2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Közös ünnep a kultúra napján

A sötét kor ellenére is derűs Palota-emlékek, a múlt század Marosvásárhelyének szellemi mozaikdarabjai, a népzene és néptánc, a költészet és a képzőművészet kincseivel színesítve – egyetlen mondatban talán így lehetne összefoglalni a Himnusz születésnapján Vallomások a Kultúrpalotáról címmel szervezett rendezvényt, amelyre kedd este gyűltek egybe a marosvásárhelyiek.

A Maros megyei kulturális intézmények – Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Maros Megyei Múzeum, Maros Művészegyüttes, Marosvásárhelyi Állami Filharmónia, Marx József Fotóklub – közös kultúra napi ünnepségének első perceiben népviseletbe öltözött „napsugaras” gyermekek és fiatalok mutattak be fergeteges produkciót a Kultúrpalota előcsarnokában. A Maros Művészegyüttes utánpótlás-csoportjának tánca után a Marx József Fotóklub Értékeink című fotókiállítása nyílt meg a zsúfolásig telt előcsarnokban.

– Azé a föld, aki benépesíti. Azé a Kultúrpalota, aki használja – üdvözölte a jelenlevőket Soós Zoltán múzeumigazgató, és a kiállított anyag tematikáját így összegezte:

– Számomra kedves erdélyi életképek, hangulatok egy társadalomról, amely részben letűnőben, részben születőben van.

Az intézményvezető arra is felhívta a figyelmet, hogy több mint száz év után visszakerült a „népek császáraként” emlegetett uralkodó és felesége, Sissi mellszobra a Ferenc József Közművelődési Házként született Kultúrpalota előcsarnokába.  

Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója a Marx József Fotóklub „szárnyai alá” vett adatgyűjtő fotósként, a kiállított anyag egyik alkotójaként szólt a résztvevőkhöz.

– Pár napja a Gyimesben jártam. Az ottani emberek tudják, mi az érték. Ünnepelni is, de elsősorban megélni, éltetni kell a kultúrát, és akkor nem lesz baj.

 A megnyitó Both Gyula, a fotóklub elnökének ünnepi gondolataival zárult.

Amit nem örökölni, megszerezni kell

Az est a Palota nagytermében folytatódott, ahol elsőként Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke szólt a nagyérdeműhöz. Ünnepi beszédében kiemelte, hogy a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának közösségi oldalán egy, a Kultúrpalotában készült vásárhelyi forgatagos fotóval és Kodály Zoltán soraival emlékeznek meg a magyar kultúra napjáról. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának” – idézte Péter Ferenc a kodályi gondolatot, majd hozzátette:

– Ez a két mondat mindent elmond arról, miért vagyunk ma itt mindannyian. 

A tanácselnök hangsúlyozta: a kultúra nemcsak a költészetről, dalról, művészetekről szól, hanem a ruháról is, amit az ünnepeken felöltünk, a pillanatról, amikor a gyermekünket fűzfa sípot faragni tanítjuk, és amikor székely bácsis vicceket mesélünk.

„Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk; hasznos emberré a fáradságos évek tesznek” – idézte végül Kemény Zsigmondot Péter Ferenc, majd azt kívánta a publikumnak, hogy a kiváló művészek produkcióitól feltöltődve az elkövetkezőkben is maradjanak meg hasznos embereknek.

Fotó: Karácsonyi Zsigmond


Az „elszabadult” színpad

Egy város kulturális potenciálját mindig az mutatja meg, hogy milyen hamar tud megtölteni egy termet, és milyen hamar tud színpadra „rittyenteni” egy műsort – hallhattuk Gáspárik Attila színházigazgatótól, az est gerincét képező Palota-emlékek előhívójától. Gáspárik Csíky Boldizsár zeneszerzőt, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia egykori igazgatóját kérdezte a Kultúrpalotához fűződő, maradandóbb momentumokról, többek között az első színházi élményről, a második világháború utáni évek nyüzsgéséről – amikor a lakáshiány miatt az öltözők is otthonokká váltak –, majd arról is, hogy mit jelentett egy kulturális intézmény művészeti titkáraként helytállni a kommunista évtizedek Marosvásárhelyén.

A nézőtéren rettenetesen recsegő székek sorakoztak, a színpadon azonban csoda dolgok történtek – tudtuk meg Csíky Boldizsártól, akit gyermekként édesanyja vitt el a Kultúrpalotában játszó Székely Színház előadásaira. Az emlékező a Gül Babát elevenítette fel, amelyhez Lukács bácsi, a színház ezermestere egy forgószínpadot is kitalált. A szerkezet egy alkalommal „elszabadult”, Csíky Boldizsár még emlékszik a pillanatra, amikor Kőszegi Margit belekapaszkodik a pódiumba. Szó esett a  zeneiskoláról is, amely a Palota első emeletén működött, és ahol a későbbi zeneszerzőt a Metz Albert utáni pedagógusnemzedék, többek között Erkel Sára és Trózner József tanította. 

Fotó: Nagy Tibor


Teremharc, elvtársi „villám”

A beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a Kultúrpalotán egykor osztozó kulturális intézmények viszonya, amelyet Csíky Boldizsár már a filharmónia művészeti titkáraként tapasztalt meg. A szerda volt a koncertnap. A próbák idejére, kedd este, szerda reggel a háromfős műszaki személyzetnek mindig fel kellett cipelnie a zongorát a Kisterembe, a lépcsők csorbái is ennek az emlékét őrzik. Amikor a Székely Színház a hetvenes években kiköltözött az épületből, örvendtek a felszabaduló térnek, Csíky Boldizsár még egy ünnepi kivonuló megírásán is gondolkozott.

– De ezek nem voltak igazi konfliktusok, hiszen elismertük a színház és a Maros Művészegyüttes értékét, csak féltettük a termet, amelyet koncertteremnek terveztek – jegyezte meg a zeneszerző.

Az anekdotáktól színes beszélgetésből természetesen a párttitkári ellenőrzések sem maradhattak ki, „a szomszéd épületben” ugyanis évtizedeken át minden problémát „kielemeztek” az elvtársak, külön figyelmet fordítva a filharmónia „morális helyzetére”, azon belül is a szólampróbákra, amikor két énekes bezárkózik. Ekkor mennydörögte az illetékes elvtárs az emlékezetes figyelmeztetést: „Eljött az idő, hogy a felsőbb szervek megmossák az alsóbb szerveiket!”

A Maros Magyar Autonóm Tartomány időszakát Csíky Boldizsár két szemszögből közelítette meg, egyrészt mint szégyenletes ügyet, amikor a sztálini elképzeléseket magyar kezek – többek között a Csupor és Bugyi elvtársé – valósítják meg, másrészt mint egy lehetőséget a város életét meghatározó számos kulturális intézmény megszületésére. 

A beszélgetés utolsó mozzanatában a zeneszerző szakmai szempontból értékelte az est ünnepeltjét, a Himnuszt, amely a klasszikus harmóniarend és a zenei prozódia szerint is hibátlan mű.

Sok évszázados fohász

Az eszmecsere első szünetében Soós Zoltán múzeumigazgató kihirdette, hogy két adománnyal bővült a Kultúrpalota kincseinek sora: Bálint Károly szobrászművész 1974-ben készült Bartók-szobrával, Jakab István vállalkozó egy Zsolnay-kerámiával ajándékozta meg a Palotát. Az elkövetkezőkben Meszesi Oszkár színművész a 30 éve elhunyt Weöres Sándor Hála-áldozat című versét adta elő, később a Maros Művészegyüttes mezőségi és szilágysági táncokat mutatott be. Gáspárik Attila többször is idézett a román titkosszolgálat feljegyzéseiből, ahol a Ciontea fedőnéven szereplő Csíky Boldizsár becsületes, zárkózott emberként volt számontartva, aki „érthetetlen” zongoradarabjaival gyakran megsérti a csendórát, és akit egy jelentésben Markó Bélával együtt mégis veszélyes, irredenta személyként említ a „szeku”. Mi sem volt természetesebb, mint hogy sok évtizeddel az említett jelentés után a „bűntárs” is megtisztelje jelenlétével a kultúra napi rendezvénysorozatot. Markó a huszadik század egyik legmegrendítőbb magyarságverséről, Székely János A veszteség című alkotásáról értekezett, amely „nem ígér győzelmet, ahogy a himnuszok szoktak”, ugyanakkor már-már himnikus magasságokba emelkedve válik a túlélés jelképévé, majd a kultúra közös folyamában Kölcsey Himnuszáig jutott el, amely szintén nem a diadalról szól, fohász és bocsánatkérés egyben. Más nemzetektől eltérően a magyar himnuszt nem cserélgetik, évszázadosan ragaszkodni tudtunk hozzá – hangzott el Markó beszédében, amely így zárult:

– Nincsenek jó és rossz nemzetek, kultúrák. Egyik kultúra sem helyettesítheti a másikat, mindegyik egyedi, szerethető. A politika összeugrasztja a nemzeteket, a kultúra közelebb hozza őket egymáshoz. Ezért kell megbecsülni.

Az est utolsó perceiben a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia vegyes kórusának férfiszólamai Liszt Magyar ünnepi dalát, majd a Himnuszt adták elő. A nemzeti imát felemelkedve hallgató tömeg tagjaként e sorok írója úgy érezte, beigazolódott a Bernády vendégeként több mint száz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen járó Ady Endre Kultúrpalotára vonatkozó jóslata: „Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok...”