2021. május 13., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A következőkben egy intenzív munkanap, a hőséggel igazán nem fukarkodó hétfő délelőtt történéseit, hosszabb beszélgetéseit próbáljuk kényszerűen lerövidített szövegbe, beszédes fotókba tömöríteni. 

Szemtől szemben (balról) Őry Annamária és Osgyányi Sára (Fotó: Bencze-Kovács György)


Péntek délutántól látogatható a gernyeszegi Teleki-kastélyban az V. Kastélypark Nemzetközi Művésztelep kiállítása. A Pokorny Attila szobrász és Knyihár Amarilla festőművész kezdeményezte és vezette alkotótábor nyárról nyárra hallatva magáról, immár ötödször nyitotta meg kapuit július 30-án. Az idei összejövetelre Magyarországról Babinszky Csillát, Bencze-Kovács Györgyöt, Makrai Adélt, Martin Henriket, Osgyányi Sárát, Őry Annamáriát és Szanyi Borbálát hívták meg, az itthoni művészeket Csóka Szilárd Zsolt képviselte. Mindannyian jól ismert, tevékeny alkotók, a vizuális művészetek nemzetközi porondján is jártas fiatalok. Augusztus 10-ig az ÁRNYÉK képzeletingerlő tematikáját járták körül a nagy múltú kastélyban és az azt övező parkban működtetett művésztelepen. A tábortermést a zárókiállítás kurátora, Orgován Kinga művészettörténész, a szentendrei MANK munkatársa ajánlotta a közönség figyelmébe. A következőkben egy intenzív munkanap, a hőséggel igazán nem fukarkodó hétfő délelőtt történéseit, hosszabb beszélgetéseit próbáljuk kényszerűen lerövidített szövegbe, beszédes fotókba tömöríteni. 
 
Megújuló impulzusok
– Mint mindig, amikor ide látogattam, Knyihár Amarillát most is a belső udvar árkádos falánál találtam, ott készülő festményei között. Már nem Marosvásárhelyről jár ki ide, szentendrei műterméből érkezett, hogy újra megtapasztalja a gernyeszegi otthonosság érzését.
– Örülünk, hogy ötödszörre is meg tudtuk szervezni a tábort, jó minden évben visszajárni ide. Mindig egy másik arcát mutatja a park és az épület is, új, illetve megújuló impulzusokkal tölti fel az ide érkező művészeket. 
– Talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy maguk a művészek nézik más-más szemmel ezt a helyet aszerint, hogy éppen mi az aktuális táborozás ajánlott témája. Idén az ÁRNYÉK jegyében alkotnak. Ez egy olyan festőnek, aki a fény jegyében álmodja meg a képeit, külön provokáció lehet.
– Tavaly a FÉNY volt az általunk javasolt varázsszó, erre reflektálva gondoltunk az idén az árnyékra, de már akkor is jól tudtuk, hogy nem lehet különválasztani a kettőt. Fény nélkül nincs árnyék, és fordítva, a világos és a sötét kontrasztjából születik meg az a vizuális jelenség, amit fénynek vagy árnyéknak látunk. És én most éppen arra törekszem, hogy olyan összhangot találjak a két tónus között, amiben ezúttal mégis elsődlegesebb az árnyékhatás. 
– Miközben képletesen közeledve a jelenséghez, az az ember benyomása, hogy egyre több itt a fény, mint az árnyék.
– Egyértelmű. Nagyon szép küzdelem ez, amit Teleki Kálmánék azért folytatnak, hogy a hely újra élettel teljen meg, és a kastély visszanyerje régi ragyogását.
– A küzdelem a művésznőtől sem állhat távol, hiszen nagy hagyományú új helyen, Szentendrén, a festők városában kell megannyi kihívásnak eleget tennie.
– Nem nevezném küzdelemnek, elégedett vagyok azokkal a lehetőségekkel, amikkel a sors megajándékozott. Mindig jönnek olyan pozitív dolgok az életembe, amik elősegítik a munkámat. Nagy szerencsém volt, hogy sikerült pályázat útján elnyernem a Régi Szentendrei Művésztelepen az egyik műtermet, ahol kiváló körülmények között, zavartalanul és folyamatosan tudok dolgozni. És ez a legfontosabb. Ott ismertem meg Orgován Kingát is, aki a mostani zárókiállításunk kurátora és méltatója lesz. Ottani kollégám Martin Henrik is, akit szintén meghívtunk ide. Ő festő és szobrász is, itt jelenleg fest. 
– Ezt teszi ön is lendületesen, alighogy kiléptem a boltozatos épületszárnyak közti udvartérre, azonnal észrevétette magát az alkotói láz. Több méretes festmény tükrözi, hogy nagy itt az alkotókedv. 
– Három és fél képet láthat. Elsősorban a park az, ami inspirál, mindenkit képes lelkileg feltölteni. Csodálatosak ezek a fák, mindig felfedezhetünk valami változást rajtuk, körülöttük. Két szobrot most megtisztítottak, megvilágosodtak, valósággal felragyognak az árnyas, lombos környezetben. Ki tud ennek a látványnak ellenállni? Mi, amikor már tudjuk, hogy ide jövünk, felkészülünk, kialakítunk magunkban egy elképzelést arról, amit majd csinálni fogunk, a hozott ötletet aztán a helyi valóság átszínezi, feldúsítja, az itt kapott energiák és vizuális élmények lényegesen át is formálhatják. Érdekes például, hogy amikor a művészek megérkeztek, az első napokban egymást portrézták. Az előző években ilyen nem volt. A mostani kiállításon erről valószínűleg nem fog megjelenni semmi, mert ez egyféle ujjgyakorlatként, játékként indult, és nincs igazán köze az alapvető tematikához, de valahogy spontánul így alakult, és jól jellemzi az itteni felszabadult, baráti hangulatot. Évről évre tapasztalunk hasonlóan váratlan megnyilatkozásokat.
– Ön szokott portrézni?
– 2009-től 2013-ig foglalkoztam figurális festészettel, akkor elég sok portrét festettem, előzőleg nagyméretű portrékat készítettem barátaimról, mostanában inkább az organikus világ és az absztrakt festészet érdekel. Egy új sorozaton gondolkodom, dolgozom, előreláthatólag másfél, kétéves periódust ölel fel, azt mutatom majd be egy újabb kiállításon. A víztükröződésekből és a tájképmotívumokból az elmúlt időszakban már volt egy egyéni tárlatom. 
 
Izgalmas kettősség
– A művésztelep legfiatalabb vendége Orgován Kinga művészettörténész. Szentendrén él, dolgozik, a MANK Nonprofit Kft. munkatársa. A felújított Neptunus-szobor előtti padon találom könyvek, jegyzetek között. A park és a közelben festegető művészkollégákra is nagyszerű rálátása van.
– Először vagyok itt, és lenyűgöz a kastély, ez a csodálatos barokk építmény a maga impozáns, tág tereivel, illetve az ezt körülvevő angolpark, a gondozott növényzet, a kis tó, a szobortöredékek. Úgy vélem, hogy nem csak rám van mindez nagy hatással, a művészekre is. Az árnyék tematikát és az attól elválaszthatatlan fényt szimbolikus viszony is fűzi a környezethez. A terek elrendezése ugyanezt sugallja, és az is megkapó, ahogy a beszűrődő fény árnyékot vet az ódon falakon. A különböző napszakokban az ívek vonulata a hátsó homlokzaton szintén különös fény-árnyék játékot mutat. A tavaly a fény volt az alkotás előterében, ehhez kapcsolódva kerülhetett idén az árnyék az alkotói érdeklődés középpontjába. Ez legalább annyi izgalmas tartalmi és technikai érdekességet rejthet magában egy képzőművész számára, mint a fény. A francia filozófus, műkritikus Louis Marinre is hivatkozhatunk, aki szerint a születő műalkotás számára legalább annyira fontos a fény, mint annak transzcendens ellentétpárja, az árnyék. Örülök, hogy tanúja lehetek annak, amint ez a kettősség műalkotásokban ölt testet az itteni művésztelepen. Ilyen komplex feladatom, mint a mostani, eddig még nem volt. Kiállítások társkurátoraként már voltak korábban feladataim, kiállítást is nyitottam meg, de ezek ötvözésére most először van alkalmam. Ezért is különleges élmény nekem, hogy itt lehetek. Készültem rá, főleg az árnyék tematikát érintő elméleti problémákkal, de fontos és kitüntetett szerepet szánok az itt szerzett benyomásoknak, beszélgetéseknek és látottaknak is.
 
Vénusz hullámzó lombkeretben
– Nem csak Neptunus, a restaurált Vénusz-szobor is büszkén fehérlik a park fölötti emelkedő peremén. Persze eltörpül, ha a háttérben magasodó fákra figyelek. Egy ilyen látvány egy festőművészt nem hagyhat érintetlenül. Őry Annamária sajátos szemszögből éppen megörökíti.
– Engem most leginkább ez fogott meg. Ez egy barokk stílusú szobor. Önmagában is érdekes, de még izgatóbb, ahogy a hatalmas természet összekapcsolódik ezzel a kis női alakkal. Olyan, akár egy távoli sziluett.
– Nem is annyira kicsi, nem fér a boltívek alá. A park lombjai hatalmasak. Ön tavaly és azelőtt is dolgozott itt, a fák akkor is izgatták a fantáziáját.
– Egy-két évig tényleg festettem fákat. A fa szimbólumként érdekelt, úgy, mint egy tájból kiragadott jelenség. Azóta ez változott, sokkal inkább a nagyobb egység, a táj képe és a városi életkép foglalkoztat. Itt viszont a természet dominál, és ez jó lehetőség arra, hogy az ember kint fessen a természetben. Itt majdnem mindig kinn vagyok. A fény és az árnyék napszakonként változik. Hol itt süt be a fény, hol ott, a parknak mindig más részét világítja meg a nap. Ez egy állandóan mozgó, változó valami. Az árnyékban a változás is benne van. Az is alapeleme a festészetnek, nem csak a fény. A színek e kettőnek a határán jönnek létre. 
 
Műtermek az emeleten
A kinti összképben parányinak tűnik az egymástól némi távolságra foglalatoskodó három alkotó. A kastély emeletén, a két tágas szobában berendezett műteremben emberi lépték fogad. Igazi művészi összevisszaság. Virtuális happening, installációcsíra képe dereng fel a képzelgésre hajlamos belépőben. Mindenik sarokban festőállvány, azokon félig vagy már majdnem kész mű, körülöttük más-más stílusú alkotások a fal felé fordítva, illetve oda akasztva. Van már mit kiállítani, állapítom meg magamban. És még négy munkanap áll a művészek rendelkezésére. Gazdag lesz az idei termés is. Látszik, hogy mindannyian tettre készek, nem érzékelhető, hogy zavarná őket a népes jelenlét, nem hiányolják az otthoni műhely csendes magányát. Ezt ki is hangsúlyozzák, a közösség, az eszmecsere, az „ötletbörze” ösztönző tud lenni. Ha szükséges, jól fog valamiben egy segítő kéz, gondolatébresztő lehet egy spontán észrevétel, egy szakmai tanács. Nyilván attól még mindenki ragaszkodik a maga elképzeléséhez, távlatilag átgondolt programot igyekszik kiteljesíteni. A marosvásárhelyi Csóka Szilárd Zsolt igen gazdag perióduson van túl, egy év alatt öt egyéni tárlaton vállalta a megmérettetést, az eltelt hetekben pedig egymást követő művésztelepi meghívásoknak tett eleget. Gyergyószárhegy, Székelyudvarhely után Gernyeszegen is gyors ritmusban festi a kompozícióit. Átgondolta, mit szeretne, a gondolat beérett, a kivitelezés előtt nincs akadály. Ismerős az álomszerű látványvilág, „csókásak” a realitásban gyökerező, mégis szürreális tájak, a sárga dominanciájú, végtelen terek, a geometrikus menedékek, de már nyilvánvaló az a szándéka is, hogy erőteljesen tér vissza a figuratívhoz, a tájba beépített kortársportrék sugallják a mai életérzést, korhangulatot.
Martin Henrik a Kastélypark Művésztelepen is hű önmagához, alkotói elképzeléseihez, művészi koncepciójához, ehhez nem szükséges kilépnie a szabadba, de nyilván azt is megteszi, ő sem tud ellenállni a környezet látványkínálatának. Az ő műteremsarka azonban nem óriásfákkal vagy régi épületelemekkel van tele, ragaszkodik a maga festői univerzumához, az űr, a kozmikus és filozofikus térség, a különböző tónusú bolygók és az általuk megfogalmazott gondolati töltet kisugárzása húzza vonzáskörébe a szemlélőt.
Bencze-Kovács György fotóművész. Az ő fantáziáját is bőven van, ami megmozgassa a Teleki-kastélyban. De nem csak azért cövekel le naphosszat a komputer előtt, hogy a maga felvételeit tökéletesítse, felvállalta a művésztelep műgyűjteményének a digitalizálását, dokumentálását, rendezését is. Enélkül ma már nem lehet meg egy magára adó ilyenszerű létesítmény. 
 
Babra megy a játék? 
– Az ember alig ismerkedik meg a Munkácsy-díjas Babinszky Csillával, máris az a benyomása, hogy forr körülötte a levegő, mozgásba lendül minden a közelében. A festőállványán is kép van, az asztalon, széken, földön is, és itt-ott szétszórva, elrendezve vagy tömegében sok-sok babszem. Amit látok, abból arra is következtethetek, hogy a konceptuális művészet egyik jeles hívével beszélgetek. 
– Lehet konceptuálisnak nevezni a művészetemet, de azért óvatosan kell ezzel a fogalommal bánni, mert engem a művészetben az érzékiség nagyon komolyan motivál. Olyasmit szeretek csinálni, ami vizuálisan nagyon erős. A konceptuális művészetről tudjuk, hogy a vizualitást háttérbe szorítja valamilyen elméleti tartalommal szemben. Én nem szorítom háttérbe semmilyen szempontból, de az biztos, hogy ha van egy téma, azt én magamban elkezdem problematizálni. A kizárólag esztétikai válaszokkal nem elégszem meg, nem azok izgatnak, hanem az, hogy elkezdjek róla gondolkodni. Mi az a szóban forgó fogalom, mit jelent, miképpen tudom, mint egy expandert kihúzni, és az összeugrást, kifeszítést megismételni? Ez rendkívül izgalmas, és ide, a művésztelep témájára is vonatkoztathatom, árnyék ugyanis csak a fénnyel egyszerre jöhet létre, önmagában árnyék nincs. Az árnyék valamilyen testnek vagy tárgynak a negatív vetülete. 
– Az elméleti megközelítéstől ugorjunk a banális valósághoz. Ha arról hallunk, hogy a művész árnyékot akar érzékeltetni, kevéssé valószínű, hogy a babra gondolunk. Az ön esetében most erről van szó.
– Ha megérkezem egy helyre, kutató szemmel szétnézek, lássam, mi kezd el izgatni, mozgatni. Mi az, ami alkotói szempontból érdekes lehet? Az alkotói folyamat nagyon komplex, egy csomó tudatos része van, de egy csomó öntudatlan is. Erre edzheti magát az ember. Itt ez úgy történt, hogy bementem a kisboltba, megláttam a fehér, zsákos babokat, és azt mondtam: nahát, ez milyen klassz! Amúgy is nagyon szeretem a fehéret. Tehát nézegettem a babot, eszembe jutott, hogy a kastélyban láttam ezt a gyönyörű fehér asztalt, az úri világ emlékét. A bab a paraszti élethez köthető. Városi ember vagyok, Budapestről jöttem, itt meg mítoszok élnek, nagy a történelmi feszültség, etnikai egymásnak feszülés is van, úgy éreztem, hogy a bab ezzel az asztallal ilyen irányban is jó kiindulópont lehet. Az előbb azt mondta, hogy a bab, a paszuly egy banalitás. Az, de olyan, ami közismert valami. Mindenki ismeri az égig érő paszulyt a meséből. Ez egyszer csak elkezd dolgozni, nő és nő, az élet kisarjad belőle, és elpusztíthatatlan, az égig ér. Szóval ott volt előttem a boltban a paszuly, de fekete bab nem volt. Akkor megfestem, határoztam el. Így dőlt el, hogy a fekete sprayt használom. Fotóztuk, a képnek több változata is lesz, kvázi festmények. Csak megfeketíteni akartam őket, nem „megfesteni”. Semmi ilyen háttérgondolat nem volt. Ugye milyen érdekes a képzőművészetben: önmagát alakítja, mindig ott van a véletlen, ott vannak a világban megbúvó titkok, amik betüremlenek a látványba. Lehetek én a legkonceptuálisabb alkotó is, de nincs nekem annyi eszem, hogy az egész világot így lerakjam, megfejtsem! Tény, hogy a fény és az árnyék benne van. Amikor a babszemeket festettem, a sprayből fekete festék szóródott szét, és az úgy viselkedett, mint a fény. A feketévé vált babjaim árnyéka fehér lett. Visszájára fordult, akárcsak annyi más az életben. Egy csomó mindenről, amit rossznak gondolunk, kiderül, hogy jó is lehet, vagy amit árnyéknak élünk meg, az ad valamit. Nincs egyértelműen fehér és fekete, árnyék és fény, egymás nélkül nem léteznek. Az árnyék rejt egy csomó gyönyörűséget, sok minden születik az árnyékból. Szeretnék valamiféle installációt is csinálni, de közben spontán módon születnek a képek. A képeken azok a babok lesznek, amiket majd az installációban fel fogok felhasználni. Ez nem esztétizálás, bár úgy tűnhet. A festékfúvás is változó, nem történhet egy pontból, emiatt a fehér árnyék is egészen plasztikus. Az egész tér körülötte tágulni kezd képletesen és valóságosan is. Mint mondtam, ez valamiféle expanderhatás. Persze az alkotónak is flexibilisnek kell lennie mindazzal, ami műalkotás közben a vásznon történik.
 
Jó a hely kisugárzása 
– Osgyányi Sára is először van a művésztelepen. Azt találta itt, amire számított?
– Még sokkal jobbat is annál. Előzetesen tájékozódtam a kastélyról, örültem, hogy közel a folyó, és van egy kis tó is itt. Engem a víz téma nagyon vonz, otthon is sokat foglalkozom a tükröződésekkel, a vízfelületek játékával. Számos más kedvező körülmény is alkalmassá teszi, hogy egy kiváló művésztelepet működtessen. Az árnyék pedig igen kegyes témafelvetés volt, mert ehhez mint szimbólumhoz könnyű kapcsolódni, főleg nekünk, festőknek, akik mindig a fénnyel és árnyékkal foglalkozunk. Ez különben nagyon tág fogalom, jelképes értelemben is igazán gazdag. Beszélhetnénk az emberhez tartozó, személyes árnyékról, akár jungi értelemben is, de szóba hozhatnánk a Föld, a Hold árnyékos oldalát is. Otthon Jupitert festettem, és terveztem, hogy megfestem a Földet is, de itt annyi szép növényi árnyéktéma volt, hogy elvetettem mindent, amivel készültem, és elgondoltam: arra használom ezt a művésztelepet, hogy festészetileg megújítsam magamat.
– Ez nagy elhatározás! Milyen értelemben újulna meg?
– Otthon megvannak a kis bevett rutinjaim, kitalálom a képeket, előre megtervezem őket. Belül már sokkal korábban meglátom magamban a festményt, mint hogy elkezdenék rajta dolgozni, itt pedig amit meglátok mint témát, abból hozok létre képet. Mindenféle előkészület nélkül, teljesen spontán módon. Most például ez a festmény a műteremben egy falomb árnyékából alakult ki. Észrevettem, hogy csodálatos árnyékot vet egy rododendron a kastély falára, mögé tettem a vásznat; ilyet még soha nem csináltam, hogy egy nap vetítette árnyékot körberajzoljak, mint egy kisgyerek, és sikerült létrehoznom egy félig absztrakt képet. Egyébként nem szoktam absztrakt irányba menni, hanem ábrázoló motívumokat ötvözök. Most itt két olyan képem van, amin inkább ábrázoló motívumok vannak, és egyelőre kettő, ami inkább absztraktkísérlet, formai játék és kompozíciós egyensúlykeresés. Nagyon termékeny napok ezek, mert jó a hely kisugárzása, jó a csapat, régóta ismerjük egymást több emberrel is, és rendkívül inspiráló az atmoszféra. A férjem, aki fotós, ugyanezt mondotta, ő még hatványozottabban abból dolgozik, ami körülvesz minket. Tehát amikor megízleltem, hogy itt milyen vizuális lehetőségek vannak és mekkora a témagazdagság, nyugodtan kijelenthettem, hogy ennél több nem is lehet.
 
Megőrizve a játékosságot 
– Úgy látom, hogy Makrai Adél egy ciklust indított el itt. 
– Igen, mindhárom kép a kastély ugyanazon középterének a fény-árnyékos részleteiről készült. És mindenik úgy indult, hogy megadtam egy homogén alapszínt, eleve sötét tónusból megyek tovább, erre jönnek a fények. Egyfajta játékosság is van bennük, úgy építem fel a képet, hogy bizonyos részét kiemelem, a másik felével pedig nagyon ökonomikusan bánok, nem festem tele a vásznat.
– Csak itt, vagy máskor is foglalkoztatja a fény-árnyék problematikája?
– Nem csak itt, egyébként is foglalkozom vele. Mondta is az egyik társam, hogy ezek szerint engem nem véletlenül hívtak ide. Jól is érzem itt magam, nagyon kellemes a munka s a közös időtöltés. Erdélyben még Székelyudvarhelyen és Oroszhegyen jártam egy röpke kirándulásnyi időre, de itt most sok mindenből ízelítőt kapunk. A kastélyban érzékelhető egy egész korszak. Varázsos a hangulata. Úgy jöttem, hogy az eltervezett témát akár otthon is megfesthettem volna, de itt kinéztem az ablakon, és annyira konkrét volt az, amit láttam, annyira megtetszett, hogy egyből döntöttem, az elképzelt képi játékot ezekkel valósítom meg. Aztán ha ezek elkészülnek, kiülök, és ott is festem, ami a látványból elém tárul.
 
Nem csak egy sziluett 
– Pokorny Attila maradt a végére, pedig vele kezdhettem volna a riportot, hiszen tőle, tőlük indult el az egész gernyeszegi művésztelep-gondolat. Most is jó házigazdaként összehozott a csapattal, aztán órákon át le s fel rohant, törte a követ, hozta az anyagot vederben, formálta munkáját az egyik kiállítóteremben. Naponta kettős feladatnak tesz eleget.
– Nem egyszerű, sokat kell futkároznunk, a városba is be kell néha mennem valamiért, beszerezni dolgokat, képet rámáztatni, egyebek miatt; eddig sikerült ezt is, azt is elvégezni. Fontos, hogy minden zavartalanul alakuljon, de az én alkotómunkám sem maradhat el. Ugyancsak a folyóból szedem ki hozzá az anyagot, mint a tavaly, csak akkor belefaragtam, most pedig inkább összetöröm a köveket. Annyira összedarabolom, felmorzsolom, hogy egy mozaik jellegű sziluettet, egy árnyékot tudjak kirakni belőle a földre. A teret így használom mostanában, nekem a föld is jó, posztamens sem szükséges. Ez egy természetes anyagokból létrehozott természetmű, amit a körülöttünk levő szobrok inspirálnak. Figuratív alkotás. Nagyon szeretem a barokk szobrokat és ezeket a kontraposztokat, a mozgásokat, amiket folyamatosan ábrázoltak annak idején, és egy ilyen Vénusz-jellegű sziluettet próbálok ide kirakni, amit az a Vénusz-szobor ihletett, amely frissen felújítva most ott áll hátul az udvar peremén. Persze nem teljesen azt a mozgást reprodukálom, a drapériát másképp ábrázolom, és egy pszeudo-szoborárnyékot próbálok kitalálni, ami ha esetleg megmozdulna, és átmozdulna ebbe a mozgásba, akkor az árnyékaként ez következhetne. Ha valaki a helyszínre és a művésztelepünk ügyének egészére nézve is érvényes, általánosabb jellegű gondolatot, jelképet vélne ebbe belelátni, talán nem is állna túl messze a valóságtól. Mozgásban vagyunk, változunk, fényesednek, árnyalódnak a dolgaink, és reméljük, hogy a mi szándékainknak, az értékteremtésnek, a minőségi alkotómunkának dolgozik az idő.