetemi könyvtárában bukkant fel a Töredék címmel jelölt emlékünk, a szalagoknak nyomuk veszett. Azóta csak a század elején készült vitatható minőségű fényképek állnak rendelkezésünkre az elveszett részletekről.

A kitérő után térjünk vissza Königsbergbe, de ezúttal úgy, mint Arnold Sommerfeld szülővárosába! A tudós édesapja orvosként mindent megadott gyermekének, ami tudásának fejlődését elősegítette. „Édesapám a természettudományi tárgyak nagy barátja, (…) energikus és intellektuálisan élettel teli anyámnak végtelen adóssággal tartozom.”

Gyerekkorában tanulmányaiban a hangszertanulás is rendkívül fontos szerepet kapott. Zongorázott és festett. Hallását és vizuális fantáziáját is igyekeztek fejleszteni az előrelátó szülők. Mindkét területen tehetséges volt.

Később, amikor felnőttként távol került a szülői háztól, karácsonyi ajándékként zongorát kapott volna szüleitől. Nem fogadhatta el, mert a bérelt lakás ezt nem tette volna lehetővé: „már az első leütött hangnál kiraknának”. A zongorázásról – amit már nem kértek számon rajta a szülei, hanem belátásból, önszorgalomból folytatott – nem kellett teljesen lemondania, mert főnöke házában annak távollétében untig folytathatta az „efféle bolondságokat.”

Az 1886-os évtől kezdődött életében az igazi virtusos élet: egyetemista lett Königsbergben. Bár sok terület érdekelte, végül a matematika mellett döntött. Gyerekkorában jól megalapozott képességeinek a gyümölcsét élvezhette, mert bőven kivette részét a tanulás melletti diákéletből (kevesebb tanulással is képes volt érvényesülni előzetes tudására támaszkodva). Kezdő egyetemista éveiben mai szemmel nézve is mozgalmas életet élt: a „kötelező” ivó- és vívópárbajok mindenre jók voltak, csak arra nem, hogy rendszeresen tanuljon. Rendkívüli tehetség lehetett, mert feljegyezte, hogy ilyen körülmények között a doktori disszertációt „néhány hét alatt kitaláltam és leírtam” 1891-ben. Munkája egy felhívásra alapozott válasz volt. A Physikalisch-Ökonomische Gesellsschaft (a Fizikai-Gazdasági Társaság) díjat tűzött ki egy hőmérsékleti megfigyelésekkel kapcsolatos probléma megoldására. Sommerfeld és munkatársai kitaláltak egy analizátort, ami a különböző együtthatókból a hőmérsékleti görbékből előrejelzést tudott generálni. Sommerfeld egyedül oldotta meg „a komplex változók függvényelméletének alkalmazását peremérték-problémákra, különösen a diffrakciós jelenségekre”.

Doktori címének elnyerése után egyetemi pályára számított, de csak gimnáziumi oktatásra voltak kilátásai, amire külön fel kellett készülnie. Diákkorában a vívópárbajokból a homlokán szerzett sebhelye megtisztelő belépőt jelentett számára 1892 őszén a kötelező katonai szolgálatra. Egyévnyi szolgálat után még öt évig önkéntesen részt vett a nyolchetes katonai gyakorlatokon. Izmos testalkata és szúrósan felfele kunkorodó bajusza huszárezredesnek kijáró tiszteletet parancsolt.

(Folytatjuk)