Búcsú Aknay Jánostól

A legjobbak mindig hamarabb távoznak? A hirtelen búcsú szomorúsága ilyen szentenciákat is szülhet az emberben, az önmagunkat vigasztaló lelki kapaszkodó azonban talán nem is rugaszkodik el túlságosan a valóságtól. Most sem. Az életének 76. évében elhunyt Kossuth-díjas festő, Aknay János, a nemzet művésze a legjobbak közül való volt. Alkotóként, vizuális gondolkodóként, szervezőként, szellemi, érzelmi, szakmai hangadóként, a gyökereiből fakadó erdélyiségéhez is kitartóan ragaszkodó jóbarátként. Szentendreiségét tartották egyik legmeghatározóbb sajátosságának, egyaránt óvta a Duna-parti város értékes művészeti hagyományait, és szorgalmazta művészi megújulását, de nagyon sokan ismerték közel fél évszázada felvállalt marosvásárhelyiségét is. Még a múlt rendszerben kötött példás barátságot a műgyűjtővé vált Szepessy Lászlóval, és ez a baráti kapcsolat 1990 után lehetővé tette, hogy az itteni művészetkedvelő közönség alaposan megismerje Aknay modern konstruktivizmust és ikonikus szakralitást ötvöző látványvilágát. Fénnyel átitatott, derűs színei, a geometrikus kompozícióit benépesítő őrangyalai mélyen bevésődtek a vásárhelyi nézők tudatába, számos kivételes eseményként értékelt kiállítást köszönhet neki Marosvásárhely. Festményei hangulatába merülve a néző akaratlanul is költővé vált egy kevéssé, ég és föld között lebegő angyalai valóságosan is ihletni tudták a költőket. Művészeti íróként magam is úgy éreztem, amikor képeit méltattam, művészi hitvallásra, alkotói önvallomásra ösztönöztem, éreztem, hogy líra vezeti tollamat. Mély humanizmusa, hite, megejtő közvetlensége élménytáramnak azt a részét gyarapította, amelyről úgy gondolom, örökre érdemes megőriznem. Amikor módom volt rá, mindig igyekeztem valamit újra közzétenni a hozzá kapcsolódó emlékekből. Búcsúzásként olvassunk bele abba a tárlatkrónikába, amelyet a Bernády Házban 2005 novemberében rendezett kiállításáról írtam Aknay János „angyali üzenete” címen. A méltató sorok kötetben is megjelentek 2009-ben.

„Aranyló látványba mélyedek, a képbe beúsznak verssorok. És mondom magamban Pilinszkyvel: Angyal, ki vagy?/ Bukás? Emelkedés?… Majd újabb lírai töredék, mintha Kovács András Ferencet hallanám: Lajtorján járnak angyalok/ Egy sem hamis valódi mind/ Csupán a költő van gyalog/… Fölszentelt filozófusok/ Lajtorján lépnek angyalok/ Mindenki repdes lelkesen/ Csupán a költő van gyalog… És a festő? Vásznairól érkezik a válasz: angyalaival valahol ő is ott lebeg föld s ég között a Város felett. Költőnek kellene lennem, akár az említettek, vagy mint az ecsetkezelő maga, hogy pár szavas metaforába tömörítsem művészete lényegét, angyalarcú kompozíciói, rovásjeles festményei emblematikus világát. Azt az évtizedek óta gazdagított festői univerzumot, amelyben valóság és természetfölötti szervesen egybefonódva, szférák zenéjét pendítve sugallja Aknay János hangulatait. A magunkéit is persze, jókedvünk tavaszát, szomorúságaink telét megannyi színben, formában, valós és látszólagos harmóniában.” Markó Béla 

Angyalszín versével szólva: „Az angyal sokszor fekete/ az angyal csak ritkán fehér,/ mivel az angyal ott lakik,/ ahol a kettő összeér, //az angyal kék vagy zöld talán,/ az angyal néha vérpiros,/ attól függ, éppen mit takar/ a vászon vagy a papiros…” Ám van tovább is: „az angyal arca gyönyörű,/ de rajta ül a rettenet,/ simogatja egy férfikéz:/ irgalmatlan festőecset.” 

A festőecset immár gazdátlan, a Mester végleg itthagyott. Utolsóként festett képének keltezése talán január 6. Nyugodj békében, János! Gazdag életművet hagytál utódaidra. Jó társaságban lehetsz odafenn.